[Látó, 2009. október]

1

Kockaköves, régi utakon mentem előre,
lejtett az út, egyre mélyebbre kerültem,
fölöttem hegy, előttem alagút, mögöttem
az, ahová gyávaság volna már visszatérni.
A bejáratnál tábla hirdeti, hogy ALULJÁRÓ,
mintha metró fészkelne a hegy gyomrában,
és törpe árusok lakása volna benn, a vájatokban.
Szürke, hosszú fülű manók bányásszák
az áramot a régi vezetékekből,
s elhagyott szennyvízcsatornák lakóit
látom most gyülekezni.

a félelem a torkodban növekvő kúszónövény
a félelem a szemet elárasztó víz
a félelem az eltűnő látogató ki néhány perce ott volt még
a félelem a tested üregéből előmászó lassú állat
a félelem ha észreveszed nincs árnyékod
a félelem ha mozdulnál és nem bírsz tenni egy lépést sem
a félelem ha nem ismernek fel bár tudod nevüket
a félelem ha sötét van és csend és nem visszhangzik hangod
a félelem ha mozog szád és más beszél belőled

Kialudt a fény, amire eddig jutottam,
és sötét volt és csend és nem visszhangzott hangom
a hegy gyomrában, ahol a metró fészkel.
Kezem akkor felemelkedett, mintha a tenyerem nézné az arcomat,
s hogy jobban lásson, világít a szeme.
Így álltam ott, míg éreztem, mostantól emelkedni fog az út.

2

Egy lépcsőre bukkant lábam, alsó fokain moha és iszap,
feljebb festett mozaik, faragott kőtömb s vörös márvány,
legfölül, a fűrészfogas fémfokoknál véget ér.
Ott állok, középen, súlyos tömbök vesznek körül,
oldalukon éles kék fény világít és pislog.
Mintha apró lyukakon kék anyag szivárogna elő,
s színültig volna minden gép vele.
Most már biztos, alszanak a gépek,
csak a körvonalak látszanak,
elvackolódom az egyik tövében,
leterítem vidrabőr kabátom,
mélyen alszom én is velük együtt.

3

Álmomban műszerfal előtt állok,
s nem ismerem a jeleket a billentyűzeten.
Félek, elrontom a gépet,
félek, elküldenek innen.
Végighúzom bal kezem a billentyűk fölött,
s egyik gombon egy gyűrű rajzára ismer,
találkozott a gyűrűvel a kéz,
találkozott az ábrával a szem.
A gépteremben halvány derengés,
lenyomott billentyű, fölnyíló csapóajtó:
kiszabadult árnyékok csattannak
képernyőknek, pultoknak, fémszínű dobozoknak.
Szikrák, sistergés, zuhanó tárgyak
felébresztik a vörös fényeket.

4

Álmomban meg kell győznöm valakit,
hogy két ember is átköltöztethet
minden gépet a gépteremből.
Odamegyek az egyikhez, és intek P-nek.
Közben figyelnek, jegyzetelnek, mit csinálunk.
Az intéstől az egyik gép recsegni-ropogni kezd,
mintha egy fa próbálná kiszakítani gyökerét a földből,
mintha egy mező fűszálai nyílvesszőkké változnának,
és az égre lőnék ki maguk mindannyian,
mintha egy katedrális holnaptól a felhők közé költözne.
Megnyílik a gép fölött a plafon,
nem állja útját senki, semmi,
hűvös éjszakai levegő bolyong a gépteremben.

5

Álmomban megnyílt a gép teste,
s én beléptem a kék anyagba:
eltűnt minden kiterjedés,
belső fény ragyogott be mindent.
Lépéseim nem cipelték súlyom,
fülem nem hallotta hangom,
szemem nem jelezte, megérkeztünk,
orrom nem mutatott biztos irányt,
nyelvem kisebesedett a sótól.
Felismertem a kék anyag lakóit,
érzékeltem sötét körvonalaikat.
Hívtak, költözzem be hozzájuk.
Nemet mondtam végül, de hangjukat rögzítettem,
valami kezdetleges, régi készülékkel.

6

Álmomban a gépek mögött ajtót veszek észre:
halványan világít az ajtórés.
Az ajtón túl egy gyéren berendezett lakás,
körbejárom a szobákat, megszomjazom.
Egy asztal mellett, a fotelben
hátradőlve ül egy lány,
kezében pohárral, félig tele még.
Halott a lány, vagy alszik.
Óvatosan kiveszem a poharat a kezéből,
kiöntöm a konyhában, ami még benne volt.
Visszamegyek a lányhoz, az arcát nézem,
kint egy busz ajtaja csapódik, és léptek közelednek.
Bent suhogás hallatszik a szomszéd szobából,
árnyékok mozdulnak a falakon.

7

„Hogyan ébresszem fel azt, aki alszik?”
„Suttogj a fülébe.”
„És hogyha nincsen füle?”
„Küldj feléje visszhangot és hangot egy időben.
Remegni kezd, és kettéválik.”
„Kettévált. Most mit tegyek?”
„Nyúlj belé, és emeld ki, amit ott találsz.”
„Nem tudom megfogni! Síkos, csúszós,
áthatol a kezem rajta.”
„A kéz csak az egyik lehetőség.”
„És ha én vagyok az, aki alszik?”
„Suttogj saját füledbe.
Vagy várj, ameddig megtalál a suttogás.”

8

A fogason lógok, oda akasztottak.
Érzem a gépterem-padló érintését,
a föld alatti páráktól még súlyos vagyok s állott szagú.
Az ágy sarka látszik csupán innen,
estig, tudom, semmi dolgom,
estig fürdök itt a természetes homályban és fényben.