[2017. május]
KENÉZ FERENC: ESŐBEN KÖNNYEN RÁMTALÁLTOK. ILLUSZTRÁLTA OROSZ ANNABELLA. CSÍKSZEREDA, PALLAS-AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ, 2016.
Kenéz Ferenc mostani kötete újrakiadás, először 1983-ban jelent meg a Ion Creangă Könyvkiadó jóvoltából, Árkossy István rajzaival. Akkoriban egészen újnak számított ez a hang, ugyanis Kenéz Ferenc a ma svéd gyerekversként ismert gyerekvers típust honosította meg, a gyermekek egyszerű, de nem együgyű nyelvén szólalt meg, humoros, nem túlstilizált módon, nem a csicsergő madárhangot utánozva, hanem a gyerekbölcsesség áttetsző logikájával. Versei egyszerre szóltak és szólnak gyerekekhez és felnőttekhez.
„Régi házban lakunk. / A második emeleten. / Két ablakunk nyílik / az utcára. // Nagyon szeretek az / ablakban ülni, / amikor esik az eső, / és szeretek cseresznyét / enni az esőben…”
Így indul a kötet címadó verse. És aztán a folytatásban kialakul egy történet, ha nem is epikusan, de mozaikosan, megtudjuk, hogy az első ablak be van deszkázva, megtudjuk, hogy a gyerek apja (vagy anyja) a háborúban született, és megtudunk néhány dolgot az esernyők alakjáról is. De a lényeg, hogy egy kisfiú, ha esik az eső, az ablakban ül, és ilyenkor őt a legkönnyebb megtalálni. Csak oda kell menni a második ablakhoz, és ott lesz.
Amikor nincs verssorokba tördelve, szinte észre sem vevődik vers mivoltuk. Mert ezek nem rímes versek, alighanem verseknek sem neveznék őket, ha nem volnának mégiscsak versek, ha nem lüktetne a szöveg, ha nem szólalna meg a zenéjük, ha nem volna hallható, érzékelhető gondolati és hangzásbeli ritmusuk.
„A szerelő bácsit / úgy várta az egész / család, mint én / a Télapót. // A szerelő bácsi / szinte úgy is érkezett meg, / mint Télapó: hatalmas / táskája volt, és piros / volt az orra.”
És aztán a szerelő bácsi elkezd szerelni, végzi a dolgát, a család meg igyekszik a kedvében járni, lót-fut, kedveskedik körülötte, a szerelő bácsi meg nagy mogorván tevékenykedik, és amikor elmegy, a család hirtelen olyan mogorva lesz, amilyen a szerelő bácsi volt előbb… a szerelő bácsi meg biztos nevet… Hosszú történet, emberi sors belefér egy-egy versbe.
Mindig akad konfliktus, a leíró jellegű sorok között drámai feszültség jön létre, alig érzékelhetően, de a versben megannyi társadalomrajz is benne van. A család nem kap választ az elküldött levélre, de nem tudják, azért-e, mert az ő levelük se ment el, vagy azért, mert a címzett nem akart válaszolni, szóval nagy a tanácstalanság, meg kellene kérdezni a postást, a gyerek el is határozza, ha majd nagy lesz, megkérdezi tőle, mit csinált a levéllel, mire a postás lehet: „... csupán annyit / fog mondani nekem: / „Ki tudja, / olyan régen volt az, / elvtárs!” // A postások nem nagyon / beszédesek.”
A költő is megidéződik ebben a ’83-ban született kötetben, ami azért is érdekes, mert akkoriban még nemigen idéződtek meg a költők saját verseikben. Akkoriban még kevesen írtak ilyen közvetlen, ennyire „mai” gyerekverset, bár azt lehet mondani, hogy ez a kenézi gyerekhang, ez a költői megszólalás még ma is nagyon korszerű, nagyon egyedi, ma is ritka a sok csacsogó, gügyögő, a gyerekeket naiv és csetlő-botló babának tekintő gyerekirodalomban.
„Apa ült a konyhában, / egy piros konyhaszéken, / szemben az uborkásüvegekkel, / melyeket már két nappal / ezelőtt le kellett volna / hordjon a pincébe. // Csend volt. //
Apa nézett kifele / a konyhaablakon, / s egyszer csak / fura-szomorkás hangon / azt mondta: // »Egy nagy zöld / diófa kellene, s alatta / egy kicsi fehér asztal, / ott lenne szabad csak / gyermekverset írni / mindenkinek!«”
Megfontolandó megállapítás: csak az arra kijelölt helyeken, az arra kijelölt személyeknek kellene gyerekverset írniuk, megfontoltan és odaadóan. Gyerekverset írni csak látszólag könnyű. Keveseknek megy igazán.
