[2019. október]

---

Az Ursusban üldögéltünk akkor,
1985 vagy 86 decemberében.
Hát nem mindegy?
Egészen véletlenül, talán titokban
azt reméltük, találkozunk Kálmánkával,
de ezúttal másutt lehetett?
Az ismerős pincér jelentette, hogy igen,
beugrott a délután egy cekkerrel
(sárgarépa, petrezselyem, karalábé),
ivott is két pohár bort, de eltűzött!
Halaszthatatlan teendői várhatták a valóságban,
mely halaszthatatlan teendők
akkoriban valahogy elkerültek minket.
Hogy milyen volt ez a valóság?
Megjelenítésével egyelőre nem is kísérletezem.
Láttam nemzedékeink
legjobb elméit az alkohol romjaiban,
miközben hol a villanyt, hol a vizet vették el.
Zsoldos, a színész, akiről Testőr
Gyula néven értekezett Kálmánka egy
beszélyében, egyszer zákányosan ébredt.
Szürkülődött, s amikor kiderült, se víz, se fény,
kiüvöltött a sepsiszentgyörgyi főtéren
az akkor még borbélyüzlet feletti szobája ablakán:
„Kisváros, vegyétek el a levegőt!”
Igen, a valóságról vitáztunk akkor A., P. és én.
De jelen volt (már nem tudom, miért csapódott hozzánk?)
D. is! (Ég veled, pokol leánya.)
Kocsisbort ittunk (azok a hosszúlépések),
de A. előrelátóan kiment – látta a jövőt,
és azt is, még mi vár ránk –, s egy üzletben
vásárolt vodkát is, hogy ha kidobnak,
majd P.-nél folytatjuk. Át is adta az asztal
alatt mindenkinek a saját üvegét,
(minek cipelje ő?), és folytatódott
a valóságról szóló diskurzus, miközben a
párducok ott settenkedtek a söntés
szentjei körül, a félhomályban, és P.
Góngorát idézte. Ez a spanyol költő,
okvetetlenkedett D. Ne szólj közbe,
hallgasd végig, intette le szigorúan A.
Akkoriban sokat idéztük, különféle
összefüggésekben, ilyenek adódtak
mindig, a kelleténél többször is,
Hajdú Győző drámájának címét.
Legtöbbször senki se hallgatta végig
a másikat, csapongtunk, mint barátom a
vadász évtizedet átélő bon mot-ja szerint,
a gólyafos a levegőben, ha feltámad a szél.
S a szél állandóan feltámadt.
Igen, a keleti szél, és félő volt, hogy elragad,
nekivág a földnek, mint a sokáig
kerengőző gólya a fost. (A találkozás
elkerülhetetlen!) Szóval Gongora szerint,
folytatta P., „a sivatag mélyén rejlő
páratlan kincs, amit ember még nem látott,
és Isten rendelése szerint nem is fog,
tulajdonképpen nem is létezik, mert
valóságról csak akkor lehet beszélni,
ha van legalább egyvalaki, akinek
az elméjében értelmet nyer ez a fogalom!”
Concetto, emelte fel az ujját
figyelmeztetőn, érted? Közben megürült
a mellettünk lévő asztal, és a spiclik,
nem is titkolva, hogy bennünket figyelnek,
rögtön átültek, bár kérdéses, értettek-e
az egészből valamit is?
Nem tudom, az életemet
hol rontottam én el, énekelte valaki
a söntés szentjei közt,
a félhomályban foszforeszkáló szőrű
párducok körül megjelentek a sunyi sakálok,
a bűzlő, vemhes szőrüket hullató rókák is,
de P.-t már nem lehetett eltéríteni.
Góngora szerint, fejtegette, egy dolog
nem akkor valódi, ha van!
Nem, csapta le D. azonnal a nem túl magas labdát,
hanem akkor, ha észlelik! De az érzékeink becsaphatók,
pattantam fel akkori vesszőparipámra.
Látás, hallás, szaglás, tapintás!
Az egyik spicli jegyezni akart,
de akkor már alig lehetett látni.
A helyiségben sűrűsödött a homály.
Minket ez nem zavart, amúgy is csak
magunkat figyeltük állandóan,
a söntés szentjeit sem!
Ők a sötétben is megtalálták a poharukat.
A szürke ruhás, egyenarcú spicliket viszont idegesíthette,
mert nem tudtak jegyezni. Az egyik eltűnt
a lengőajtó mögött, és hirtelen gyúltak ki
Iljics lámpái. A párducok, a kis sakálok,
a rókák felszívódtak a fényben, csak
néhány sárga rókaszőr kerengett
a lámpák körül. A. kiitta poharát, töltött.
Ha jól értem Góngora mestert, a világ
és az ember mindenkori tulajdonságait
aktuális tudatállapotunk alakítja.
Ami azt jelenti, hogy a valóság egyének,
helyek, falvak, városok, országok,
népcsoportok és kocsmák szerint
alakul és változik – villogott.

Kinyílt az ajtó, és a huzat kezdte kifele
pörgetni a vendégeket. A pincérek
már elkezdték felrakosgatni az üres
asztalokra a lábukkal égnek meredő
székeket. Kiittuk poharunkat, fizettünk,
és kiléptünk az utcára.
A párhuzamos valóságaink egyikébe –
jegyezte meg tudálékosan D.,
és innen valahogy más irányt vettek a dolgok.
Botladoztunk az aranykorszak
áldatlan sötétjében, rövidítettünk,
éppen egy építőtelepen haladtunk át.
Akkoriban vagy leromboltak egy-egy házat,
vagy egy másikat építettek, a melósok
párhuzamosan élhették át
a teremtés és a rombolás gyönyörét!
De hogy nem unatkoztak, az biztos.
Nem volt megállás.
Bembere, te mindent tudsz,
karolt belém a tántorgó A.,
Góngora-verset tudsz-e?
Megállottam, mint a cövek egy pap barátom
akkoriban közszájon forgó versében, és elkezdtem:
„Bűbájjal megrontott baromi élet,
erszények ellen esküdt némberek meg
hiú becsvágyak, mik bírót keresnek,
szelet kavarni, mert ekképp remélnek…”
Ez mintha nem volna olyan emelkedett,
kezdte A., de akkor üvöltés hallatszott
a hátunk mögül, rosszat sejtve
fordultunk vissza. A. zseblámpájával
a hülyén vigyorgó D. arcába világított.
Hol van P.? A gödörben, jött a válasz.
Hogyhogy a gödörben, beleesett?
Nem, ő lökött bele, a kretén állat,
hallottuk P. hangját, valahonnan mélyről.
Innen felpörögtek az események!

Átkerültünk párhuzamos valóságaink
egy ma is elborzasztó dimenziójába. A. nekiszaladt
fejjel a nála kétszer nagyobb D.-nek.
Ledöntötte a sárba. Ezzel még várhatunk,
szedtem össze magam, menj, keresd meg az őrt,
és kérjél kötelet. A. felugrott és elrohant.
Élsz még?, hajoltam a gödör fölé.
A nadrágom szakadt el, de talpra estem, jött a válasz.
Most élem át a Minótaurosz magányosságát, de ha
kikerülök innen, azt hiszem, meg fogok vadulni.
Kikerülsz, nyugtattam meg.
Máris érkezett A. az óbégató őrrel.
Vai, domnisorule, abajgott.
Kiderült, lelkiismeret-furdalása van,
mert nem volt lámpa a gödörnél,
s azt hitte, P. belelépett.
Meghagytuk a hitében, minek tudjon
mindenki mindent, s leeresztve a kötelet, kihúztuk P.-t.
Ez miért volt?, fordult szembe
a közben feltápászkodó D-vel.
Egyformán sárosak voltak mindketten,
világított rájuk A., és D. vigyorgott.
A Malomárokért, mondta sejtelmesen,
mire P. átmenet nélkül verte szájon.
Hagyjad, fogta meg A., és elvette
a tébláboló D.-től a vodkát. Nem érdemled meg.
Tűnj el, sziszegte, látni se akarlak.
Botladoztunk tovább,
az egyre sárosabb valóságban, a jövő felé.
Elképzelni sem tudtuk, hogy (m)ilyen lesz?


(Részlet az Ott túl, nem messze már egy másik világ volt című készülő könyv­ből, ahol kilépve az átiratok múzeumából a nagy sötétlő erdőbe, halott barátaim árnyait idézem.)