[2016. március]

---

(Folytatás)

TÁBORI POSTAI LEVELEZŐLAP
„Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzedelmessé fegyvereinket!”
Hivatalos feljegyzések: ELLENŐRIZVE! Olvashatatlan aláírás.
1944. év VII. hó 5.
A feladó neve: Petri Sándor
Rendfokozata: Honvéd tizedes
A tábori posta száma: M – 913
Ára: 1 fillér.

Özv. Petri Andrásné
Teleki Mihály útja 166
Marosvásárhely

Drága Édesanyám és Testvéreim!                    944. VIII. 5.

Istennek hála jól vagyok, melyet viszont kívánok nektek is. Drága Édes, ne haragudj, hogy eddig nem írtam, – sokszor bizony nagyon kevés időm van írásra, de ki fogom majd pótolni! Írta Vikta, hogy Jancsi otthon volt, nagy szabadságon. Bizony hazamennék én is, de minálunk nem áll olyan könnyen a szabadság, pedig rám férne egypár nap. Nem baj, ha a jó Isten haza segít, annál nagyobb lesz az öröm! Azért ti csak írjatok, ha én keveset is válaszolok! A ti leveleiteket is várom! Egypár csomag dohányról vagy cigarettáról gondoskodnátok-e? Máskülönben mi újság? Mit csinál a kicsi Olgi? Mivel foglalkozik? Könnyebb valamivel az élet? Hogy érzi magát, Édesanyám? Jucit és Ilonkát üdvözlöm, csakúgy, mint az ismerősöket. Jancsit is, természetesen, majd írok neki külön, ha lesz rá egy kis időm.

Sokszor csókollak mindnyájatokat a messzi távolból.
Sok szeretettel:

Sanyi
Kora délután érte a találat a páros házat – szerencsére, a családból épp senki nem tartózkodott odahaza. Gonsenyicza a Magyar Vöröskereszt megbízásából a frontokat, illetve a szervezet képviseleti irodáit járta Bissinger grófnő kíséretének tagjaként. Legalább kevésbé volt szem előtt – származása miatt rettegve féltette nevelőapját Vikta. Biztos volt benne: az utóbbi hetekben, ha itthon találják, nem kerülhette volna el az öreg sem a bevagonírozást.
Albert ügyeletes kellett volna legyen a Kultúrpalotában, de tavasz óta, minthogy kitartóan udvarolni kezdett egy anyaországi ápolónőnek, érzelmei felrúgatták vele kialakult szokásrendjét, rendszertelenül járt dolgozni. Arra hivatkozva, hogy a zavaros helyzetben egyre nehezebb kiigazodnia, épp azon a héten vett titokban búcsút Viktóriától, mondván, nem akarja a sorsot provokálni: kései választottjával együtt utazott úgymond családlátogatni, leányt kérni.
– Messze járhatnak már… valahol nyugaton – gondolta megkönnyebbülten ifjabb Petriné. Az asszony örökösen lábatlankodó, nyugtalan természetű Olgicájával anyósának befőzési kampányában szorgoskodott ép­pen. Ha tőle függ, a fiatal anya sok mindent másként szervezett volna meg, de engedelmesen behódolt az özvegy kapitánykodásának. Fizikai sérültségük erős kapcsot jelentett, megértő cinkosságot kovácsolt az anyós és menye közé, kapcsolatuk ennek ellenére mégsem volt mindig felhőtlen.
A fiatal család tulajdonrészén egyetlen emeleti szoba – amiről eltervezték, hogy később Olgica számára rendezik be – maradt csupán épen. Albert lakrészének helyén teremnyi kráter tátongott. A kihúzható, tizenkét személyes tölgyfa asztalon, négy hokedlin és Sanyi firenzei, hajlított körkarfás székén kívül mindössze egy stelázsi és az ébenfa ebédlőkredenc felső része maradt csupán meg... Utóbb került elő a romokból egy díszes, herendi porcelán cukortartó, illetve egy nászajándékba kapott, art deco nikkelszobrocska, néhány ezüst evőeszköz... Viktória gyönyörű galíciai púderes doboza napokkal később gurult sértetlenül a lába elé egy elbillenő, törött gerenda alól... Szerencsére, a lakások között megosztott életvitel miatt a gyermekruhák csaknem felét az anyósáéknál tárolta. Neki viszont tényleg mindene odaveszett... – Van nekem elég ruhám!... Szerencsére, egy a méretünk... Megosztozunk – ajánlotta Juci sógornője készségesen.
– Semmi esetre sem maradhatnak a lakásukban – figyelmeztették a tűz­oltók a kárvallott fiatalasszonyt. – Megközelíteni pláne körülményes... Nemcsak életveszélyes a páros romhalmaz, kifűteni sem fogja tudni az egyetlen épen maradt, emeleti helyiséget... – Parancsként javallották: Kisgyermekes anya létére ne makacskodjék! Lássa be, Olgicája egyre huncutabb, elég lesz egyszer félrenéznie, a baj megtörténhet... Isten őrizz, megfázhat... akár le is zuhanhat a kicsi lány...
Közvetlen szomszédságukból elmenekültek a tulajdonosok. A rekviráló bizottság csodával határos módon számukra utalta ki a Tulipán köz egyetlen épen maradt, de elhagyott ház egyik utcai szobáját, a belőle leválasztott rakodóval.
Amikor helyreállt a forgalom, a sógornők lakályossá varázsolták a teret, bevásároltak a piacon: két egyajtós szekrényt, dupla ágyat, éjjeliszekrényt... Új otthonában Viktória saját készítésű szalmazsákon aludt a gyerekkel – a nyomáti molnárné adományozott hozzá saját készítésű rongyszőnyeget és mosott zsákokat, a malmukból. A fiatalasszony reggelente korán kelt, majd átment Olgikával anyósáékhoz. Napközben mindnyájan együtt voltak, estére aztán kettecskén „hazasétált” gyermekével. Amíg felvágta a napi adag fát az éjszakai fűtéshez, „utcásdit” játszott a kicsivel, aki felkiáltással találgatta, kit utánoz édes mama, ki beszél ilyen vagy olyan hangon...
A kertek és szőlősök közelsége miatt nap mint nap feltelt zsúfolásig a veder nagyságú egérfogó. Rettegett a pici lány a csapdában vergődő állatkák vinnyogó, nyüzsgő tömegétől, így aztán szokásától eltérően ezekben a percekben kivételesen engedelmes volt: lecövekelt anyja mellé, elcsalogatni sem lehetett volna mellőle. Még kötött kabátkáját is zokszó nélkül meg­tűrte magán.

Augusztus 23-án változott a világ sora. Románia tábort váltott, fegyvereit szövetségesei ellen fordította. Özvegy Petri Nagy Andrásnénak déjà vu-je támadt: százezrek indultak újra útnak, menekültek áradata mindenütt, éppúgy, mint huszonhat évvel korábban. Családjukban ezúttal sem merült fel a repatriálás kérdése, pedig a városban sokan szaladgáltak bevagonírozásért. – Minek?! Ki akarhat évtizedekig vagonokban tengeni valamelyik pályaudvar rakterületén? – tromfolta le élesen az öregasszony apatársát. Gonsenyicza Jakab azon az éjszakán vetette fel a lehetőséget, amikor titokban hazaérkezett a Nemzetközi Vöröskereszt megbízásából szervezett útjainak egyikéről. Mindössze néhány órát maradhatott övéivel; Olgicát fel sem költötték, nehogy valahol elfecsegje nagyapja látogatását.
– Ne ellenkezzetek, lássátok be mindannyian! Leginkább te, Vikta, hiszen a házasságod révén te is Petri lettél! Nekünk itt kell maradnunk! Négy gyermekkel, az urammal, annak idején mi nem futamodtunk meg, most ezzel az eggyel szaladnánk világgá?! Vásárhelyre jön majd haza Olgicáért a frontról az apja! Egyébként fix helyen lényegesen könnyebb felügyelni egy ilyen ebadta leánygyermekre... Akár két fiú is szorulhatott bele! Meglátjátok, jussak majd eszetekbe, lesz még ennek böjtje: mert bármilyen kicsi, túlságosan utánahagysz mindent… Nem akarok beleszólni… nem tehetem, de te vagy az anyja, neked kellene őt rekcumolni! – zsörtölődött nagy erővel az özvegy, egyúttal már kedvenc témáját ragozva.
Utóbb is úgy viselkedett, mintha soha nem vette volna észre, hogy Gonsenyiczáéknak szó szerint nyomuk veszett. Évekig sem apatársa, sem Albert, menyének ’944 tavaszán hirtelen elutazott testvérbátyja nem adtak életjelt magukról. Viktória tudhatott talán bizonyos részleteket a hogy- és hollétükről, de ő nem emlegette őket.

A fiatalasszony hónapokon keresztül semmiféle hírt nem kapott a fér­jétől. – Végzi a dolgát... Ne aggódjon, anyus... Emlékszik, mit mondott nekik visszautazása előtt? Sanyi szerencsés, mindenben... Feltalálja magát... Ebben bízzunk – erősítgette, ahogy bírta, anyósában a hitet, pedig ő ugyancsak bátorításra szorult volna. Ajkába harapott, valahányszor az öregasszony Jancsi fiáért aggódott, és imádkozott érte fennhangon... Sanyiért is szokott, hogyne... – mentegetőzött. – De mit tegyen...? Az idősebb fiáért... valahogy jobban aggódik... mert érzi, hogy a látszat ellenére ő a gyengébb. Miért nem hisz neki Vikta? Az anyai szív csalhatatlan.
– Kétségkívül... Csakhogy ne feledje, Mamu: a német megszállással, ráadásul augusztus 23-ával tótágast fordult mindnyájunk sorskockája.
– Te csak tudod, Herold létedre... – jegyezte meg szúrósan. Feltűnően kerülte menye tekintetét.
A fiatalasszony nem élt a replika elégtételével, inkább folytatta gondolatmenetét: – Mostantól még inkább találgathatjuk, mit hoznak a holnapok? Hová húz új határt az Antant? Milyen világra… melyik országban ébredünk?

Augusztin Volman Hugó kapitány örült, hogy András napja körül mégis kapott téli felszerelést egysége. Régen lemondtak már róla, annyit fáztak, annyit nélkülöztek… Véleménye szerint napok kérdése volt, hogy letétetik velük a fegyvert… Mindnyájan tudták, bármikor fogságba kerülhetnek… Vagy hirtelen rajtaütés áldozatai lesznek... Elesnek... Ha már a körülmények elítéltjei, legalább sikerülne elkerülni a szovjeteket... Nem hitt a repülőkről szórt, megtévesztő röplapoknak, melyek szabad elvonulást ígérve, gyors hazajutással kecsegtettek. Úgy tudta, a szövetséges haderők fogságában vélhetőleg emberségesebb bánásmódra számíthatnak... De ha nyugat felé menetelnének, még inkább eltávolodnának az otthontól... Ráadásul német földön is vannak vörösök… szovjet csapdába szinte bárhol eshetnek... Mindenesetre, legyenek a hideg ellen minél jobban felvértezettek... – gondolta keserűen.
Reggel–este átbeszélték a helyzetüket. Nyár óta tudták: nem az ő ügyük a vesztett háború…
Az omladozó rendszerben akadozott kapcsolattartásuk a regionális fő­hadiszállással, esetlegessé váltak összeköttetéseik az ellehetetlenedett tábori postaszolgálat miatt. Második hónapja erőltetett menetben, csaknem rejtőzködve, de fegyelmezetten, szervezetten vonultak vissza. – Minden szabad hét a sors ajándéka – mondogatta embereinek. Változatlanul veszteség, fölösleges véráldozat nélkül szerette volna otthoni tájakra, vagy legalább a határ közeléig elvezetni őket. Régóta hiányos ellátmányukat gombával, gyökerekkel, mogyoróval próbálták kiegészíteni; a lakott területeket, amennyire lehetett, kerülték. Kertész Albert, a szakács egyik reggel közvetlenül jelentéstétel előtt vette észre a konyhás kocsi ketrecének lengő-csattogó ajtaját: Rityi, a kis fekete törpekakas, hajnali pontos ébresztőórájuk és kényeztetett kabalájuk nem volt többé velük... Nyoma veszett hűséges sorstársuknak, akit a késtől az éhezés ellenére közfelkiáltásos döntésük kímélt meg…
– Rossz ómen… Nagyon rossz… Meglátjátok, oda a szerencsénk – jövendölte társainak sorakozáskor, miközben a könnyeivel küszködött.

Másnap hajnalban, 1944. december 21-én, a gusonai fennsík peremén óriási túlerővel köréjük zárult a szovjet csapatok bekerítő gyűrűje. A magyar királyi honvédseregnek nem volt már miért harcolnia, letették a fegyvert. Miután mindenüket elvették fogvatartóik, napokon keresztül megállás nélkül, erőltetett menetben terelték őket hazai földre. Tiszafüreden aztán megszűnt a sietség: hetekig a szabad ég alatt állomásoztatták őket, a mínusz 26 fokos hideg ellenére. A kapitány egyáltalán nem így képzelte egységének hazaérkezését a magyar célállomásra.
Pragmatikusan rendelkezett a néhai honvédlaktanya leégett roncsaival a szovjet katonai parancsnokság: kinevezte gyűjtőtábornak, és több mint ötezer magyar és német hadifoglyot zsúfolt össze az üszkös romok és csonka falak közé.

Azon esztendő karácsonyának szombatján telehold volt. A sötét, tiszta ég alatt, a metsző hidegben, éjfél körül egyszer csak feltápászkodott egy honvéd. Körülnézett, mintha először látná a helyszínt, mélyet lélegzett, és elkezdte magyarul énekelni a Csendes éjt. Tiszta baritonjával légies látványt nyújtott: leheletével az ég felé szállt a dallam. Egyre többen csatlakoztak hozzá – vegyesen, német és magyar szövegrészekkel, hangos énekszóval vagy csupán szerény dúdolással. A szolgálatos szovjet őrök közül néhányan riadót üvöltöztek, fejvesztetten rohangáltak a foglyok és a tűzrakások között... Figyelmeztető lövéseket adtak le, bár maguk sem tudták igazán, mi okozza nyugtalanságukat. Ellenség sehol... Támadás nem érte őket. Lövöldöztek egy darabig a levegőbe, de ijedtségük viszonylag hamar elült. Legtöbbjük szaporán, aprózva sok keresztet vetett. Nem hallgattatták el az ünneplőket. 

Az 1944-es esztendő vége felé lehetett, hogy Marosvásárhelyen is kezdték ismét nyilvántartásba venni a lakosságot. A friss statisztika kitért a számbavettek nemzetiségére, vallására, anyanyelvére... Hónapok múlva, valamikor február közepe táján lehetett, hogy Herold Viktória hajnalban kutyaugatásra és dobogó katonaléptek közeledő zajára riadt. „Szökevény volna a környéken? Még mindig rejtőzködő német katonát keresnek? Köröznének valakit?” – találgatta összeszorult torokkal. Megpróbálta nyugtató suttogással visszasimogatni álmába a mocorogva ébredező Olgit. Nemsokára ütemesen döngették a vaskaput.
Szerencsére, felöltözve aludt. Fölkelt, lámpát gyújtott, készült kimenni, kaput nyitni, de meggondolta magát, a szoba ajtajából visszalépett, felnyalábolta, és az anyósáéktól kölcsönkapott gyapjúpokróccal betakarva ölbe vette, hogy magával vigye a gyermeket is. Hárman álltak odakinn: két szovjet egyenruhás és... Burduşan Ioan... hadnagy – ismerte fel a magas, távolabb álló román csendőrt. Vállán vadonatúj volt a rangjelzés.
– Doamna Petri – köszöntötte meglepetten a csendőr az asszonyt. Azonnal átvette a szovjetektől a szót. Közelebb lépett hozzá, és az ölében tartott gyermekgombócra mutogatva azt kérdezte tőle, jól emlékszik-e, ugye, hogy elmúlt már 30 éves? A bólintó válasz nyomán esetlenül zavaros magyarázatba fogott: – Nu-nţeleg deloc... Ce cauţi matale pe listă? Nincs baj... Azért ne ijedjen meg… Nem kell félni... Kis munka... te duc la... Malinkij robot – aşa-i zic ăştia...
– Unde?! – nézett Viktória a szemébe.
– Nici noi nu ştim exact... – válaszolta szemlesütve.
– Dar... Acuma, în miezul nopţii? – kiáltotta kétségbeesve Viktória.
– Így egyeztek a nagy hatalmak... Kárpótlásként, a háborús károkért... – magyarázta reszketeg hangon Burduşan, de mintha nem bízna saját szavaiban, a szovjetekhez fordult. Oroszul alkudozni kezdett velük...
– Nu, sto... – pattogott a kis tatárképű – látszik a gyermeken, hogy nagyocska. Rég elmúlt ez a gyévocska egyéves! Az asszony nélkül pedig baj lesz, nincs ki a létszám... – figyelmeztette a románt.
– Ha itthon akarod tartani, reggelre keríts mást a helyébe! – helyesbített közbelépve a rangidős. Burduşan fellélegzett: talán megértették... Beszédes gesztussal flaskóját nyújtotta a buzgó szovjetek felé, és megnyugtatásukra leszögezte: nem lesz fennakadás, intézkedik máris. Pihenni küldte őket: kóstolgassanak nyugodtan a kocsiban – félóra múlva jön majd ő is, az asszonnyal.
Egymást könyökkel böködve röhögött rajtuk a két vörös katona. Láthatóan megörültek, hogy a flaskóval melegedhetnek, nem kérezkedtek be a házba.

Viktória odabenn szó szerint követte a frissensült román hadnagy utasításait: bőven csomagolt maguknak, két-két rend váltóruhát, élelmet... Egy kisméretű meséskönyvet, sőt Olgica kedvencét, az öklömnyi bársonymackót is felgyömöszölte a nagy kirándulóhátizsák tetejébe. „Vége mindennek... Túl hamar végeztem, még öt óra sincs...” – gondolta az asszony. Remegett keze-lába. Mélyeket lélegzett, hogy legyőzze hányingerét. Összeszedte bátorságát: a kredencfiókból Burduşan szeme láttára előkotorá­szott egy tintaceruzacsonkot, a konyhapénzes noteszéből kitépett egy lapot, és gyorsan teleírta.

A Teleki út 166 előtt Burduşan megállította a kocsit. Leszállt, körbejárta, hosszan vizsgálgatta a kerekeket, csóválta a fejét. Szitkozódott, kizárólag románul. A szovjetek nem értették, miért állnak megint? Mi történik? Lekecmergett a kis tatár a bakról, szemlélődött, csóválta a fejét, vakarta fül­védőinek csücskét, de nem látott semmi érdemlegeset. A biztonság és a tekintély kedvéért ugyancsak kirukkolt néhány cifrával, majd a veséje tájékán megveregette a román hadnagyot, így, siettetve nyomatékosított, hogy tényleg induljanak, mert a butykos hatása elmúlt, immár kegyetlenül fázott.
Viktória üzenetét, a kavicsba csomagolt füzetlapot pár perccel később a Petriék közvetlen szomszédasszonya találta meg. Kissné havat takarítani kelt fel hajnalban, hogy mihamarabb végezzen, mielőtt még munkába indult volna. Egy hónapja sem volt, hogy ismét beállhatott a kapszli mellé; újra megnyílt a téglagyár. Megörült a papírdarabkának – először azt hitte, honvéd férjéről hozott valaki hírt... Ledobta hólapátját, és gyorsan visszaszaladt a konyhába. Megpattintotta a kályha ajtaját; a lángok táncos fényében kuporogva, lélegzetét kapkodva olvasta a tintaceruzás írást... Kezében a nedves, gyűrött papírlappal felpattant. Egyszobás lakásából hátrafelé rohant a körtornácon, és a három asszony nevét összevissza kiabálva, ököllel verni kezdte Petriék lakásának levélajtaját... 
Juci percek alatt felöltözött. Kölcsönvette, és kabátja fölé, magara terítette anyja óriási, kopott, fekete hárászkendőjét – jól foghat, ha netalán órákig rostokolnia kellene a hidegben –, úgy rohant lélekszakadva a Fel­sőváros irányába: föl a Gecse utcán, át a Bolyai téren, végig a Sáros utcán, le a Görög-ház mellett, egészen a Szentgyörgy utcáig. A Rákóczi-lépcsővel szemben lakott a kőműves mesterből városházi fennforgóvá, mindenes ügyintézővé előléptetett Bokor Lajos és különlegesen szép – a háborús viszonyok ellenére –, továbbra is platinaszőke felesége. A gyermektelen asszonyt a férfi a Malom utcai szeparék egyikében ismerte meg valamikor a harmincas évek közepén. Állítólag azonnal egymásba szerettek; már együttlétük másnapján, a forma kedvéért a férfi egyenesen a madámtól kérte meg a szépség kezét. Az érdekelt és a ház asszonya eleinte hitetlenkedve nevettek a szerelmes kérő heveny érzelmein, de hamar mérlegeltek, végül összekacsintottak, és habozás nélkül, gyorsan igent mondtak. Bokort a válaszok boldoggá tették – ő tényleg komolyan gondolta, amit eltervezett, hogy házasságba menti a hirtelen felfedezett, csicsergő, szőke madárkát. Elrohant, de csak azért, hogy visszatérjen, fiákerrel, s még aznap magához költöztesse Piroskáját. Rövidesen a város másik felébe, a segesvári útra hurcolkodtak a környék kíváncsisága elől. Titokban össze is házasodtak.
Bokor jó dolgú, de karakteres, szókimondó ember volt. Azután kérezkedett be alkalmazottként a Petri fivérek vállalkozásába, hogy kommunista nézetei és szókimondása miatt – házasságkötése után néhány héttel – az utcára került. Sanyit az elemiből ismerte, tőle volt mersze munkát kérni, feleségét pedig – jó megérzéssel – a család nőtagjaihoz irányította: náluk jól ellesz… Befogadják… Varrathat náluk, rendelését komolyan veszik, nem fogják megalázni... Öltözzön csak, ahogy kell, ahogy illik... – biztatta frissensült asszonykáját. Ő dolgozni fog, eltartja... Megmutatja… lesz az ő asszonyának mindene, amire vágyik...
Bokorné eleinte zavarban volt; nem tudta, hogyan viselkedjék Petriéknél, pedig valóban közvetlenek és kedvesek voltak vele a sógornők, sőt, az özveggyel is hamar megkedveltette magát, aki egyre gyakrabban beszélgetett el vele, mialatt az újonnan állandósult kuncsaft mellett az övéinek fő­zött... Piroska napközben tényleg sok időt töltött a Teleki úton – új otthonában unatkozott volna egyedül. Felajánlotta segítségét: hadd dolgozzon valamit... Például bonthatna, velük együtt... Hozhatna új megrendelőket... Barátnői, a „babák” ruhatárra köztudottan sokat költenek... Biztosra mondta: megbeszéli velük, rendelni fognak...
A Petri fivérek bevonulása után Bokor még sokáig egymaga dolgozott a családi vállalkozásban. Viktával rendszeresen elszámoltak, az idősebb testvér valamelyik szabadságolásakor azonban a két férfi mégis olyan csúnyán összekülönbözött, hogy csaknem ölre mentek. Az asszonyokkal nem osztották meg a részleteket; de Jancsi visszautazása után Bokor Lajos egy kétkilós amerikai húskonzervvel és egy porcelánfejű babával jelentkezett ifjabb Petrinénél. Drága ajándék volt, ritkaságnak számított a játék. A család nő­tagjainak bármikor rendelkezésére áll, minden tőle telhetőt megtenne Sanyi kis családjáért is, de Jancsival soha nem dolgozik többet – szögezte le. Elhatározását a szabadságoló Stausz Simi közbenjárási kísérlete sem tudta megváltoztatni: hiába ajándékozta meg engesztelésül néhány Piroskáról készített, kivételesen jól sikerült felvétellel. Bokor udvarias kézcsókkal vett búcsút Viktóriától. Felesége máshol kezdhetett varratni magának, mert lassanként elmaradt a sógornők családias szalonjától. Igaz, ígéretéhez híven, előtte még valóban toborzott nekik tucatnál is több új kuncsaftot, csupa lelkes megrendelőt a Malom utcai babák közül.
Kivilágosodott. Nyolc óra körül a Bokorék szárnyas kapujába vágott gyalogos bejáratnál belülről végre léptek zaja és két férfi hangja hallatszott. Oroszul vitatkoztak valamin. Juci megörült: felismerte Bokor Lajos hangját. Kapunyitáskor szemben is találta magát vele.
– Nu, sto? – kérdezte az orosz tiszt. Kedvtelve legeltette szemét a szép arcú, fiatal nőn. Szándékosan nem akarta észrevenni kisírt szemét.
– Bokor úr – kezdte hivatalos hangnemben, remegő hangon Juci. Előre kigondolt, méltóságteljes segítségkérése csődöt mondott. Zokogva nyögte ki: – Hajnalban elvitték Viktust, Olgicánkkal együtt...
Részletek helyett átnyújtotta neki Vikta tintaceruzával írott, gyűrött papírdarabkáját. Bokor elvette, elolvasta.
– Malenkij-ügy – mondott valamit röviden a vörös tisztnek, mielőtt Jucikától további részleteket kért volna.
– Ma hajnalban jöttek értük?
Juci bólintott.
– Meggyesfalván, a téglagyárban van a gyűjtőtábor... egyelőre a kör­nyező falvakból terelik össze a szászokat. Biztosan oda vitték. Még két napig várakoztatják, majd csak utána indítják őket útnak. Tudja mit? Jöjjön velünk, Jucika. Na, ne riadozzon, nem a téglagyárba invitálom... – heherészett nyeglén, a vörös tisztre sandítva. – A Városházán azonnal megíratom a szabadító zápiszkát, oda is menesztek vele valakit... Ne féljen, nem hagyom őket cserben! Még ma kiszedetem onnan Sanyi barátom asszonyát s azt a gyönyörű leánykát! Maga pedig... Legjobb lesz, ha szépen hazamegy – itt strázsálni hajnaltól... Meg ne betegedjék! Átfagyhatott rendesen. Igyon jó, meleg teát... elég, ha ebéd után elindul feléjük. Azért mégse menjen nagyon közel a telephez… Lakik arrafelé valami ismerőse? Legjobb lenne bekérezkedni valamelyik udvarra! Ha délután négyig az ukászom alapján Viktóriát nem engedték gyermekestől szabadon, maga értem jön a Súrlott Grádicsba! Tudja, ugye, hol van? Ne bőgjön! Mit szakassza az idegeimet! Mondom: a szászokat, kevés férfit, főleg asszonyokat a régi téglagyár nagy csarnokába terelték; ne féljen, ott még nem lehet baja a sógor­nőjének. Azzal gesztikulálva magyarázni kezdett valamit a tisztnek, egyben jelezve a fiatal nőnek, hogy véget ért futólagos „kihallgatása”.

Özvegy Petri Andrásné született Monus Ilona aznap szokás szerint begyújtatott Ilonkával, de teán kívül egyebet nem főzött. Meisseni porceláncsészéje mellett kezében megboldogult férje ükanyjának rózsafüzérét morzsolgatta kitartóan, egész délelőtt: a függöny mögött állt, az utcára néző ablak mellett, mozdulatlanul. Némán motyogva imádkozott. Jóval ebédidő után, a szemközti oldal járdáján először Jucit pillantotta meg: ölben cipelte a bebugyolált Olgicát. Viktória pár lépéssel elmaradt sógornője mögött. A hideg ellenére hajadonfőtt volt, ruhája rendetlen, szakadt. Lehunyt szemmel vonszolta magát a havas járdán, mintha rémálomban vánszorogna, félig-meddig tetanizáltan. Nehéz lehetett hátán a tömött hátizsák, pedig szokva volt vele: békeidőben kirándulni jártak Sanyival, a terhet mindig megosztották. Az Arató utca sarkán, a kocsma bejáratánál testes, román egyenruhás csendőr állt. Követte a két nőt, vagy ott várt rájuk? Nem figyelt eléggé. „Burduşan” – villant az öregasszony eszébe. – „Mit kereshetett ott?” – töprengett, de nem szólt. Később sem kérdezett semmit a hazaérkezők­től, csak gyöngyöző, könnyes arccal megölelte menyét, és hosszan simogatta a pokróccsomóból kihámozott, mélyen alvó unokája fejét.