Vajon mi zajlott le bennem akkor, gyerekkoromban,

mikor anyám reggeli kávézása vad gyűlöletet és kétségbesést ébreszett bennem?

A teste minden nap belegörbült az indulatba, hogy ott kell hagynia az ágyát,

már-már halálosan sápadt, rúzstalan arccal

állt a tűzhely előtt, és várt, míg a kávéfőző kis tornya ki nem apadt,

azután megtöltötte a csészéjét, és átbotorkált a konyhán.

Az asztalnál csészéjét a kistányérra tette, tejet töltött, leült,

kieresztett egy sóhajt, mely telve volt valami nemkívánt felelősséggel, amit soha nem értettem,

és megint felemelte a csészét.

Ekkor mindig egy apró szünet, mintha tudatosan figyelnie kellett volna, hogy kezének és szájának mozgását összehangolja,

azután az ajkai tapogatózva megnyúltak, rugalmasan, mint a főemlősök farka,

és egyetlen, a tökéletlenül hatástalanított gravitáció miatt szörcsögő szippantással megragadták a folyadékot.

Aztán, úgy grimaszolva, mintha olvadt fémet öntene magába –

mindig grimaszolt, mindig azt gondoltam: hát soha nem tudja, hogy milyen forró lesz? –

megtartott nagyjából egy kanálnyit a fogai mögött, még mielőtt egy vaskos korttyal lenyelte volna.

Vaskosan, túl vaskosan:

belül valahogy biztosan megváltozatta a kávé halmazállapotát, valami még viszkózusabb, lávaszerű elixírré.

Azután hálásan megereszkedett a válla.

És ekkor a tekintete is felemelkedett, hogy egy, a fejem mögötti pontra fókuszálhasson,

mintha ilyenkor mindig olyasmi jutott volna eszébe, amiről csak egy ennél tágasabb térben lehet elmélkedni.

Kétszer csinálta végig az egészet, mindig kétszer, aztán letette a kávét.

A porcelánkatlanban meglöttyent az egyenruha-barna főzet felszíne –

vajon felforralja-e még anyám szenvedélye? – majd megnyugodott.

… én sosem nyugodhattam meg, mert végig kellett néznem, fejből tudtam, mi következik,

a keze ismét ráereszkedett, a feje megint fölé hajolt,

majd újra az a kibírhatatlan szürcsölés, az az elmosódó tekintet.

Vergődtem, megvadultam, kalapált a szívem.

Volt akkoriban egy kifejezés, hogy ’megmondalak’: erre vágytam én is, hogy megmondhassam őt valaiknek,

hogy valaki velem együtt tanúja legyen a szörnyűségnek, amit velem tett.

Mit tettem magammal? Vagy ő énvelem?

Jaj, biztos, hogy ő énvelem!

Réder Ferenc fordítása

A fordítás a PIM Babits Mihály Műfordítói ösztöndíj segítségével készültek.

A versek közléséhez a kiadó (https://us.macmillan.com/) hozzájárult.