1.

Meghitt, majd megrendítő képet ad a bözödújfalusi zsidó szombatosok utolsó éveiről Székely Csaba új drámája, Az igazság gyertyái, amelyet Sebestyén Aba vitt színre novemberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. A zsidó székelyek vagy székely szombatosok történetének kálváriája, peremléte és veszélyeztetettsége korántsem a második világháborúig felfokozódó antiszemitizmussal kezdődött, de tagadhatatlanul azzal ért véget. A székelység által gyakorolt kereszténység alapelveitől elmozduló, de származásukban a(z ortodox) zsidóktól is távol álló szombatosok történetének ezt az utolsó mozzanatát, a negyvenes évek derekán gettósított bözödújfalusi zsidó székely közösség előestéjét és végjátékát ragadja meg a Tompa Miklós Társulat ősbemutatója, az eddigi jelek szerint hangos közönségsikerrel. 

2.

Egy kis közösséget mi tart meg, hosszú időn át, külső és belső kihívások ellenére, egyben? Leginkább a hit. A saját küldetésbe, a saját erőbe, különlegességbe és elhivatottságba vetett hit, ami mindenek előtt, jó esetben belülről fakad, vagy Istentől származik. Igaz ez a legtöbb kisebbségre, és főleg azokra a közösségekre, amelyek többszörös kisebbségben élnek. Az igazság gyertyáiban a székely szombatos Kovács család lesz a reprezentatív dramaturgiai magja mind a belülről jövő, mind a kívülről rájuk nehezedő konfliktusoknak; az ezekkel való megküzdés lehetőségének és lehetetlenségének többéves íve egy négytagú család történetén át bontakozik ki a színpadon. 

A lelkes-zajos-akaratos Márta (B. Fülöp Erzsébet) a család vallási életének elsődleges megtartója, aki a legjobban ragaszkodik a rítushoz, bár még férje, a léha, végig mámoros, el-eltűnő Mojse (Henn János) sem támogatja ebben maradéktalanul. Két gyerekük, a szeleburdi, elszállt, ám jóakaratú, magában – és a közönséggel – diskuráló Sárika (Kiss Bora) és az apjáról rossz mintát vevő, saját boldogulását eszeveszetten kereső Sámuel (Varga Balázs) is inkább a földi örömök, a világban való boldogulás után néznek. Bár a családnak akadnak segítőik, például az unitárius papné, Éva (Nagy Dorottya), és lánya, Gizike (Gecse Ramóna), különcségüknek a faluban inkább megtűrői, mintsem támogatói vannak. Mégiscsak furcsa, hogy valaki székely létére zsidó legyen.

Székely Csaba drámájának erőssége abban áll, hogy a társadalom mikrokozmoszaiban, a családban és a falu életében képezi le és jeleníti meg a világ és az emberi civilázió ciklikusan ismétlődő erőviszonyait, amelyeket mindenekelőtt a túlélés és a pusztítás ősi, zsigeri reakciói alakítanak. Ebből Sebestyén Aba egy, olykor idillikus, a népszínház karaktereivel és színpadi fogásaival is operáló előadást rendez, amelyben az olyan fajsúlyos témák, mint az antiszemitizmus, a vallásszabadság, a háború, családi és egyéni szinten a bizalom, a szerelem, az otthon, az egymástól való elszakadás könnyebben befogadhatók és értelmezhetők lesznek. Ez egyszerre áldása és átka is az előadásnak: azáltal, hogy humorral, zenével és harsány, hatásos színpadi megoldásokkal közönségbaráttá teszi a szombatosok történetét, egyben az etnikai, faji és vallási alapon való megkülönböztetés és az ebből fakadó háborúk és népirtások valóságát távolítja el a nézőtől. Kérdés, természetesen, hogy kinek mennyit fogad be a gyomra: úgy tűnik, a marosvásárhelyi közönség fogékonyabb a melodramatikus elemekre, mint a történelmi hitelességre.

3.

Nem mehetünk el az egységes színpadkép mellett, amely elsősorban Sós Beáta díszlettervező és a kivitelező csapat munkáját dicséri: a tesz-vesz város békességét, nyugalmát és kiegyensúlyozottságát idézik meg a fakeretes imahelyek és a tér jobb elülső részén elhelyezkedő Kovács-ház. Úgy tűnik, a negyvenes évek legelején Bözödújfalun elfér egymás mellett a katolikus, az unitárius és a zsidó szentély is, bár ez utóbbi közösség apróságát és labilitását a darabban az is jelzi, hogy nincs a faluban rabbi. A dörzsölt, anyagiakat nem megvető, üzleti érzékkel megáldott unitárius lelkész, Péter Ödön (Kovács Botond) jó lehetőséget lát az átkeresztelkedő-bizniszben, amikor Budapestről az első zsidótörvények híre megérkezik Bözödújfalura. Hogy finoman fogalmazzunk, a tiszteletes úr nem képviseli maradéktalanul az egyházban elvárt keresztény értékeket. Vele szemben Ráduly István plébános (Bartha László Zsolt) szétszórtságából inkább szerelem születik – Sárika iránt –, nem kizsákmányolás, és bár folyton folyvást elkésik, elalszik, lemarad, végül ő lesz az, akárcsak a történelmi valóságban, aki székely származásukra hivatkozva megmenti a bözödi szombatosokat a Gestapo markából. 

Hatházi Rebeka földszínű, neutrális jelmezei leginkább a Kovács család szereplői által mutatják meg a falusi létet és a kivetettség árát, rajtuk láthatunk egyszerűbb, viseltes, egyre elszegényedő szetteket. Az unitárius hölgyek kissé frissen és kozmopolitán festenek a háborús körülmények ellenére, mintha most jöttek volna teázásból vagy lovaglásról. A kakastollas csendőrök (Tollas Gábos és Ördög Miklós Levente) megjelenése, akárcsak a Gestapo-tiszteké (Meszesi Oszkár és Korpos András) viszont telitalálat. A tömegjelenetek, amelyekben a falu szombatos közösségének alapvetően névtelen-arctalan masszáját látjuk, sokszor az illusztráció szintjén maradnak meg, és majd csak a háromórás produkció zárójelenetében teremtenek igazi kritikus tömeget. Talán ez az a két összetevője az előadásnak – a jelmez és a tömeg –, ahol erősebben hathatott volna a véletlen, a vérszag, a valóság a teatralitás helyett.

Cári Tibor zenéje egyszerre insztrumentális és dalszövegekkel is közlő, a klezmer zenére csak finoman utaló, hangsúlyos része a produkciónak. A zenekar végig jelen van a színen, a zsiganógából szólaltatja meg a szombatos közösség felizzó lelkét, aminek haláltusája elsősorban eszmei szinten zajlik és következik be. Végül csak Márta és fia lesznek azok, akik a hirtelenjében felszabadított nem-zsidók közül hátramaradnak, vállalják a vonatutat a haláltáborig. Márta azért, mert ő meggyőződéses zsidó, és hite mélyebben gyökerezik, mint a túlélést biztosító, ám számára gyökértelenséget és önmeghazudtolást hozó felmentőlevél, Samu pedig végre lehetőséget kap arra, hogy a „másik másik asszony” mellé menekülő apjával ellentétben szembenézzen a sorssal, és az őrület első tüneteit mutató anyja mellett maradjon. Bár a produkció végére, egy dal erejéig, az erős zárás garanciájaként egybeverődik a szombatos zsidóság, a valóság az, hogy ők már csak egy emlék, az üvegfalon túli relikviája egy unikum erdélyi közösségnek. Talán ez a leghangsúlyosabb üzenete Az igazság gyertyáinak: minden végtelenül emberi, apró-cseprő drámák, összezörrenések, hétköznapi vonalzóméregetések és vérre menő vendetták ellenére, bármely emberi közösség – és nagyban az emberiség – puszta gyűlöletből kitörölhető a föld felszínéről. Van olyan, hogy csak az emlék marad.

4.

Olyan ez az előadás, mint amikor egy családi fényképalbumot lapozunk, és a megsárgult, recés szélű fotográfia mögül egyszer csak a szívünkben felszólal a zene, meghalljuk az embert, a teljes életet.

5.

Rendezőként Sebestyén Aba abszolút érti Székely Csaba sajátos, olykor irtó száraz humorát, és ahhoz is ért, hogy – előjel nélküli – populáris és szórakoztató színházat csináljon. Székely kedvelt karakterei, a buta, de hatalommal bíró csendőrök, a nem túl állhatatos, de annál készségesebb főbíró (Nagy István), illetve a szerelmi elvakultságból nácivá torzuló, pökhendi tanító (Galló Ernő) már-már archetípusok a mindenkori erdélyi rurális valóságon és a Székely Csaba-univerzumon belül is. A társulat színészei testre szabott szerepeket kapnak, amelyek ugyanakkor művészileg nem túl sok lehetőséget adnak a kísérletezésre. De ez nem is az a műfaj. Itt három óra alatt le kell pörgetni egy sajátos közösség eltűnésének történetét úgy, hogy az színház maradjon. Ilyen értelemben Sebestyén Aba rendezése biztonságos, és pont ettől sikeres. 

A félnótás, a bölcs/bolond ősképét megidéző Sárika, Kiss Bora alakításában lesz a kapocs jelen és múlt, színpad és nézőtér, remény és valóság között: mintha Székely Csaba azt mondaná ezzel, hogy csak a realitásérzéktől kissé távol álló ember lehet az, aki képes az idősíkokat átívélő történetmesélésre, a felekezetektől független kapcsolódásra, a színész és néző közötti párbeszéd megvalósítására. Sárika monológjai olykor a történelemóra határát súrolják, de Kiss Bora szerethető, egyszerű bicebócája szerencsés dramaturgiai megoldás lesz arra, hogy a néző gyorsan és könnyen átható történelmi kontextust kapjon a színpadi eseményekhez. 

6.

Aki szeretné beleásni magát a zsidó székelyek történetébe, megteheti: a premier előtt mutatták be a színház előcsarnokában az Újlaki-Nagy Réka által sajtó alá rendezett Zsidó székelyek. A bözödújfalusi szombatos közösség emlékezete című kötetet a szerző jelenlétében. Már a szöveggyűjtemény előszava rávilágít a bözödújfalusi közösség hányattatott sorsára; ez, értelemszerűen, nem is a színpadi produkció feladata volt. Mindenképp érdemes azonban a korabeli feljegyzések és megemlékezések történelmi hitelességű lenyomatait a színpadi fikcióval egybevetni, együtt olvasni: talán kevesebb volt a valóságban a móka-kacagás, de bízunk abban, hogy az előadás a dokumentáció ihletét is meghozza a nézőkben. Ilyen szempontból rendkívüli színházpedagógiai lehetőség is rejtőzik Az igazság gyertyáiban: a fiatal közönség szemeit felejthetetlen módon nyithatja fel arra, hogyan lesz színház a valóságból.

7.

Hogy gördülékeny, kedves és szívmelengető előadás, színpadi nyelvében következetes, a színészeknek tartalmas színpadi időt biztosító és vastapsot hozó produkció Az igazság gyertyái, ez nem kétséges. Hogy mennyire éles, korszerű és formabontó, ez már más kérdés. A közelünkben zajló háború tudatában, ismeretében lélektanilag talán szükségünk van itt és most erre a típusú játékra ahhoz, hogy befogadható legyen bármiféle genocídium-történet. Még akkor is, ha pont egy olyan közösséget emel be a köztudatba, ami már nincs. Kell egy csepp önáltatás, tagadás, időutazás, hogy elhiggyük, tart még a történet, van még mese, és zajlik a párbeszéd. 

Székely Csaba: Az igazság gyertyái. Szereplők: Kovács Márta – B. Fülöp Erzsébet; Kovács Sámuel, a fia – Varga Balázs; Kovács Sára, a lánya – Kiss Bora; Kovács Mózes, a férje – Henn János; Ráduly István, plébános – Bartha László Zsolt; Demény Ferenc, tanító – Galló Ernő; Geréb Kálmán, falubíró – Nagy István; Péter Ödön, unitárius lelkész – Kovács Botond; Péter Éva, a felesége – Nagy Dorottya; Péter Gizella, a lánya – Gecse Ramóna; Kónya, csendőrtiszt – Tollas Gábor; Pintér, csendőrtiszt – Ördög Miklós Levente; Botskor Lóránt, csendőrparancsnok – Meszesi Oszkár; Nicolaus Schröder, Gestapo-tiszt – Korpos András; Bürger, fogoly – Adorjáni Nagy Zoltán; Rosenfeld, fogoly – Bálint Örs; Első zsidó – Renczés Viktória; Második zsidó – Ferenczi H. István; Harmadik zsidó – Szabó Fruzsina; Első csendőr – Kiss Péter; Második csendőr – Kovács Norbert; Falubeliek, zsidók – Adorjáni Nagy Zoltán, Balázs Hunor, Bálint Örs, Ferenczi H. István, Csiki Roland-Ádám, Kiss Eszter, Kiss Péter, Kovács Norbert, Pintér Janka, Póra Jácinta, Renczés Viktória, Soós Máté Bátor, Szabó Fruzsina, Szélyes Boróka, Szilágyi Orsolya, Timár Csenge-Mária. Zenészek: Kostyák Márton (nagybőgő), Makkai István (klarinét), Sipos Péter (hegedű), Leon Zsolt (brácsa), Málnási Zoltán (ütőhangszerek).

Rendező: Sebestyén Aba. Zeneszerző: Cári Tibor. Díszlettervező: Sós Beáta. Jelmeztervező: Hatházi Rebeka. Light designer: Majoros Róbert. Rendezőasszisztens: Talán Vanda. Ügyelő: Szakács László. Súgó: Tóth Katalin. November 15., szerda, 19:00 óra (ősbemutató), Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata