[BukarestLátó – 2009. április]

Egyedül önmagammal a tükörbe nézek, és lerajzolom magamat, akár egy csendéletet. Pallady (egy Matisse-hoz írt levélből)

Június 19. Vajon az a hetvenéves ember szórakozik az utcán azzal a parittyával? Nem. Csak azért használta, hogy elérje egy ecetfa ágát, hogy megfoghassa. Leszakítja és magához veszi. Otthon egy vízzel teli vázába teszi, és felfedezi, hogy van rajta egy lepkebáb; ha eléri, mozogni kezd. Június 21. A báb ugyanott van. Időnként mocorog. Június 23. A festő arra ébred, hogy a szobában egy lepke szállong. Kinyitja az ablakot, hogy visszaadja a szabadságát, de egy idő után a pille visszatér. Június 25. A pillangó röpköd, kiszáll és mindig visszajön. A festő bosszankodva nézi. Észreveszi, hogy a báb az ecetfa ágáról üres, és a lepke az ágra szállt. Ő mocorgott hát, amikor elérte a bábot! Érzi, amint könnyes lesz a szeme: megértette, hogy a pillangó tulajdonképpen arra a helyre tér vissza, ahol született. Június 27. Már nem látja a pillét, ahogy csodás arabeszkjeit rajzolja a levegőben, az ecetfa ágára néz; ott van, meghalt, miután lerakta a tojásait. „Bevégezte küldetését”, szól a napló következtetése…
Pallady bizalmasai, akik közel álltak hozzá, talán ismerték ezt a Palladyt is, az érzelmes, kitörő érzékenységű embert. Nekünk, többieknek, az önarcképek csak a józan embert mutatják, akinek éles, intelligens és szarkasztikus a tekintete, amelyek odavonzzák a szemet az enyhén beesett és öntörvényű arcra; egy józan embert, aki minden bizonnyal rengeteget olvas, akinek olyanok a vonásai, akár egy visszahúzódó aszkétának, aki saját tisztánlátása gleccserei közé húzódott vissza; ezek a gleccserek távolságtartó, rideg eleganciát biztosítanak neki, amely elbizonytalanítja a nemkívánatos elemeket. Egyetlen önarcképen sem jelenik meg híres elefántcsontfejű sétapálcája, amit ujjai között forgatott, sem közismert madárfejű esernyője, de mindegyiken látszik, kicsoda is ő. Ő az, aki egy szállóigévé vált mondattal visszautasította, hogy a Becsületrendre jelöljék: „Je n’admets pas que l’on se permette de me décorer.” Aki kijelentette: „Egyetlen Istent ismerek: önnön lelkiismeretem.” Visszafogott, amikor érzelmeiről kellene szólnia, de pamfletírói indulatok csapnak ki belőle. Ha úgy érzi, megfosztották valamitől, vagy ha zavarja valami, nem tétovázik csípősen odaszólni annak érdekében, hogy helyre tegye a dolgokat. Egykor, még amikor a bukaresti Híd- és útépítő Iskolában azzal vádolták, hazudik, nem vallja be, hogy puskázott, az egész osztály előtt azt válaszolta az igazgatónak: „Nem igaz! Ön hazudik!” És megmutatta neki a cédulát, amelyre azt írta: „Nem értek semmit. Theodor Pallady.” Ez az incidens arra kötelezte a fiatal tanulót, aki mérnöki álmokban ringatta magát, hogy hagyja el az iskolát. Az önkényes, energikus áll, a határozottság ambiciózus és rendszeres szellemről árulkodik. Ifjúkorában, amikor Párizsban élt, egy évig minden egyes nap elment, hogy megnézze a Mona Lisát. Minden nap és kizárólag azért, hogy a Mona Lisát megnézhesse. Egyenesen Leonardo remekművéhez ment, ahogy mondta, „megkapta napi adagját”, és távozott.
Mégis van valami túl szigorú abban az arcban, amelyet Pallady az önarcképeiben mutat, hogy ne gyanakodjunk arra, ez a szigorúság gyanús. A poklot csak intelligens és érzékeny emberek népesítik be, az aszkétáknak mindig van valami rejtegetnivalójuk. Annál is inkább azoknak, akik részt vesznek a nagyvilági életben, akik ebédeken jelennek meg, akik egy klub tagjai. Olykor összevonja a szemöldökét. De hát Proust-tól tudjuk és nemcsak tőle, hogy az intelligencia gyakran keres ürügyeket, hogy kijátssza azt, ami az ösztönöket diktálja. Egy távolságtartó maszk nem ritkán figyelmeztetés: az az ember, aki mögötte megbúvik, maga biztosítja magának a rosszat, amelyre szüksége van, nem kér segítséget, úgyhogy Pallady, akinek olyan az arca, mint egy olyan aszkétának, aki az abszolútum közelében él, arra késztet, hogy feltegyük a kérdést: vajon nem azok közé a tisztafejű emberek közé tartozik, akik elmentek a józanság és a dráma határáig?
A naplója igazolja ezt a feltevést.
Olykor nem is tudja, hogyan tölthetné el azokat az órákat, amelyek az álomtól elválasztják. Olvasson? De mit; sokat olvasott már. Pascalt? Lemond róla. „Túl sokat beszél olyan dolgokról, amelyeket nem ismer nálunk jobban, és amelyek nem is léteznek.” Fessen talán? De hát nem tud festeni anélkül, hogy kifejezne valamit. Rajzol. „Hogy végezzek az idővel, amíg ő nem végez velem… és lenyúzza a bőrömet.” Undorodik a közönségességtől, az aljasságtól, ez időnként arra készteti, hogy ne menjen ki az utcára, főleg, mert nem tud úgy nézni, hogy ne lásson. Felbosszantja egy gesztus, egy szó, egy apróság, harapóssá teszi, indulatossá; mikor hazatér, így kiált fel: „Végre egyedül!” Másfelől az élet olyan színjátéknak tűnik a számára, amelyen sajnos nem vett részt. Panaszkodik, hogy túl sok halott élet veszi körül. Bánja, hogy nem élt. Nem tudja elviselni a telet. („Az első hó… a fene egye meg.”) A csupasz fákkal behavazottan a Cişmigiu-kert olyannak tűnik, mint egy temető… A magány nemcsak akkor gyötri, amikor úgy forgolódik a szobájában, akár egy ló a malomban. Általában egy ebéden vesz részt, a klubba megy, vagy legalább egy modell áll előtte, de akkor is muszáj elemeznie a jelenségeket, és könyörtelen megfigyelőképessége gúnyt űz belőle. A magány titokban gyötri, az egymásra következő események, a jövő-menő, reménykedő, kétségbeeső, különféle terveket szövő vagy nemtörődöm emberek életének felszíne alatt. Ez a magány a legszentebb érzelmeket is kétségbe vonja. Pallady úgy véli, a szerelem irodalmiasított. A barátság puszta illúzió. És hogy gondolkodása csak akkor engedi meg, hogy tisztán lásson, hogy éljen és létezzen, ha minden előítélettől megszabadul. Olykor arra vágyik, bár lenne nemtörődöm, úgy nézzen, hogy ne lásson közben, úgy hallgasson, hogy ne halljon, úgy aludjon, hogy ne álmodjon, úgy éljen, hogy ne gondolkodjon. A következő pillanatban megállapítja: „Mindabból, amit abszolútnak képzeltem, semmi sem úgy következik be, ahogy vágytam vagy álmodtam.” Az a rögeszméje, hogy egy felsőbbrendű Cél felé nyújtja a karját, amely egyre csak elhúzódik előle. És még arra sem képes, hogy illúziókat gyártson, hogy „quijotizáljon”. Túl józan ehhez. Kétségbeesetten kérdezi magától, vajon a boldogság azt jelenti-e, hogy lássál, érezzél, értsél? De hát mit értenél? Megállapítja, hogy látni, érezni, érteni: mindez inkább a szenvedésre ad okot, és lám, most már hajlik arra, hogy azt higgye, az emberek szerencsétlensége akkor kezdődött, amikor felfedezték intelligenciájukat. Az élet szemére hányja, hogy nem tart örökké. A halálnak, hogy értelmetlen. A világnak, hogy összekavarja a szépet a csúnyával. Önmagának, hogy látja mindezt. Az utcán nem tud ellenállni a vágynak: a lehullott leveleket gyűjti össze. A járókelők csodálkozva nézik. Na és? Azt szeretné, ha nem kérne senkitől semmit, nem is fogadna el, így megőrizné a szabadságát. Nem akarja felajánlani a szabadságát, azáltal, hogy bármit is elfogad. Gőgös? Visszautasítja a iaşi-i Belle Arte Iskola tanári állását: nem taníthat meg másokat olyasmire, amit ő se tud. Ha „mesternek” szólítják, úgy érzi, gúnyolódnak vagy kisebbítik. Sok a csodálója, de vonakodik a követőktől. Újra végig akar menni az úton a folyton elhúzódó Cél felé, egyedül. Éppen úgy, mint ifjúkorában, amikor naponta elment, hogy megnézze a Mona Lisát. Tulajdonképpen a művészetet magát is szenvedésnek tartja, kérdésnek, amelyet szüntelenül felteszel magadnak. Nem akarja, hogy bármelyik művészeti irányzatba besorolják, és ez nem extravagancia. Még azt sem akarja, hogy modernnek tartsák. Úgy véli, ő „minden időből” származik, és „minden időhöz” tartozik. Annyira egyedül van ez a szarkasztikus, világos fejű ember, ez a klubokat látogató aszkéta, hogy nem tudja másképp elképzelni a festészetet, mint létezésének naplóját. (Nem természetes, hogy ő a legtöbb önarcképpel rendelkező román festő?) A festészet alkalom az őszinte és könyörtelen vallomásra. Bocsásson meg? Bocsásson meg önmagának? A megbocsátás semmit nem tesz meg-nem-történtté. Az egyetlen megoldás, hogy ne kíméljen senkit. Önmagát sem. Mást sem. És folytassa „őrületét”: a tökéletesség, az abszolútum utáni hajszát. De a lepke még egyszer visszaszáll az ecetfa ágára. „Mindig azt mondom magamnak, minden egyetlen pillanattól (egy perctől) függ… attól, vajon jobbra mentünk-e vagy balra.” És az aszkéta felidézi valakinek az aforizmáját; szerette volna, ha neki jut eszébe: „ó, milyen hétköznapi az élet.” Ismét bánkódik azon, amit „a puszta hétköznapiságban” nem élt meg.
Ő az a festő, aki a legközelebb áll a szellemi aszkézishez és egész élete és munkássága azt bizonyítja tulajdonképpen, az igazi művész sorsa nem más, mint hogy félresikerült aszkéta legyen, hogy egyetlen hiteles művész sem hasonlíthat a trapista szerzetesekhez (úgy tűnik, Pallady nagyapja arra biztatta unokáját, lépjen be a rendbe), akik a hallgatás jelrendszerében élnek, amit csak ez az üdvözlés tör meg: „Jusson eszedbe, testvér, mindannyian halandók vagyunk.” Egy hiteles művész arra ítéltetett, hogy „locsogjon”, mindig az életről beszéljen, még akkor is, ha ennek az életnek az a hiányossága, hogy mulandó, a világról, még akkor is, ha ez a világ összekavarja a szépet és a rútat, a „többiekről”, még akkor is, ha ők nem hallják. Mögötte mindig ott egy ecetfa ága, bármilyen magasra szállna is a gondolat, arabeszkjeit rajzolván a levegőbe.
Nézem Pallady szigorú vonásait, éles tekintetét s elfog az érzés, hogy a távolságtartó közömbösség trükk csupán, a magány pedig figyelőállás. Ez pedig egy szemantikai problémához vezet. „Autor”* – ez a szó a latin ’auktor’-ból jön, amelynek jelentése: ’aki hozzáad, aki növel’; a rómaiak nevezték így azt a tábornokot, aki újabb területet hódított meg. A művészetben azonban talán inkább az az auktor érdeme, ha kisebbít; nyirbálja a közömbösséget, a puszta fizológiai működéssé aljasult életet és a halállal való jámbor cinkosságot.

Demény Péter fordítása

Octavian Paler (1926–2007) román író, esszéíró. A Fogaras (ma Brassó) megyei Lészán született, bölcsészeti, filozófiai és jogi tanulmányokat végzett. Bukarestben hunyt el.
Az alábbi írás az Un muzeu în labirint. Istorie subiectivă a autoportretului. (Múzeum a labirintusban. Az önarckép szubjektív története – Cartea Românească, Bukarest, 1986.) című kötetből származik, s bevezetőnek szántam a Pallady naplójából vett szemelvényekhez. (D. P.)