6.
Kilépvén a kávéházból, Adam a part mentén haladva, egy telefonfülke után kémlelt. Amikor a székesegyház előtti kis parkhoz ért, egy, az olasz időkben felállított nyilvános illemhelyet pillantott meg. Kápolnát formázott. Négyszögleteset, amelynek rövidebb oldalain félkörívet alkottak a falak, így a betérőt eltakarták, mielőtt az ammóniák éles szagát árasztó félhomályba lépett volna. A legtetején a picinyke szellőzőnyílások miatt az is felötölhetett a járókelőkben, hogy talán bunker. Mert a vécéfülkét bokrok övezték. Adamnak eszébe jutott, gyerekkorában úgy hitte, az a különös, szürke kőépület valójában bunker. Amikor néhány méternyire megközelítette, megütötte a fülét a vízcsobogás. Úgy képzelte, odabenn forrás fakad, és a patak a föld alatt haladva a tengerbe fut. Ugyanilyen vécéfülke állt a Tengerész parkban is, a Verudán. Tudott egy harmadikról is, a parton, az evezősklubnál. Fél évszázada tucatnyi volt belőlük. Ezek a furcsa kis kápolnák alkották egy állam igazi határát, amely maradandó formákkal akarta megörökíteni hatalmát, akár banképületet vagy autóbusz-pályaudvart, akár illemhelyet épít. Adam egy egész kórustól hallotta vissza a fordulatot: „az olaszok ideje alatt”. Úgy nőtt fel, hogy az öregek ezt mondogatják. De egyetlenegy személyt sem tudott felidézni, ahogyan ezt az idő- és térmeghatározó fordulatot használja. Csaknem ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végképp megértse, mi az értelme annak, ahogyan az idő láthatatlan hordaléka gyülemlik, neki is meg kellett hozzá vénülnie, és látnia kellett, hogyan tologatják a határokat. Nem az olasz időkből fennmaradt illemhelyek voltak az egyedüli leletei a letűnt mindennapoknak. Voltak emlékművek „az osztrák időkből”: kőfalú szabvány állomásépületek szanaszét, Isztriától Galíciáig, Tiroltól a Vajdaságig. S ekkor Adam képzeletében felrémlett, hol láthatta a negyedik fennmaradt vécéfülkét. Aznap reggel ötlött szemébe az állomásépületnél, amikor kiszállt a vonatból. A kápolna alakú épületecskétől tízméternyire ivókút állt, ugyancsak kőből. Valahol látott már egy ugyanilyet. Feladta mégis a kutakodást emlékezetében. A kút párja utáni esetleges nyomozás egészen elterelte volna attól, ahogyan átadja magát gondolatainak gyermekévei városában ezen a verőfényes délelőttön. Átkelt az úttesten, és megállt a járdán. Padokkal ellátott kicsiny park töltötte be a teret a székesegyház, a harangtorony és a vámház között.
Ahol a város központjában ilyen parkok voltak, ott a szövetségeseknek a második világháború vége felé végrehajtott bombázásai előtt sűrű házsorok álltak. Egy pillanatra Adamnak úgy tűnt, felmorajlik fülében zsongása egy közönséges napnak, amelyet csak a születési és halotti anyakönyvek lapjain őriz a datálás. Mert azon a napon legalább egy élet elkezdődött. Azon a napon ki is hunyt egy élet abban a városban. Százak csorrantottak a vécékagylóba, majd folytatták útjukat az eltervezett napi beosztás szerint. Amit nem láthattak előre, a történések szeszélyes mintázatok voltak a napok, a hetek, a hónapok, az évek felületén. Bevett szokások monotóniája védekezésül a meglepetésektől. A reggelizés vagy a délutáni pihenő pontosan rögzített órarendje azt a látszatot kelti, hogy teljes kiterjedésünkben uraljuk saját magunkat, a kísértetek nyugosznak, a döntő meneteket laboratóriumi csendességben vívjuk az animáció módszerével. A váratlantól való félelem egy ideig a lehetséges idillikus tartományába béklyózza egy ismeretlen nő tekintetét. A rés azonban egyre tágul, miközben közömbös mozdulatok pergetik át a távolságot az újság első oldalától az utolsóig. A délutáni pihenés háttere csak látszólag maradt változatlan. Még egy név került a születési anyakönyvbe.
Ha továbbhaladna a part mentén, ahhoz a házhoz érne, amelyben Rozajda lakott. A földszinten bútorkereskedés volt. Éjjelente behúzódtak az öblös folyosó mélyébe, amely a lakórészt elválasztotta az üzlettől. A vastag kirakatüvegnek támaszkodva csókolóztak. Ha egy pillanatra felnyitotta a szemét, a bolt félhomályában óriási szekrények körvonalai rajzolódtak ki. Talán le kellene telepedni most a parkban a padra, és félretolva minden kötelezettséget, amelyet előre beiktatott ebbe a napba, odanyomni az arcát a kirakatüveghez, amely valószínűleg már nincs meg. Képtelenség minden területet befogni. Rozajda régi csókjának ízét a bútorok körvonalai hozzák magukkal. Mert bármennyire bizonytalan is a feledettek nyilvántartása, Adam emlékszik rá, hogy csak a korzón volt nyilvános női illemhely. Gyakran tanakodott felette, miért kedveznek ezzel jobban a férfiaknak. Talán mert többet tartózkodnak házon kívül, mint a nők. Ám mielőtt megkísérelt volna magyarázatot találni erre a kivételezettségre, be kellett vallania, hogy mentális állapota ezen a reggelen egy felfordult raktárra hasonlít, lerakatra, amelyben teljesen rendszertelenül, mindenféle terv nélkül kotorászik. Márpedig minden pillanatban készen állni, hogy nyomába eredjen valamelyik gondolatának, az luxus. Emberek jártak körülötte. Mindegyiket valamilyen gondolat vezérelte. Mozdulataik azt diktálják, hogy nyilvánvaló a szándék, akár a városban jár-kel, akár a vasúti síneken utazik az ember. Az idő átmenetileg megállt. Mint ahogy a vécékagylóban megáll.
Utasítások csokra a fejek láthatatlan páncélszekrényeiben. E percben Adam két járókelő találkozásának szemtanúja. Alig tíz lépésre tőle torpantak meg. Mindjárt tisztában volt vele, mennyire furcsállhatják: itt áll az utcán gondolataiba merülve, még csak azzal sem adja jelét az elhaladóknak, minden rendben van vele, hogy rá-ránézne karórájára, mint aki egyszerűen vár valakire, aki alaposan elkésett, ez aztán valóban felfoghatatlan. Hogyha méricskélni kezdené a harangtornyot vagy belerévedne az öböl látványába, volna rá mentsége. Ilyképpen feltűnést kelt, noha nem tilos megállni az utcán és minden látható ok nélkül csak ácsorogni, anélkül, hogy megbámulná valamelyik épületet vagy kirakatot. A parkban kevésbé volna szembeötlő. Az a megfelelő hely várakozásra. Ott lehet gondtalan az ember, anélkül, hogy bárkinek számot adna, mi oka van rá. De csak úgy, mások számára is nyilvánvaló indíték híján lecövekelni az utca közepén, merőben illetlen. Mindeközben az összetalálkozó ismerősök élénken beszélgettek. Hogyha Adam továbbra is oktalanul csak áll ott a járdán, ha nem pillant órájára vagy nem hajol le, hogy megkösse cipőfűzőjét, még azt hihetnék, hallgatózik; noha ők azok, akik a közelében lehorgonyoztak. És ha ez valakinek kellemetlen lehet, bizonyosan nem ő lesz az. Ámde már elkapta a pillantásukat. Még a beszélgetést is félbehagyták. Elköszöntek, és ki-ki folytatta az útját. Nem kerülte el Adam figyelmét, hogy amelyikük most elhaladt mellette, az gyanakvó pillantást vetett rá. A két ismerős, akik talán barátok is, tíz percet beszélt egymással, és mind ez idő alatt egyetlen olyan gondolatukba sem avatták be a másikat, amely találkozásuk előtt járt a fejükben.
A felötlő gondolatok mibenléte csak elvétve titkos, de féltékenyebben őrzi őket az ember minden titoknál, és más személynek teljes egészében, ha egyáltalán itt az egésznek valamilyen teljessége elképzelhető, sohasem adható át, ha mégoly meghittek lennének is. Mindegyik fejben elenyész a szándék, hogy bármit is végigvigyen az ember. A két járókelő közül az egyik szerelmi légyottra sietett. Gondosan felépítette a kimagyarázkodás szerkezetét, megpróbált mindent előrelátni, és a gondtalanság maszkját arcára erőltetve átadta magát a hűtlenkedés sötétjének. Alighanem a fiatalabbik, aki negyven sem lehetett még. Éppen ő volt az, aki elharapta szavát, és azután elsietett Adam mellett, nem mulasztva el, hogy fürkésző pillantást vessen rá. Lehet, a pissoir közelsége ébresztett gyanút a járókelőkben Adam iránt. Mert a vécéfülke ugyan egészen meghatározott ürítkezés szolgálatában áll, de benne egészen másféle szükségleteket is ki lehet elégíteni. Effélékre jobb az éjszaka, de csodabogarak könnyen túlteszik magukat azon, milyen napszak van. Mind a ketten magukkal viszik most a megállapítást, hogy a kikötőben egy gyanús személyt láttak.
A nap folyamán, a javarészt nyomban elszálló benyomások rétegeződése alatt a bámész figura olyan részletnek minősül, amelyet megjegyzünk, és a következő nap múlt idejébe vándorol. A pásztorórára siető, aki olyan éles pillantást vetett rá, talán kísértetnek vélte Adamot, mindenesetre rossz ómen. És most, miközben a rejtek felé siet, ahol magához öleli szeretőjét, aki titkos találkájuk kedvéért ugyancsak felépítette alibije szerkezetét, most ez az ember magával viszi Adam alakját, belakva egy világot, amely Adam előtt mindörökre ismeretlen marad. Történt valami, megkoronázva általa egy délután egy színtelen órája.
Adam elmozdult, mintha pár lépést megtéve lerázhatná magáról az eseményt, amelynek nincsenek is igazi alanyai, a szabad idő fölöslege az egész, ami életét mindig is meghatározta. Fejében ama páncélszekrénynek új rekesze tárult fel. Elhaladva a harangtorony és a Delfin vendéglő kerthelyisége között, azt tapasztalhatta, hogy a vendéglátóhely neve annyi sok évtized elteltével is változatlan, ami egy pillanatra az olyannyira áhított biztonság érzésével ajándékozta meg. A sarkon a Forum felé vezető Kandler utcába tért. Önkéntelenül úgy rakta a lábait, hogy ne érjen hozzá a kőlapok szegélyéhez. És teljesen mindegy, hogy római katona lépdel, velencei kalmár, osztrák csendőr, kurtizán vagy postai alkalmazott. Az emlékezés munkája világos képleteket teremtett. Adam ráismert némelyik homlokzatra, bolti kirakatra, utcasarokra. Mindazonáltal egész idő alatt gondolataiban a házasságtörővel tartott, aki már biztosan odaért a találkára, és most a hálószoba félhomályában öleli a babáját.
A Forumot elhagyva, Adam egy keskeny utcán a park felé folytatta útját. Még egy telitalálat a szövetségesek valamelyik bombájával. Alig ötven éve itt üzletek, kávéházak, vendéglők álltak. Párok szemeztek egymással. Parfüm-illatfelhőket hagytak maguk mögött az elsuhanók. Újra a delta gondtalanságának adta át magát. Eduardo azt találta mondani, hogy Adam észjárása deltaszerű. Egyszerre tart minden lehetséges irányba, sehol semminek sem ér a végére. Stevan gondolatai holtágba terelődnek, vagyis rendszerint zsákutcába jut velük. Zdravko csatorna medrében tör előre, melynek betonrézsűjét a tények fáradhatatlan sorjázása adja. Nincs tétovázás. Mindeközben ő, Eduardo ott hajózik, ahol a folyó a legszélesebb, elhessegetve magától a vízesés nyugtalanító morajlását.
Adam letett róla, hogy telefonfülkét keressen, elhatározta, hogy bejelentetlenül felkeresi Zdravkót a Monte Zaron fenntartott irodájában. Hogyha Zdravko a bíróságra ment volna, üzenetet hagy neki a titkárnőjénél, ahogyan ezt egy héttel korábban megbeszélték. Csütörtök lévén, amikor Zdravko délután is dolgozik, lesz rá elég idő, hogy később elmenjenek a bankba, és elintézzék a formaságokat apja bankszámlájának megszüntetése körül. Addig pedig Adam sétál egyet a Monte Zar parkjában, benéz a csillagvizsgálóba, leereszkedik az Omladinska utcán, és aztán a szokásos útvonalon megy a Verudára. Megáll majd az épület előtt, amelyben apja annál az olasz nőnél lakott. A homokóra, amelyet megfordított, amikor albérlőit ágyában fogadta, ki tudja, melyik költözködés alkalmával elkallódott, talán a kihajított holmik lelencházában, valamelyik zálogházban kötött ki. Tervbe vette azt is, hogy másnap Eduardóval meglátogatják Stevant a gondozóban. Szombat estére szólt a harmincéves érettségi találkozójuk meghívója. És vasárnap Adam már vissza is akart utazni.
Miközben felfelé kapaszkodott a Monte Zar oldalában, elszórakoztatta a gondolat, hogy annak a nőcsábásznak a fejében akkor is fizikailag ott fog maradni, amikor elhagyja szülővárosát. Egy ideig visszaemlékszik rá, majd lassan elmosódnak benne arcvonásai, mígnem végül nem marad belőle más egy nyugtalanító sejtelemnél. Ám teljesen soha nem enyészik el. Mint ahogy Adam emlékezetéből soha nem lúgozódik ki a matersburgi vasútállomáson látott csavargó. Megállt a pihenőn, és odasandított a földszinti nyitott ablakra. Egy öregember állt odabenn, kezében csésze. Az öreg biccentett. Adam elmosolyodott, és maga is biccentéssel köszönt vissza. Aztán folytatta útját. Amikor a lépcsők legtetejére ért, megfordult. A mélybe hengeredő lépcsősor – a színháznál ért véget meg az egykori Hadseregotthonnál, amely most a Horvát védelem otthona – újra a földszinti öregember alakját idézte fel benne. Stefano Maravila volt az illető, a híres pulai taxisofőr, aki a hatvanas évek elején öreg Fiatjával fogadásból leereszkedett a Monte Zar lépcsőin. Az volt a szavajárása, hogy négy évtized alatt ő a város minden lakóját fuvaroztatta. Már Adam gimnazista korában vén volt, és nem taxizott. Azt beszélték, Alzheimer-kór támadta meg. Minden járókelőnek köszönt, aki bekukkantott lakása ablakán. A platón időzve, Adam kiszámolta, hogy a Monte Zar lépcsőinek száma egybevág azzal, ahány évet hagyott a sors Stefan Maravilának földi életében.
BOGNÁR ANTAL fordítása