Felhajtóerő. Szerkesztette Bárány Bence, Élő Csenge Enikő, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023.
Mit akarna egy antológia, ha egy antológia mint olyan akarhatna valamit? Valószínűleg örülne, ha a Vates és a Jelenkor gondozásában jelenne meg. Előbbi az egyik legnagyobb irodalomnépszerűsítéssel (is) foglalkozó projekt, utóbbi pedig a kortárs magyar irodalom jó pár legolvasottabb könyvének kiadója. Látszólag ez a párosítás a népszerűséget és a minőséget is kéne biztosítsa, lehetővé téve az antológiának, hogy széles körben olvasva és szeretve mutogathassa a belé oltott kortárs lírát. Melyik antológia harcolna az ellen, hogy hatására az olvasók észrevegyék, benne vannak ők is a kortárs lírában, s ez az egész könykiadás értük van, azért, hogy találják meg saját felhajtóerejüket?
A Vates és a Jelenkor közös gondozásában megjelent Felhajtóerőbe nem nemzedéki, hanem konceptuális szempontok szerint kerültek be művek, negyvennyolc költő negyvennyolc verse szerepel a kötetben; hogy szemléltessük az antológia sokszínűségét, megemlíthetjük a benne szereplők közül Áfra Jánost, Biró Krisztiánt, Fekete Vincét, Horváth Benjit, Kemény Zsófit, Locker Dávidot, Nádasdy Ádámot, Peer Krisztiánt, Turi Tímeát vagy például Závada Pétert. A Felhajtóerő szervezőelve a szerkesztők szerint Tory Higgins szelfdiszkrepancia-elmélete.[1] Vizsgálódjunk mi is e mentén: mi a szóban forgó antológia ideális, aktuális és elvárt szelfje? Ha ezt a kérdést a pszichológiából transzponáljuk a kritikaírásba, akkor így hangzik: mit akart az antológia, ebből mit sikerült megvalósítania, s mi lehetett volna egy elérhetőbb vállalás? Legutóbbit akár úgy is megfogalmazhatnánk, hogy milyen antológiákat várunk el a könykiadóktól, egyáltalán elvárjuk-e, hogy legyenek antológiák, s ha igen, kiadóktól várjuk-e el, vagy egyre inkább az irodalomnépszerűsítőktől? Mit szeretnénk mi (hiszen Beck Zoltán fülszövege szerint „benne vagyunk ebben a könyvben”)?
A Felhajtóerő – a szelfdiszkrepancia-elméletet követve – három részre tagolódik: Vékony jég, Citromelégia és Belső naprendszer. Anélkül, hogy bármit is tudnánk a struktúra pszichológiai ihletettségéről, felfedezhető egyfajta tematikai kohézió az egyes részeken belül. A kötetet Horváth Florencia Tiszta című verse nyitja. Ebben a versben már minden megtalálható, ami az antológia többi részében is feltárul: a szelf szembenéz az ismeretlennel („Fázom az ismeretek hiányától.”), s nehézkesen működő szimbólumrendszerbe csomagolva mérlegeli saját kibontakozásának és önazonosságának lehetőségeit, számot vetve a külső elemekkel, hiszen „annyi hófúvás, annyi latyak befolyásol, / nem tudok mindent úgy, ahogy tényleg szeretném”. Az első ciklus címadó verse, a Vékony jég Simon Bettinától azt tárja fel, hogy a látszólag apró gesztusok, megszólalások s bárminemű megnyilvánulások mögött ott az öncenzúra, a szelf lehetséges kifutásainak elszáradt ágrajza. Az idealitás mint cél Purosz Leonidasz Reggeliző férfi jegyzete című cikluszáró versében jelenik meg a legexplicitebben. Innen azonban az látszik, hogy az idealitásban mintha feloldódnának a sajátosságok: a leonidaszi férfi nagyon ismerős, mégis nehéz nevet kötni hozzá. Az, amit az antológia első részében a versek körüljárnak, nehéznek tűnik, sőt lehetetlennek – úgy kéne az ideális szelf felé közeledni, hogy a Reggeliző férfi jegyzetét követve hobbit találjunk, de ideológiát ne.
Az első ciklus versei a személyiségben rejlő lehetőségekre s ezek megvalósításának nehézségeire, illetve lehetetlenségeire mutatnak rá. Bár a három gerincalkotó vers mentén úgy tűnhet, hogy igazán mélyre hatol a pszichében a versválogatás, a ciklus (s az egész kötet) nem tökéletes ebben a tekintetben, ezt a nem-tökéletességet pedig két egymást követő verssel példáznám. Tóth Vivien Maros mozi és Szijj Ferenc Kenyércédulák / Péntek című verse az első nagyobb döccenő az antológiában. A szerkesztők, Élő Csenge Enikő és Bárány Bence egy pszichológiai elmélet köré szervezték a kötetet, viszont efelől olvasva néhol felmerülhet a kérdés, hogy az antológia mint olyan szeretne-e ekkora döccenőket magában. Az előbb említett két vers a nagy koncepció felől nézve akár egy pszichologizáló versművészet paródiájaként is olvasható, így válhat a Maros mozi a szelfdiszkrepancia érzelmi síkját, a Kenyércédulák / Péntek pedig annak diszkurzív síkját parodizáló költeménnyé. A Maros mozi így végződik: „A Marosba járok sírni, megismer a pénztáros srác / kérdezi, hogy miért hátra veszem a jegyet / mondom: nem lát senki.” A klisén az önmagát komolyan venni s vetetni vágyó antológia felől nézve az sem segít, hogy a versben szabadkoznak érte („Klisék nélkül nehezen megy, elhangoznak olyanok, / hogy nekem sincs közepem, / meg kitépték belőlem, amikor elküldtük az utolsó / Jó éjszakát”). A Kenyércédulák / Péntek a szelfet kötőszavak közé rejti: „De hogy hogyan nem én, / vagy hogyan lehettem volna? / Ha nem énszerintem, / akkor hogyan, mert lehet sokféleképp.” Lehet, hogy léteznek olyan kontextusok, amelyekben ez a két vers nem akasztja ki saját magát, de a Felhajtóerőben nem sikerül igazolniuk a szervezőelvben és a fülszövegben kódolódó célkitűzések jogosultságát. Hogyha egy antológia egy jelenség korképét szeretné minél őszintébb közösségteremtő jó szándékkal bemutatni, belefér-e az is, hogy önmagában hordozza a parodisztikus olvasat lehetőségét? Egyáltalán komolyan kell-e vegye magát egy antológia, vagy elég, ha fészket rak az elkövetkezendő pár hónap Instagram-idézeteinek?
A Citromelégia és a Belső naprendszer is úgy rajzolódik ki, mint az első ciklus. Három-négy gerincalkotó versen kívül (a Citromelégia esetében itt Bíró Krisztián Séta, Balla Zsófia Családunk, Gráf Dóra amíg a szarkák című versére, a Belső naprendszer esetében pedig Fekete Vince [Apálydagály], Láng Orsolya Egy résben vettelek észre, Nádasdy Ádám Maradni, maradni és András László Mikor van vége című versére gondolok) sok az első ciklus kapcsán tárgyalt esetekhez hasonló minőségbeli ingadozás, s ugyancsak felmerül a parodisztikus olvasat lehetősége (pl. Bándi Máté Közepesek elégiája című versének „Ez nem sport, csak valami, / amit szintén évek óta csinálok. / És félek, ha újraolvasom, arra gondolok majd, / hogy pont ilyen egy közepes zárlat” sorai mentén). A második ciklus a hiányt járja körül – ennek érzékelése a valóságos szelffel való szembesülés során, illetve mentén jön létre. A harmadik ciklus, a Belső naprendszer versei kicsit metafizikaibban közelítik meg a szelfdiszkrepanciát, ott lappang a mindenség a versek körül. Ez a rész áll össze tematikailag a legkevésbé, s mégis mintha verseit tekintve ez volna a legszínvonalasabb, így a Felhajtóerő egyfajta elvárt szelfjeként olvasható.
A kötetcímmel kapcsolatban is fel lehet vetni az előbbiekben megfogalmazott kérdéseket. Ha egy könyvnek az a címe, hogy Felhajtóerő, mindenképp arra kell gondolnunk, hogy valami jobb lesz az elolvasása után: az olvasók érzékenyebbek lesznek, ugyanakkor erőt kapnak a mindennapokhoz, s ezáltal talán népszerűbbé is válik az olvasás. A Vates brandesíti az irodalmat: ruházati cikkek formájában értékesít idézeteket, egyfajta lappangó „Mert olvasni jó!” szlogennel. A Felhajtóerő egy hangzatos cím, azt sugallja, hogy ha ezt a könyvet elolvassuk, nagyon jól fogjuk érezni magunkat. De biztos, hogy efelől kell kiszemelgetni a kortárs lírából egy antológiára valót? Ha a könyvkiadás is Instagram akar lenni, akkor hová húzódhat az irodalom?
Egy negyvennyolc kortárs verset egybegyűjtő kötet akarva-akaratlanul is pillanatképet készít a kortárs irodalomról, ami nem kis felelősséggel jár, hiszen megtörténhet, hogy az antológiák nemcsak a szerkesztők szándékairól árulkodnak, hanem magáról az irodalomról is, ráadásul előrehatóan – vajon olyan antológiára van szükségünk, amelyik az X-edik pszichológiai elmélet köré keres verseket? A Felhajtóerő megpróbálja másképp megközelíteni a kortárs lírát, nem próbál mindenáron nemzedékek után kutatni, ami derék vállalkozás, viszont a választott szervezőelv miatt a végeredmény olyan, mintha egy egyetemi kurzushoz készült szöveggyűjtemény volna. Ha az irodalom minden közelmúltban történt irodalomnépszerűsítő törekvés ellenére is népszerűsítésre szorul (s a kötet fülszövege alapján ez így van), lehet, hogy nem így kéne beállítani a pillanatképet, már ha valakik antológia összeállítására szánják magukat.
Csalódottságom a Felhajtóerővel kapcsolatban abból fakad, hogy a Vates és a Jelenkor együttműködése sokkal nagyobb potenciált hordoz magában annál, ami ebben a 2023-as közös gondozású kötetben megvalósult. Meddig kell mutogatni az embereknek, hogy ők is benne vannak az irodalomban ahhoz, hogy bővülhessen az eladhatónak vélt írások tematikája? Ahhoz kellenek-e a versek, hogy valamivel pszichológiai elméleteket lehessen bizonyítani, vagy azért, hogy adódjon alkalom kortárs–kortalan kérdések megfogalmazására? A Vates egyik alapítója, Csányi Péter szerint közösségi médián megoszott idézetekkel, „rövid, de mélyreható impulzusokkal tudjuk a legjobban népszerűsíteni a költészetet a mai világban” [2]. Nyilván erre is szükség lehet, valahol kell találkozni a költészettel, azonban ezeknek az impulzusoknak a mélyrehatóságával kapcsolatban akadnak kételyeim. A Felhajtóerő is csak egy antológia-impulzus volna? Biztos vannak, és lesznek, akik ekként szeretni fogják, így igazából lehet, hogy a kötet egy bizonyos körben eléri célját, de az irodalom (és nem csak az olvasók) felől nézve kérdéses marad, hogy elháríthatja-e magáról egy antológia a felelősséget? Nem sok olyan költő lehet, aki visszautasítana egy Vates-lehetőséget, viszont ha az elkövetkezőkben is ugyanilyen cikcakkos ollóval vagdossák ki az életművekből az antológiákba valókat, igencsak felvetődhet a kérdés, hogy a könyvkiadás nemcsak egy újabb pólófelület-e a Vates-projekt számára.
JEGYZETEK
1 Császár Irma Tímea: Megszólalni önmagunkról. A Felhajtóerő c. kötet bemutatójáról. Prae.hu, 2023.02.21. https://www.prae.hu/article/13315-megszolalni- onmagunkrol/
2 Jónás Ágnes: Nagy magyar költők márkája – interjú Csányi Péterrel. Kortárs Online, 2020.02.25. https://kortarsonline.hu/aktual/nagy-magyar-koltok-markaja.html