[2018. október]
Az idei bécsi újévi koncerten elhangzott Johann Strauss Mirtuszvirágok című keringője is. Nem tudom, hányan tudhatták, hogy miért. A mestertől az udvar rendelte meg Rudolf koronaherceg esküvőjére, és azért szerepelt az idei programban, mert Rudolf százhatvan éve született. Méltó utalás volt Bécstől.
Bármennyire kerülném, ez a történet mégis a halállal kezdődik, és talán éppen visszafelé lépegetve bomlik majd ki, és válik minden részlete érthetőbbé. Aligha volt a Habsburgoknak rejtélyesebb épületük a mayerlingi vadászkastélynál. A heiligenkreuzi ciszterci szerzetesrend építette 1550-ben. Rudolf trónörökös Leiningen hercegtől vásárolta meg, és 1887-ben megkezdődtek az átépítés munkálatai, melyek egy évig tartottak. Rudolf a saját elképzelései szerint alakította ki a kastélyát.
A leglényegesebb kérdés az, hogy miért éppen Mayerling. Mert a Hofburgban már nem érezte jól magát, és főleg ott nem érezte magát biztonságban. Éppen a fokozott figyelem miatt. Tudta, hogy gyerekkora óta megfigyelés alatt tartották, minden lépéséről beszámoltak az apjának, később minden levelét elolvasták. Hiába zárta folyton kulcsra a dolgozószobáját, hiába zárta be külön minden egyes asztalfiókját, mégis azt tapasztalta, hogy valaki hozzányúlt a dolgaihoz, tárgyak mozdultak el, pedig emlékezett rá, mit hogyan hagyott az íróasztalán. Erre különösen érzékeny volt. Biztos volt benne, hogy ez nem az ő rögeszméje: maga a császár csináltatott álkulcsokat, és másoltatott le minden levelet a saját embereivel. A kölcsönös bizalmatlanság természetesen nem volt alaptalan. Rudolf ezért vásárolt magának egy birtokot.
Miért éppen Mayerlinget hagytam a végére, annyi más helyszín megtekintése után? Mert soha nem akartam látni. Mert könyvek tucatját olvastam el a Rudolf-legendáról: szépirodalmat, ponyvát, pszichoanalízist, monográfiát, és soroljam még ide a képzőművészetet, a musicalt, a filmeket, a dokumentumfilmeket is, melyek alapján kialakítottam a saját véleményemet, ahogyan sokan mások. Mindenki így van ezzel, ha végigolvassa, végignézi a Kennedy-gyilkosság összeesküvés-elméleteit vagy James Dean halálának harmincadik teóriáját is. A Rudolf-legendáról is mindenki kialakította már a maga álláspontját. Van, aki a bonyolultabb, krimisebb megoldást preferálja, míg mások teljesen extrém nézeteket vallanak az üggyel kapcsolatban. A regények és filmek nem is törekednek arra, hogy valósághűek legyenek, egyetlen színész sem hasonlít az eredetire, a lényeg az, hogy híresek legyenek, mert arra váltanak jegyet. Arról nem is beszélve, hogy a regényírók még csak nem is jártak Mayerlingben. Erre csak most jöttem rá. Valaminek a lerombolt helyét látni kiábrándítónak gondoltam. A bűnbánó templom egy nagy, álszent hazugság. Rudolf nem kedvelte az egyházat. Nem illik hozzá ez az álszent, bűnbánó, aranyozott malaszt. Még az emlékét is meg akarták semmisíteni, ezt olyan igazságtalanságnak tartottam, hogy meg sem akartam nézni.
Azt gondoltam, feleslegesen megtett zarándoklat lesz. És nem így történt. Most azt mondom, hogy látni kell. Ez nem egy képeslap. A helynek feledhetetlen a légköre, amit Rudolf koronaherceg is megérezhetett, és ezen a helyen, most nyilvánvaló lett számomra, miért választ valaki magának egy ilyen kivételes környezetet, hegyekkel és erdőkkel körülölelve. Aki ezt a festői tájat látja, már nem az jár a fejében, hogy itt egy fontos emlékhelyet romboltak le, hanem azt figyeli, hogy milyen bámulatos látványt nyújtott annak, aki kitekintett vadászkastélya ablakán. És ez ma is ugyanolyan lélegzetelállító. A kertészek visszaállították az eredeti kertet a helyére azokkal a korhű rózsákkal, amelyek akkor nyíltak. Látni sem láttam még ilyeneket, csak leginkább a szecessziós porcelánokon. Nézegetheti, megszagolhatja bárki, csak nagyon távolról ellenőrzik az egész környéket, aki oda elmegy, nagyon kellemes légkörben találja magát, nem érzi, hogy figyelik. Nagyon csendes és nyugodt környék. Olyan, mintha jóvá akarták volna tenni a rombolást. Lehet gyertyát gyújtani egy kicsi kápolnában, és gyújtottam is. Az oltáron kívül bármihez hozzá is lehet érni, nem szólal meg a riasztó. Ezt persze nem azért teszi az ember, hogy mindent összetapizzon, hanem hogy csak legalább érezze egy pillanatra, milyen lehet a bársonykárpit, amivel Rudolf bútorait bevonták, valami csoda folytán mégsem égett el a tűzben minden darab.
De maradt még valami Rudolfból, szinte érthetetlen módon: a reggeliző kis barokk, gloriettszerű építményt meghagyták, igaz, hogy ezt nem ő építtette, csak lakott benne. Más néven teaszobának nevezték, és érintetlen formában megmaradt. Vitrinben látható egy korabeli porcelánkészlet, amely nagy valószínűséggel ugyanolyan lehetett, mint a Rudolfé. Ami viszont biztosan ugyanolyan volt, azok az ablakok és a kilátás. Le lehet ülni a teaszobában, és kinézni, és ugyanazt látni, amit ő látott, mert a hegyek is ugyanott állnak. Ez olyan érzés volt, mint a megvilágosodás. Egyszeriben eszébe jut az embernek, hogy mi az, ami itt megtörténhetett, és mi az, ami biztosan nem. Eszébe jut egy csomó hülyeség, amit a filmekben látott, a regényekben olvasott, és rájön, hogy a helyismeret hiányában mi bennük a képtelenség, mert én ott voltam, és láttam a helyszínt, például el lehet képzelni, hogy ott milyen lövés meddig hallatszik el, nem árt, ha valaki ott felidézi az eseményeket, mert akkor biztos lesz abban, hogy esetleg ki milyen távolságból hova érhetett. Nyilvánvalóan azt is végiggondolja, hogy ha Rudolf úgy látta, hogy eljött az ideje, hogy megtegye azt, amit eltervezett, akkor jobb helyszínt keresve sem találhatott volna. Vetsera Máriával együtt mindketten írtak búcsúlevelet itt, a vadászkastélyban, mindegyik fennmaradt: a családjuknak, néhány hozzátartozójuknak is írtak külön-külön. Semmiféle kételyem nincs afelől, hogy minden úgy történt, ahogy a leveleikben leírták, a saját szavaikkal.
Mayerlingben kínos azt látni, ahogyan még mindig Rudolf bűnösségét reprezentálják, mint valami örök időkre hagyományozódott birodalmi/állami ítéletet. A klauzúra déli falsarkán még ma is áll egy reggelizőpavilon abból az időből, amikor az épület még vadászkastély volt. A többit lerombolták, helyén a templom újgótikus stílusban épült. Az oltár azon a helyen áll a vadászkastély első emeletének magasságában, ahol a két halottat megtalálták, az oltár feletti freskó a császári udvar védőszentjét ábrázolja. Középen látható Szent József, a császár és az egyház védőszentje, balra alatta láthatjuk a gyermek kis mártírt, Szent Rudolfot, a trónörökös védőszentjét, felette pedig Szent Erzsébet áll. Jobboldalt egy freskó látható, egy templomépület modelljével, ez Szent Lipót, Ausztria védőszentje, a fából faragott kálvária és az üvegablakok, amelyek a szenteket és a címereket ábrázolják, a császári birodalom koronaországait szimbolizálják, valamennyit a trónörökös barátai ajándékozták. A régi cselédszobát egy oldalkápolnává alakították a templombelső bal oldalán, melynek oltárát Erzsébet császárnő készíttette Korfu szigetén. Az oltár oldalán a Fájdalmas Szűzanya szobra áll, Tilgner szobrászművész alkotása. Ugyanitt található a császár gyóntatózsámolya, mögötte az őt gyónás közben ábrázoló festménnyel. Micsoda hazug kép! A templomot az épületegyüttessel együtt a karmelita rendnek adományozták.
Mayerlingben a legtöbb turista egyenesen a múzeumi részbe megy, ahol lefényképezheti a gyilkos fegyvert és Mary koporsóját. Kétségtelenül döbbenetes atmoszférájuk van ezeknek a kis szobáknak, melyeket a régi kastélyból átalakítottak, és az itt kiállított tárgyaknak. A legenda ereje a rétegzettségében rejlik. Megmozgatja a művészek képzelőerejét, különféle irányokba lehet elmozdítani a cselekményét a regényekben, balettben is hatásos, a filmesek is kedvükre szabadjára engedhetik a fantáziájukat.
Sokféleképpen értelmezhető, valójában urbánus legendának számít a boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös és Mary bárókisasszony története, akiket szét akartak választani, ám múlhatatlan szerelmük örökké élni fog azáltal, hogy szenvedélyüket átmenekítették a közös halálukba. Ilyenformán Rómeó és Júlia története aktualizálódik, immár ki tudja, hányadszor. A hasonlóságot igazolja, hogy a világ minden tájáról elzarándokolnak ide, éppúgy, mint Veronába. Ott Júlia erkélyét fényképezik leginkább, és szerelmesek millió lakatja borítja az oda vezető kapubejáratot.
A bulvársajtóban, a szuveníreken, csészéken és levelezőlapokon ma is egymás mellé helyezik Rudolf trónörökös és Mary bárónő leginkább ovális arcképét, mintha egy szerelmespárról volna szó, mert a közönség ezt akarja hinni, ezt igényli, így akarja látni őket 1889. január 30-a óta. Fel sem merül talán senkiben a kérdés, hogy miért nem készült róluk közös kép. Hiszen elvileg készülhetett volna. Rudolftól biztosan kitelt volna, hogy akár közös fénykép készüljön róluk, tőle nem állt volna távol egy ilyen gesztus, ennél vadabb dolgokat is vakmerően véghezvitt, csakhogy ez a történet számára nem erről szólt. A másik tényező az idő rövidsége. Mindössze néhány hónapos ismeretségről volt szó, még a viszonyra sincs bizonyíték. Amikor a két portrét egymás mellé teszik, azzal csak a közös halál tényét illusztrálják, ami inkább szomorú és kiábrándító, de legfőképpen méltatlan mindkét félre nézve.
A legenda következő rétege a románc és a rejtély. Akik összeesküvés-elméletet feltételeznek, a kettős halál tisztázatlan körülményeit emlegetik, és számos írás szól arról, hogy a „szerelmespárt” meggyilkolták. Az első számú gyanúsított maga a császár. Aki megtudta a saját titkosszolgálatától, hogy a fia puccsot készít elő ellene, le akarja taszítani a trónról, merényletre készül ellene. Ha ez igaz volna, akkor Rudolf számtalanszor alkalmat talált volna arra, hogy apját megmérgezze, belopózzon a szobájába, és egy párnával megfojtsa, vagy egyszerűen agyonlője az egyik vadászaton, balesetként feltüntetve a dolgot. Ami mellesleg a valóságban egy alkalommal meg is történt, mindössze néhány métert tévesztett a lövedék, és egy fatörzsbe fúródott, Rudolf elmondása szerint egy vadkant látott a bokorban, és arra célzott.
Ugyanezek a lehetőségek a császár számára is adottak voltak, mégsem feltételezzük, hogy egy kispárnával belopózik a fia szobájába, hogy megfojtsa. Miért nem hintett egy kis arzént a fia kávéjába a reggelinél? Érthetetlen, miért választott volna ennyire bonyolult, nyakatekert és hihetetlen megoldást, hogy egy bérgyilkossal éppen Mayerlingben lövesse le egy fagyos januári éjszaka kellős közepén, rendkívül rossz fényviszonyok között. Ha valaki, akkor éppen a császár ismerhette legjobban a fia szokásait, hiszen a titkosszolgálatával figyeltette minden lépését, leginkább arra volt kíváncsi, kivel találkozik, mert természetesen a konspirációtól félt a legjobban. De az egyszerűség kedvéért lelövethette volna bármelyik kocsmában vagy nyilvánosházban. Rudolf ugyanis fittyet hányt az inkognitójára, és főleg azon törte a fejét, hogyan rázza le a folyton a sarkában járó fakabátokat.
Ugyanez vonatkozik a francia merénylőkre is. Miért nem végeztek a trónörökössel a nyílt utcán, akár éjszaka, akár fényes nappal, hiszen még a halála előtti napokban is legalább tucatnyi helyen megfordult. Az összeesküvés-elmélet hívei azokat a helyismereti tényeket is figyelmen kívül hagyják, hogy a halottas szoba az emeleten volt, a nagy hideg miatt a spaletták és az ablakok is csukva, zárva voltak. Januárban ilyenkor még egyébként is sötét van, a szobában gyertyák égtek. És ami ennél is fontosabb, a szobát a trónörökös belülről magára zárta. Rudolf özvegye, Stefánia Császárnénak szántak című visszaemlékezésében ezt írja: „Joseph Hoyos gróf, akit a trónörökös meghívott vadászatra, reggel átment a vadászkastélyba a lakáj kérésére, mert nem értette, hogy a trónörökös miért nem válaszol a kopogtatására. Együtt törték be az ajtót, és ott meglátták a két holttestet.”
A lakájt Johann Loscheknek hívták, aki a másik szemtanúval egybehangzóan emlékezett vissza a történtekre: „Egész éjjel hallottam őket komolyan beszélgetni. Öt perccel negyed hét előtt Rudolf teljesen felöltözve kijött hozzám, és parancsot adott, hogy fogassak be. Még ki sem értem az udvarra, amikor két dörrenést hallottam. Azonnal visszarohantam, közben már éreztem a puskaporszagot, berohantam a hálószobába, de ez, a szokásostól eltérően, kulcsra volt zárva. Mit tegyek? Azonnal elmentem Hoyos grófért, és egy kalapáccsal akkora lyukat ütöttem az ajtón, hogy a kezemet be tudjam dugni, és meg tudjam fordítani belülről a kulcsot. Micsoda borzalmas látvány! Rudolf ruhástul, holtan hevert az ágyán, Mary Vetsera szintén felöltözve a saját ágyán. Rudolf mellett ott hevert katonai revolvere. Egyikük sem feküdt le aznap éjjel. Mindkettőjüknek lelógott a feje. Első pillanatra látni való volt, Rudolf előbb Mary Vetserát lőtte agyon, majd saját magát. Csupán két célzott lövés dördült el.” Felvetődik a kérdés, ha a szemtanúk vallomása ennyire egybevágó, akkor miért született mégis számtalan elmélet, és miként duzzadt a legenda szakirodalma könyvtárnyira.
A legkézenfekvőbb a művészek hozzáállása, akik kiszínezték az eseményeket, amennyire csak lehetett: egy végzetes éjszakából sem a regényírók, sem a filmesek nem hagyhatták ki az ágyjelenetet. Aztán persze felöltöztették pirkadatra a szereplőket, mert hogyan adta volna az ki magát, ha meztelenül találnak rájuk. Ott hevert körülöttük számos búcsúlevél: „Kedves Anyám! Bocsásd meg nekem, amit teszek! Nem tudtam ellenállni a szerelemnek. Vele egyetértésben azt szeretném, ha mellette temetnének el az allandi temetőben. A halálban boldogabb leszek, mint az életben” – írta a fiatal nő anyjához intézett levelében, amely naivitását is tükrözi: képtelenség lett volna ugyanis, hogy egymás mellé temessék őket, ezt csak Rudolf hitethette el vele.
Rudolf pedig így búcsúzott feleségétől: „Megszabadulsz tőlem és az általam okozott kellemetlenségektől; légy boldog a magad módján. (…) Nyugodtan megyek a halálba, mert csak ez mentheti meg jó hírnevemet.” Meglepően sokat írtak egy éjszaka alatt, valamennyi búcsúlevelük fennmaradt, talán megérezték, mennyi kételyt hagynak így is maguk után. Olyan levél is akadt, amit ketten írtak, kicsit kajánul: Mary faképnél hagyott vőlegényének.
Az elméletek sokasága azt a kérdést teszi fel, hogy „Miért tette?”. Rudolf koronaherceg özvegye, Stefánia memoárjában a következő választ adja: „Tragikus halálát nem elmezavar okozta, mint hivatalosan állították, sem ősi nemzetségének kedvezőtlen biológiai öröksége, mint azt később némelyek tudni vélték. Az okot egyedül abban látom, hogy nem volt szilárd jellem.”
Néhány bekezdéssel később azonban mindenkinél pontosabban foglalja össze, hogyan történt az eset. Ezt nála jobban senki más nem tudhatta, hiszen elsőként őt kérlelte Rudolf, hogy legyenek együtt öngyilkosok, de ezt felháborító ostobaságnak tartotta, később arról is értesült, hogy Mizzi Kaspar (aki talán a trónörökös egyetlen igazi szerelme volt) is visszautasította Rudolfnak ezt a kívánságát, minden jel szerint csak ő értette meg igazán, hogy mi történik valójában Rudolffal, és meg akarta menteni, ezért személyesen ment be Bécs rendőrfőnökéhez, sőt magához Eduard Taaffe miniszterelnökhöz is, de a hatóságok nem tettek semmit. Talán még örültek is Rudolf bukásának, hiszen olyan régóta szúrta a szemüket a viselkedése is, liberális gondolkodásmódja is, ami elsősorban az ő pozíciójukat veszélyeztette.
Stefánia így foglalta össze a történteket: „A trónörökös a jelek szerint régóta tervezte, hogy egy társsal válik meg az élettől. Minthogy senkit nem talált, aki önként vele tartott volna, Vetsera Mária szenvedélyét használta ki, nekiszegezve a rettentő kérést. A lány vakon engedelmeskedett. Vetsera Mária fajának tipikus képviselője volt, sok hozzá hasonló nőt láttam keleten, Bécsben viszont számtalan, nála vonzóbb, igazi szépséggel találkoztam. A trónörökös megszokta, hogy egyetlen nő sem tud neki ellenállni. Nem volt szerelmes Vetsera Máriába, aki az ő számára csak egy volt a sok közül.” A sértett özvegy keserűségét csak tetézte, hogy a kialakuló mítosz is fölébe kerekedett, amelyben ő a megcsalt feleség nevetséges szerepébe kényszerült. Holott saját magát tekintette igazi áldozatnak. Rudolf halálában azonban neki is, mint ahogyan valamennyi családtagjának, komoly felelőssége volt. Hiszen ő maga írja le Rudolf fizikai leépülését, azt, hogy az utolsó hónapokban morfiummal élt, és szolgálati revolverével játszadozott, gyakran a tükör előtt a halántékához illesztette, mint aki már gyakorol. Erre Stefánia is, mások is visszaemlékeztek, ami különösen annak fényében válik drámaivá, hogy Mayerlingben egy ovális borotválkozótükör segítségével lőtte főbe magát, amit mellette meg is találtak.
Az özvegy hallani sem akart az „elmezavarról”, a lélek bármifajta betegségéről, hiszen Rudolf csak egy „hűtlen férj” maradt még a memoárjaiban is. John T. Salvendy Rudolf – egy lázadó Habsburg lélektani tükörben című könyvében azonban arról ír, hogy akkoriban még nem ismerték a mai értelemben diagnosztizált agitált depresszió tüneteit, ami öngyilkossághoz vezetett. Bemutatja azt is, miként rakódott rá betegségére a halálosnak hitt gonorrhea halálfélelme és az udvar kiközösítő magatartása, ezért elsőként a feleségéhez fordult segítségért, „Stefánia azonban nagyon kritikus és sértett maradt, és még hetvenegy éves korában is megpróbálta semmibe venni Rudolf leveleit és jó hírét”. (Salvendy azt is elemzi, milyen sok példát találni arra, hogy valaki társat keres az öngyilkosságához. Tegyük hozzá mi is két író példáját: Csáth Géza is búcsúlevelet íratott a feleségével, mielőtt agyonlőtte, Stefan Zweig is hasonlóképpen cselekedett, a különbség csak annyi, hogy ő mérget használt.)
Senki sem merte megmondani a császárnak az igazat, hogy mi történt 1889. január 30-án, a farkasok óráján. Szó esett mérgezésről is, de azt végképp senki se merte elmesélni neki, valójában hogyan halt meg. A Wiener Zeitung rendkívüli kiadását már kinyomták, a címlapon az infarktus szerepelt a halál okaként. Ferenc József csak 24 óra múlva tudta meg a megdöbbentő igazságot. Inasa mondta meg neki: „Részegen agyonlőtte a szeretőjét, aztán saját magát.”
„Úgy halt meg, mint egy szatócs!”
Nincs is talán a legendának olyan könyve, amiben ne idéznék ezt a nevezetes ítéletet. A császár elvei szerint ugyanis Rudolf tettében volt valami végletesen alantas, szánalmas, amivel a saját származását is megalázta, ugyanakkor kispolgári és méltatlan karaktere lealjasította azok színvonalára, akiket a császár arisztokrataként annyira megvetett. Amit a fia tett, az annyira méltatlan volt a Monarchiához, és személyesen hozzá is, hogy nem érdemelt bűnbocsánatot. Lenézte még a halálában is. Nem érzett semmiféle felelősséget a fia iránt. Ezt Rudolf is tudta, tucatnyi búcsúlevelet írt – de az apjának nem! Bűnei tehát halmozottak voltak. Ettől kezdve a császár környezetében többé senki sem ejthette ki Rudolf nevét! Mintha mi sem történt volna, a császár ezt a látszatot próbálta kelteni, az udvarra mégis láthatatlan, nyomasztó, súlyos gyász borult, és az uralkodó életében többé nem rendeztek se mulatságot, se bált a Hofburgban.
Ezek a súlyos szavak magyarázzák egyúttal azt is, amit később a császár tett. Miután némi családi vita után végül mégis a császári kriptában helyezték el Rudolf szarkofágját, másnap elkezdték bontani a vadászkastélyt. Egy csapat napszámos rohammunkában szétcsákányozta. Amit Rudolf épített Mayerlingben, azt az alapokig lerombolták. De még ez sem volt elég, úgy bántak vele, mint egy elátkozottal: valamennyi ruháját, levelét, iratát, naplóját, bútorát elégették a helyszínen. Mayerlingben ma is csupán egyetlen „olyan” egyenruhát látni a vitrinben, amit Rudolf is viselhetett. Korabeli fényképek alapján azonosítható, de eredetisége vitatott. Nagyon kínos volt látni, hogy amikor Bécsben 2008-ban, szültésének 150. évfordulójára kiállítást rendeztek, alig tudtak előkeríteni néhány Rudolf-ruhát, holott nagyon jellegzetesek voltak, ezt számos festmény és fotó bizonyítja. Mindössze egy eredeti bölcső és néhány gyerekholmi volt látható, amit az egyik nagynéni családja őrzött meg. Rettenetes belegondolni is abba, hogy önző és önimádó anyja, féltékeny felesége, elkényeztetett testvérei sem őriztek meg tőle semmit – holott az ő ruhakölteményeik máig múzeumokban tündökölnek. A bécsi udvar a halála napján törölte Rudolfot az emlékezetéből.
A magyarok azonban nem felejtették el Rezső királyfit – ilyen néven emlegették –, aki utoljára halála előtt egy hónappal járt magyar földön. Rejtélyes halálát nem hitték el, évekkel később is várták visszatérését. Számtalan legenda keringett róla. Születésének és halálának évfordulóiról mindig megemlékeztek az újságok. Kedvelt és szeretett személyiség volt, könyveit lefordították. Már életében is számontartották azokat a helyeket, ahol járt, halála után pedig ápolták emlékét. A legtöbb Rudolfról elnevezett emlékhely Erdélyben volt, hiszen itt vadászott a legszívesebben. Két vadászterülete is volt: Görgényszentimrén és a máramarosi Erdészvölgyben. Az egykori Bornemissza-kastélyból szívesen indult barátaival medvevadászatokra a Görgényi-havasokba.
„Soha trónra hivatott fő és szív több erénnyel és bölcsességgel föl nem volt ruházva; soha a magyar nemzetnek igazabb barátja nem volt; soha fejedelmi sarj hazáját úgy nem imádta, mint »Ő«. Egy harcra termett dalia, kiben az aggkor bölcsessége a gyermek érző kedélyével volt egyesítve. Szeretve mindenki által, belefoglalva egy nép imájába; központjává téve a tudomány, a szabadelvű haladás minden törekvéseinek! Oh, milyen örömest odaadtam volna az életemet, hogy a Tiédet megváltsam! De mi az a fájdalom, mely a szíveket elfacsarja, akik Téged oly híven szerettek, a meggondoló hideg észnek a fájdalmához képest, mely országok jóllétének, nemzedékek boldogságának reményét látja benned sírba szállani! Jövendőnk reménysége voltál! Terád építettük egy szebb, dicső korszakot alkotó messze látott terveinket! Benned láttuk jelképezve a boldog jövendőt, amelyben a népek egymást testvérül fogják ölelni; s Te világolsz előttünk felséges példáddal, az emberiség nagy céljai elérésében. Mit vétettünk Isten ellen, hogy Tégedet elragadott közülünk? Mit kérhetünk, mit várhatunk, mit remélhetünk még? Mély, véghetetlen sötétség marad azon a helyen, amelyről egyszerre eltűntél, s lelkünk szemei nem bírják kierőszakolni a jövendő titkát. Porig lesújtva állunk ravatalod előtt, s midőn Téged siratunk, hazánkat siratjuk. Gyász van minden házban! Oh, Isten, aki őt magadhoz vetted, dicsőítsd meg szellemét, hogy védhessen bennünket a magas égből, s láthassa imádott hazáját olyan boldognak, amilyenné ő akarta tenni!” – a barátja, Jókai Mór így búcsúzott a koronahercegtől a Nemzet című lapban.
Külföldön nem törődtek a császári tiltással, hogy a nevét sem szabad leírni. Rudolf koronahercegnek számos barátja volt Európa-szerte, méltó nekrológok jelentek meg róla, értékelték előremutató politikai törekvéseit, kivételes személyiségnek tartották. A párizsi Le Figaro így emlékezett rá: „Rudolf trónörökös nemcsak azoknak a jövendő alattvalóknak volt a reménysége, akik nem felejtették el Sadowát, hanem azoknak is, akik úgy vélekedtek, hogy az 1866. és az 1870. évi események erősen megzavarták az európai egyensúlyt. Szabadelvű volt, felvilágosultan és okosan volt az; szerette az irodalmat és a művészeteket, sejteni lehetett, hogy ő lesz az az ember, aki a politikában és a művészetben tehet valamit a reakciós tendenciák ellen, melyeket Berlinben annyira pártolnak.”
Az orosz Novoje Vremja hasonló hangnemben írt: „Rudolf trónörököshöz Ausztria szláv népei nagyon nagy reményeket fűztek; az egyenjogúság elvétől, amelynek legmagasabb képviselője éppen az elhunyt volt, a Monarchia minden, egymással viszálykodó elemének kibékülését várták; az összes nyugati és déli szláv népek jövendő uralkodójától remélték, hogy megmenti őket Németországtól, amely elnyeléssel fenyegeti a szlávokat.”
A bebalzsamozott holttestet gyertyákkal körülvett katafalkon ravatalozták fel a Hofburg fekete bársonnyal bevont kápolnájában. Százezernél is több bécsi polgár állt sorba tizenkét óránál is hosszabb ideig jeges hidegben és hóviharban, hogy egyetlen pillantást vethessen az öngyilkos koronaherceg viasszal újraformált arcára és fehér vászonnal burkolt, szétlőtt koponyájára. De csak húszezren láthatták, a többieket elküldték. A várakozók közül többen elájultak, sírógörcsöt kaptak. Ugyanezen a napon ezrek nézték még meg utoljára a tragédia helyszínét, a vadászkastélyt, melynek megsemmisítését már megkezdték.
Rudolf szerepe az idők során még inkább felértékelődött, kivételes személyiségéről Fejtő Ferenc egy évszázaddal később a következőket írja: „A mayerlingi dráma kulcsa Rudolf politikai szenvedélyében rejlik, a dinasztiát és országait – általa prófétai módon előre látott súlyosságú – veszedelmektől megóvó tervében. A trónörökös személyiségét illetően áltatták magukat, csupán egy könnyű erkölcsű herceget láttak benne, egy mániákusan depresszív szoknyavadászt, a haladó zsidó értelmiségiek ártalmas látogatóját. Nem vették észre benne az államférfit, aki volt mindenekelőtt, a Mária Terézia fiához, II. Józsefhez, a felvilágosult Habsburghoz mérhető látnokot. II. József osztotta anyjának az ősi ellenséggel való megbékélést szorgalmazó tervét, a Bourbonok és a Habsburgok közötti szövetséget, melyet Rudolf ismét felmelegített. A trónörökös elhunytát a német befolyás felerősödése követte, s ennek érvényesülését az udvar politikájának pángermán, demokráciaellenes és antiszemita orientációja is megkönnyítette. Figyelemre méltó, hogy II. Frigyes, aki II. József nagyratörő terveit meghiúsította, balszerencsés végzet folytán ugyancsak német volt, ugyanabból a fajtából, mint Bismarck kreatúrája, II. Vilmos. Ugyanaz az uralkodó, aki mintegy húsz év múlva egy újabb gyilkosságnak köszönhetően – melyet azonos meggondolásból szítottak Ferenc József második trónörököse ellen – valósította meg terveit, melyek az első világháború kitöréséhez vezettek.”
Miért éppen Mayerlingben? Mert festői a környezete, és Rudolf itt akarta leélni egész további életét. Mert nehezen megközelíthető, a világtól meglehetősen elzárt helyen van, még ma sem olyan könnyű odatalálni. Rudolf is rövidebb-hosszabb erdei rejtekutakon közlekedett. De itt legalább biztonságban érezte magát. Ha jobban megnézzük a vadászkastély korabeli képét, láthatjuk, hogy falakkal vette körbe, az udvarban pedig vadászkutyákat tartott.
Rudolf nem meghalni vette magának ezt a csodálatra méltó birtokot. Otthont akart teremteni, melynek csak ő volt az ura és gazdája, először tett szert valamire, ami valóban csak az övé lehetett. Ide nem tehette be a lábát a császár titkosszolgálata. Nem lehetett kulcsokat másoltatni. Ezért Rudolf ide mentette a titkos levelezését, a naplóit, a fotóit, a saját kéziratait, a legkedvesebb kitömött madarait és festményeit, sőt a ruháinak nagy részét is. Az ablakokból, az egymásba nyíló szobákból bármikor ellenőrizhette, hogy bármelyik úton közeledik-e valaki. Az emeleti ablakaiból messze ellátott. Egyrészt szemmel tartotta a kastélyt festőien körülvevő hegyeket, másrészt gyönyörködhetett bennük. Maga sem gondolta, hogy mindössze két évig lesz ez a hely az otthona.
1889-ben már meg is jelent a Das drama von Mayerling című regény Egon von Wellershausen tollából, amely részletes leírást ad a vadászkastélyról. Innen tudjuk, hogy a külső falakat jellegzetes osztrákzöld színűre festették, mint amilyenek a környékbeli falusi házak voltak. Rudolf az egyszerűség híve volt mindenben. A zsalugátereket pedig fehérre festtette. A homlokzati ablakok a kertre néztek. Az itteni életet Loschek felügyelte, aki Rudolf koronahercegnek egyfajta mindenese volt: ha kellett, inas, ha kellett, komornyik, ha kellett, jó barát és ivócimbora. A helyi állandó személyzethez tartozott még egy vadászmester, egy takarító, egy lámpatisztító-karbantartó és két szakácsnő. Az egykori Leiningen-villát meghagyta eredeti állapotában, és az érkező előkelőségek, vadásztársak és vendégek szálláshelyéül szolgált. A vadászkastély újonnan épült részéhez egy félemeletet is hozzáépített. Itt volt Rudolf íróasztala, hálószobája és fürdőszobája. Keleties tapéta borította a falakat, hasonló módon kék-sárga kárpit a padlót és a bútorokat, a drapériák szintén orientális, gazdag mintázatúak voltak, melyeket keleti utazásai során vásárolt. Sajnos csak néhány rajz maradt ezekről a lakószobákról, amit egyik festőbarátja készített.
Ahogy olvastam egyik könyvet a másik után, azt vettem észre, hogy bizonyos részleteket kritikátlanul vesznek át a szerzők egymástól, és amit annyiszor ismételnek, igazsággá válik. Kialakul egy bejáródott Rudolf-történet, ami zanzásítja és bulvárszerűen a végkifejlet felé hajszolja az egész életét, egészen Mayerlingig. Ilyennek tekinthető Dr. Rudolf Novak Das Mayerling-Netz, Frederic Morton Nyugtalan ragyogás és Werner Richter Rudolf trónörökös élete és tragikus halála című könyve is. Ezekben fogalmazódik meg az a transzcendens gondolat, hogy Rudolf tragédiája nemcsak emberi, hanem történelmi tragédia is, amely szorosan egybefonódott a Monarchia viszontagságos sorsával: a Habsburgok felemelkedése és bukása is egy Rudolf nevű főherceghez fűződik. Az igazságtalan determináltságnak a cáfolata nem férne bele egy ilyen rövid sorozatba, néhány időtálló érvet azonban felhozhatunk, egy másik nézőpontból mutatva be diplomáciai tehetségét, valamint azt is, miért tartozik a fiatalon elhunyt tehetségek sorába, amit könyvében Czeizel Endre sors-faktorként emleget, és miként lehetett példaképe saját korának és utókorának is.
Miért nevezik gyakorta az utóbbi fél évszázadban Habsburg James Deannek? Már ő is postai levelezőlapokon szerepelt, korának sztárja volt, sokan utánozták, ahogyan később James Deant, és korai haláluk mindkettőjüket generációs ikonná avatta. A hollywoodi színész által alakított Cal Trask az Édentől keletre című filmben nagyon hasonlít Rudolfra: érzékenységük, sebezhetőségük, szeretethiányuk okán. Rudolf is meg akart felelni apja elvárásainak, a kedvében akart járni, szorgalmasan tanult, öt nyelven beszélt, politikai elemzéseket írt neki, de a császár eltávolította a tanácsadói köréből, nem akarta döntéseibe bevonni, nem akarta felkészíteni az uralkodásra, mérhetetlen önzésében olybá tűnt, mint aki örök életre és uralkodásra készül. Feltűnt neki, hogy Rudolf milyen ambíciókkal készül majdani szerepére, és innovatív elképzeléseivel mekkora sikert arat nemzetközi porondon is, ezért egyre inkább tartott tőle, gyanakvással fogadta fia növekvő népszerűségét, rögeszmésen rettegett attól, hogy puccsal próbálja majd a trónról eltávolítani. Legszívesebben száműzte volna a lovassághoz élete végéig egy világvégi garnizonba.
Rudolf hamar rájött mellőzésének okára az udvarban, ezért tehetségét más területen is megmutatta: elsősorban ornitológusnak tartotta magát, tudományos konferenciákon adott elő, fennmaradt tanulmányaira ma is hivatkoznak, kiváló és türelmes megfigyelő volt. A madártani besorolásokban elsősorban a ragadozó madarak érdekelték, róluk tudott a legtöbbet. Rendkívül izgatta például a törpesas. A dunai utazás során a Drávafok környékén egy olyan párt figyelt meg, melynek egyik tagja a sötét, a másik pedig a világos színváltozathoz tartozott, ebből rögtön le is vonta a rendszertani következtetést: „e házaspár egyike tökéletesen sötét színű, másika pedig egészen világos színű volt, s ama vitás kérdésben, vajon a kis sas (Aquila minuta Brehm) meg a törpe sas (A. pennata Gm.) külön fajok-e, ellene mondott e két faj külön választásának”. Rudolf megfigyelő tehetségét, ragadozómadár-ismeretét atyai jó barátja, Alfred Brehm is becsülte, és Az állatok világa című művében fel is használta. Adatokat sorol fel tőle például a keselyűk és a sasok leírásában, a barna kánya és a hamvas rétihéja leírása pedig teljes egészében a trónörököstől származik.
Mikszáth Kálmán A királyfi mint magyar író című korabeli tárcájában elismeréssel írt Rudolf írói tehetségéről is: „Tegnap magyar nyelven írt hosszabb cikk jelent meg tollából egy magyar szépirodalmi folyóiratban a Vadászatok Magyarországon címmel. Magyarul írta le vadászélményeit, melyeket Mármarosban és Dél-Magyarországon a Chotek grófok jószágán élt át, hova sógorával, Lipót bajor herceggel, a toscanai nagyherceggel s Bombelles gróffal rándult. Egyszerű nyelven, keresetlen bájjal, de mégis színgazdagon, folyékony magyarsággal írja le vadászatát, eltelve szeretettel a szárnyasok és a festői tájak iránt, ami mélyen jellemzi gyöngéd, poétikus lelkületét. Igazán nem írhatná le szebben e vadászatot a legkiválóbb, leggyakorlottabb író sem. Útirajzainak kiadása után az egész világon beszélni kezdtek a tudós királyfiról, s még távoli földrészekben is megvan a magyar királyfinak a tudós híre. Noha eddig sem volt ritkaság, hogy fejedelmek könyveket írtak (ott van az angol királynő, a svéd király), oly komoly írói nimbuszra egyik sem tett szert, mint Rudolf trónörökös.”
Rudolf nyilvánította először természetvédelmi területté a Kopácsi-rétet a madárvilága miatt, többször hosszabb időt töltött itt, és a Tökösi-erdő vadászkastélyhoz ő építtette hozzá a teraszos részt, hogy rálátása legyen az erdőre, távcsővel innen figyelhesse a fészekrakás élőhelyeit. A munkálatokhoz saját építészét alkalmazta, aki a mayerlingi kastélyához is hozzáépített, hogy otthon érezze magát, ugyanazokat a tervrajzo
