[Látó – 2009. május]

Ha kopogtatnék nálad éjszaka,
ne lepődj meg, ne fordulj a falnak.
Csak illúzióm óvom gondosan,
hogy kérni kell a bebocsáttatást,
hogy létezhet talán még tiszta lap,
s most történik meg velünk először,
bármi történjék az ég alatt.

Szobáink, tudod, egymásba nyílnak
e házban, amelynek neve, mondjuk
– hisz tél van kint – December-lak legyen;
homlokzatán ez áll: Isten hozott,
bár nem látunk vendéget szívesen.

Mézeskalács-ház, derékig hóban
az Isten szentséges háta mögött.
Keresztül-kasul egymás terein:
nem tudom, hogy létezett-e máskor,
volt-e hónap, amely nem december.
Látom, fázol – emlékszel talán, hogy
rád adtam a nagykabátom egyszer.

Ne feledd, kilépni már veszélyes,
odakint vadállatok tanyáznak.
Itt nálunk minden olyan ismerős,
és kopogtatás nélkül vonulunk
szűk szobáin át e régi háznak.

December, hó, a mézeskalács-ház,
egy évszak, amely soha nem ér véget
– hát így ülünk, a benti tűz körül,
két szótlanul társalgó, bölcs alak.
„Volt idő, hogy kopogtattam nálad.”
„Volt idő, hogy olykor vártalak.”