Vizesblokkot telepítek: 

porcelánból főszereplő,

kulcsra zárható csap.

 

Mi kell, 

hogy az óceánnak kulcsot önts?

 

A vizek mindig. 

Medrük beton, érfal, felhő. 

Ahogy telkem alatt a nyomás megnő: 

hibás rendszer, 

csonkjai kiállnak,

ahogy bőr alól

nyílt törés,

csonkok kiabálnak: 

funkció nélkül a víznek –

merre a bent?

 

Percek múlva megvan a lék.

Betömöm és kulcsra zárom,

kitart a vezeték. Magamnak 

szalutál a lelkem.

 

A csempét fúrtam, 

és tervben van egy tükör

a krómnyak fölé.

 

Tervben bútor, gépek, rendszer. 

Szennyeskosár és szőnyeg, 

ami felszívja a friss víz hígította 

szennyet:

 

törülköző nélkül, 

a fűtőtest, de még hiány

előtt. Vársz, mert száradni kell 

 

a kinőtt élet

utolsó utáni napján. 

 

Rövid,

mert túlér már mindened rajta,

a kar, a hát, a láb, a nyak 

hátrahajtva: emlékszel, 

a pánik, hogy húzta 

a nyelved, az állad?

 

A fürdőző magatartása.

Rituálé, szeánsz, gőzzel telt tér, 

ahogy a kád előtt állsz.

 

Bizonytalan a lépés ki.

Elcsúszol, fejed bevered:

véráldozat.

 

Felállsz a kád előtt,

félsz megszáradni, 

mert így kezdődik, 

az élet, végig: száradás. 

 

Kókad a páfrány, 

amit a pára eltartana, 

nélküled.

 

Túlél minden téged.

 

Törülköző, nyak, hát, kar, 

a fűtetlen test,

a bekötetlen fűtőtest.