(RÉSZLET A TATJÁNA CÍMŰ REGÉNYBŐL)

Eduardo de Sica filantróp olasz milliomos Sirály nevű yachtja szeptember 7-én fut ki a kikötőből. Ott állok a hajóhídon, a nevető Tatjána mellett, Velence távolodik, kisebbedik, elmarad mögöttünk, volt, nincsen. Erősödik a szél, beszívom a tenger sós illatát, lobog Tatjána hosszú, aranyszőke haja. A fehér hajó mozgása észrevehetően gyorsul fel. Az elmúlt hét eseményei lustán torlódnak egymásra. Tatjána még a fürdőmedencében rábeszél, hogy kísérjem el őt erre a nem mindennapi eseménynek ígérkező hajókirándulásra vagy tanulmányútra a valóságba, vagy nevezhetem, aminek akarom, a lényeg az, hogy hetekig a tengeren leszünk, bejárjuk a bizonyára számomra is ismeretlen szigettengert, megismerkedhetünk az achájok, mürmidónok, károk, boiótok utódainak életével. Megtudhatjuk, hogyan élnek ma ezeken a csodálatos szigeteken. Megismerkedhetünk ugyanakkor az emberbarát milliomos programjával is, jó, ő tudja, hogy Eduardo de Sica vállalkozása önmagában még nem elég ahhoz, hogy a szigetek nyomorgó lakóinak elhozza a régen várt kánaánt, megteremtve a jólétet... Lehet ironizálni is az ilyesfajta szándékokkal, olyan ez, mintha kávéskanállal akarnánk kimerni a tengert, de akkor is egy esély. Gondoljam csak el, hogy hány milliomos él és dőzsöl a földön, s miközben kaviárt zabál és vagyonokat érő bort vedel, eszébe sem jut, hogy szegények is vannak a világon, hogy a harmadik világban éheznek... Ha eldöntöm, hogy elkísérem, boldog lesz... Bevallja, önző szándékok is vezetik, ha szabad így mondania, nem akar elveszíteni, pontosan most, amikor szerencsés véletlen folytán megtalált, szeretné tehát, ha igent mondanék, ő különben még ma beszél Vittorióval – ez az emberke afféle udvari bolond Eduardo de Sica környezetében –, hogy szóljon az Úrnak, báró is egyébként, de nem tart igényt a címre, hogy fogadja őt, szánjon rá értékes idejéből egy keveset. Szerinte a milliomos direkt örülni fog nekem, elsősorban mert magyar vagyok, de Romániából, s puszta jelenlétemmel is emelhetem a jótékonysági program fényét, tágíthatom érvényességi körét. Annak, hogy jogász is vagyok, külön fog örülni a jó Eduardo, szereti az erdélyi magyar jogászokat, az egyik tavalyi útján is részt vett egy kolozsvári ügyvéd; majd eszmét cseréltek bizonyára a déltiroli autonómiáról is: Eduardo annak idején, jó tudni, anyagilag is támogatta az ottani autonómia-törekvéseket, s boldog, hogy hosszú évtizedek áldozatkész küzdelmei után végre sikerült a dolog, s így Olaszország is (hűen hagyományaihoz) példát mutathat Európának, az etnikai megbékélés szigetét teremtve meg – a toleranciáról...

Mindezt egy szuszra mondotta el Tatjána, már reggel a sugárzó fényben, és kávéval kínált.

Sütött a nap, felgyújtva a tetőtér tükreit. Tatjána gyönyörű, mezítelen alakja megsokszorozódott, minden oldalról közelített, minden oldalról ragyogva közeledett és mosolygott.

– Téged akarlak reggelire – motyogtam. – A kávé még várhat.

Megállott előttem, s félrehajtott fejjel hosszasan elnézegetett, mint bogarász a különös, régen áhított, de végre megszerzett bogarat, gondoltam kedvetlenül, és lehunytam a szemem. Igen, Tatjána láthatólag régóta készülődhetett a „bogár megfigyelésére”, s amikor végre megszerezte, nem is akarja elhinni, hogy sikerülhetett, még mindig nem tudatosult benne, hogy az övé. Pillantásából – mert olyan ellenállhatatlan erővel szuggerált, hogy ki kellett nyitnom a szemem, döbbenten érzékelve, hogy máris hatalma van fölöttem! – ezúttal nemcsak a gyöngédség és a kíváncsiság hiányzott, de a vágy is. Teljességgel személytelen volt a pillantása. Ezt nem értettem, türelmetlenül nyúltam feléje, de elhúzódott.

– Uram, kihűl a kávé – mondotta színtelen hangon, és megint elkezdte, hogy sürgősen döntenem kell. Adjak választ most rögtön, akarok-e vele menni, vagy elhárítom meghívását, és ezzel őszinte és önzetlen, szerelmes felajánlkozását is, mérhetetlen ragaszkodását és szerelmét. Ne legyek gyáva! Ő érzi, hogy utolsó lehetőségei vagyunk egymásnak, ne hagyjam elmenni, ne maradjak megint egyedül, elvégre semmi dolgom nincsen, magam ismertem be, hogy kiléptem régi életemből, mint egy rossz cipőből, úgy menekülök, mintha elátkoztak volna; csak lézengek bele a világba, magam mondottam el az éjszaka, hogy mindent felrúgva rohantam el Velencébe, hát akkor mit akarok? Itt rostokolni? Nézni a kíváncsi és örökegyforma japán turistákat, amint az oroszlánokat és a dózse palotáját fényképezik, a nimfomán és bélpoklos galambokat és a Szent Márk teret; szagolni a lagúnák bűzlő és gyomorforgató kanálisszagát, amelybe, erre is jól emlékezik éjszakai töredékes vallomásaimból, még benne van ugyan a tenger szabad és észtveszejtő illata is, a szabadság illata, de el is tűnik azonnal, mint egy fakuló nyári emlék, és marad a bűz; a patkányok, az unalom, ami kétségtelenül (úgy idéz már engem, mint a klasszikusokat) „a halál előszobája”. Mit akarok? – válaszoljak. Őt választom és a hajókirándulást, vagy elengedem őt, ezzel is elismerve, hogy igaza volt a leányismerősömnek, aki azzal vádolt meg, hogy üres vagyok belül, teljesen üres, hogy egyszerűen képtelen vagyok szeretni... Ne nézzem őt olyan kétértelműen – pirult el hirtelen, és egy könnyű fehér köpenybe bújt –, mert összezavarodik és kételyei támadnak azt illetően, hogy jól ítélte-e meg a köztünk szövődő, nem is tudja, mit?! Lehet, hogy én csupán egy könnyű, nyár végi kalandot látok benne, de akkor tévedek, mert ő az én szomorú, zátonyra futó életemnek az utolsó lehetősége. Mit akarok? – válaszoljak. Gondolkodási idő nincs! Válaszoljak most azonnal: mit akarok?!

– Téged – feleltem, s felugorva rántottam magamhoz az ágyra. Teste megfeszült ugyan, mint Ödüsszeusz íja (gondoltam kábán), amit csak a Gazda tudott megfeszíteni, de nem ellenkezett. Csókolni kezdtem, kihámozva köpenyéből, elpirult és önkéntelenül is hosszan felsóhajtott, mint aki már végérvényesen tudatában van mérhetetlen kiszolgáltatottságának. –Megyek, hát persze hogy megyek – mondottam mintegy mellékesen, és körös-körül lángoltak a terem tükrei a reggeli erős napfényben, ő pedig rám fonta magát, nevetett örömében, és hosszú hajával betakarva, ringatott.

– Amikor majd visszajövünk, késő ősszel – súgta biztatóan –, még szebb lesz Velence, hidd el. Ismered Rilke versét az őszi Velencéről?

Szembefordult velem, és mondani kezdte a szöveget, amelyet még budapesti egyetemi éveiben tanult meg, amikor egy Rilke-mániás poétával csúszott össze, és éjjel-nappal Rilkéről volt szó. Kérésére barátja megismertette a még élő költővel és fordítóval, Homálynoki Szaniszló megteremtőjével is; kedves és barátságos öregúr volt, kék cipőt viselt, ilyen színű cipőt se azelőtt, se azután, még az álmok magyar városában, a Duna menti másodosztályú Bécsben sem látott soha. Amikor végső keservében, kirúgva elszemtelenedő barátját, még egyszer meglátogatta az öreg költőt, Homálynoki kézzel írta le kérésére a Rilke-fordítást, s ő akkor (teljes gőzerővel tanult éppen magyarul) memorizálta is a szöveget...

 – Tulajdonképpen – szakítom félbe idegesen – miért rúgta ki költőbarátját?

– Mert nemcsak Rilkéért rajongott, hanem a kártyáért is, s az ördög bibliája tudvalevőleg viszi a pénzt.

Nevettünk. Aztán Tatjána összeráncolt homlokkal, komolykodva kezdte el mondani a verset:

„A város nem a felbukó napoknak
vízszínén sodródó csalétke már.
Az üvegpaloták csengése zordabb
tekintetedre. S úgy lóg ki a nyár
a kertekből, mint fejjel le, unottan
legyilkolt bábok halmaza.
De a mélyben, vén csontváz-vadonokban
akarat támad: mintha éjszaka
éber arzenálban az admirális
gályáit megduplázná hirtelen,
hogy a hajnalt kátrányszag töltse máris...”

De már nem tudta folytatni, a hirtelen, különös erővel feltámadó szenvedély szele elsodorta a hajórajt, a lángoló tükröket, a palotát; a déli szél betört a szobába, felforgatta a kis fésülködő-asztalkán a piperésdobozokat és üvegcséket, s a régimódi, hatalmas íróasztalon úgy lebegtek a cirill betűkkel telerótt papírlapok, mint a lepkék, s már nem is kellett lehunynom a szemem, hogy lássam az őszi, mélakóros Velencét, a levegőben mélán forgó leveleket és a lassan mindenféleképpen megőszülő lagúnák vizét, a kifutni kész hajórajt, mindegy, hogy milyen időben; hogy hallhassam a tengerre készülődő matrózok felszabadult, vidám énekét, s érezzem a lagúnák poshadt és a tenger borzongatóan sós szagába vegyülő, jellegzetesen szúrós kátrányszagát. De milyen, milyen a legyilkolt bábu? – akartam kérdezni. Lehet, hogy meg is kérdeztem, de ő már nem felelt, nem is felelhetett... Ő játszott rajtam, mint virtuóz hegedűművész a hangszerén, vagy én őrajta? Ez, azt hiszem, örökre eldöntetlen maradt. Hajszálai birizgálták az orrom, tüsszöghetnékem támadt, de nem tudtam kiszabadítani a fejem karja szorításából, éreztem hónaljának vad és erős illatát, ezek szerint még ő sem volt a fürdőszobában; már lucsogtunk a verítéktől, és feltartóztathatatlanul egymáson csúszkáló testünknek ez új és kellemes élményeket adhatott volna, ha egyáltalán koncentrálni bírunk rá, de nem bírtam, és valószínűleg ő sem! Mi a fenét akart vajon Rilke a legyilkolt bábukkal? – kérdeztem megint, de Tatjána nem felelt, mélyeket sóhajtott, majd sikoltozva kezdte dobálni magát. Ki gyilkol késő ősszel, az álmok, misztériumok, rejtélyek és lagúnák városában bábukat? – kérdeztem megint és egy szerencsés pillanatban, kiszabadítván fejem a hónaljából, tüsszögni kezdtem, s minden tüsszentéssel, ha lehet még mélyebben hatoltam bele. Ki és miért gyilkolt vagy gyilkoltatott bábukat a késő őszi velencei kertekben? – kérdeztem megint teljesen feleslegesen, és láttam is, amint egy ősz szakállú, sovány, gonosz tekintetű kertész metszőollóval szúrja ki a mélabúsan heverő bábuk szemét, mások, hozzá hasonlóan szadista társai, éles késekkel hasogatják fel a tehetetlen, védekezni képtelen, iszonyatos sorsukba belenyugvó bábuk mellkasát és hasát, az erősödő szélben táncolnak a kóccafatok, a bábuk imaginárius szívéből dől már a vér, van, amelyik balszerencsés bábunak a fejét is elválasztják a törzsétől, egymáson sorakoznak a bábu-fejek egy kosárban, mint az emberszemek, amelyekrőlMalaparte tudósít, s mely emberszemeket hű usztasái küldöttek név- vagy születésnapi ajándékba vezérüknek, Ante Pavelicnek; forognak a kócdarabok a levegőben; a kertekben felgyúlnak a máglyák, s nagy kénsárga levelek pörögnek az erőtlen napfényben, és valahonnan a közeli lagúnárol hallatszik a tébolyító mandolinzene is, csak a japán turisták hiányoznak, hogy közömbös, kifürkészhetetlen arccal lefotografiálják és videóra vegyék ezt a nyugtalanító, késő őszi szertartást. Később, már a fürdő után – összeölelkezve állunk a zuhany alatt, s újra lelkesen szappanozzuk egymást – felöltözve, indulásra készen, a kipirult Tatjána felém fordul.

Rilke levélben is megírja azt az iszonyatos élményt, amit egy október végi velencei barangolásán él át, amikor infantilis kertészek metszőollókkal vagdosták szét a kidobott bábukat – suttogja titokzatosan, és puhán szájon csókol.

„Mig evezve torlódik a hajóraj,
mely most virradva, lengő lobogókkal,
nagy széllel fut ki, fénylőn s vészesen.”

– Tényleg, honnan tudsz te magyarul Rilke-verseket? – kérdeztem kíváncsian.

– Mondottam már, hogy barátom megismertetett Homálynoki Szaniszlóval, aki olyan kedves volt, hogy kézzel is leírta nekem ezt a verset, s akkoriban tanultam magyarul, hát memorizáltam. Elmentem utána a Széchényi Könyvtárba is, hogy megismerkedjek Homálynoki eredeti verseivel. Kivettem a versesköteteit, egy egész nap olvastam, s kiírtam magamnak egy töredékét – ez a költő egy időben eleve töredékeket írt –, amelyet mottóul választottam pesti éveimhez, és utána is sokszor mondogattam, amikor nem sikerült valami, amikor megaláztak és kiszúrtak velem, amikor éreztem a „hivatal packázásait”, „mind a rúgást, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet...”

„Engedj bármilyen megszégyenülést
annyiba vennem,
mint nemiszervek ábráit, amelyek
egy vizelde falán az esti fényben
átszellemülnek.”

Hát igyekeztem a tanítás szerint élni. Egyebekben az öregúr, amiután készségesen lemásolta nekem a versfordítást, s megtudta, hogy orosz vagyok, felhívta a figyelmem Cvetajeva és Paszternák különös Rilke-kapcsolatára és levelezésükre. Azt is megtudtam, hogy Rilke élete nagy szerelmével, aki Nietzsche életében is oly borzongató és központi szerepet játszott, Lou-val többször is járt Oroszországban... Rilke egyébként őszintén rajongott az oroszokért, egyszer pontosan húsvétkor érkezett Moszkvába, és a körmenetek látványa erősen felkavarta, tervezte, hogy oroszul is fog verset írni, ha megtanulja a nyelvet...
Szembefordulunk egymással, kíváncsian nézem az arcát, de most lesüti a szemét, nem érti az egészet, vállat von, és kiszabadulva ölelésemből, kilép az ajtón. Most piros ruha van rajta, hosszú, piros ruha! Nem értem, hogy ebben a melegben miért vesz hosszú ruhát, amelyet most formás combjai köré csavar a huzat, de később, különös körülmények között értem meg, s csak elismeréssel adózhatok realitásérzékének és nem mindennapi előrelátásának.

A válla fölül szól vissza:

– Aztán az öreg költő meghalt, még írt egy gyönyörú verset a havazásról, így kezdődik:

„A síkon mintha szellem
járna, fehér köpenyben
mezítláb surranó.
Hull szélben imbolyogva
az égi dunyha tolla,
a hó, a hó, a hó.”

Amikor ez a vers az irodalmi hetilap karácsonyi számában megjelent, hallottam, hogy egykori barátomat megkéselték alvilági kártyapartnerei, mert nem tudta kifizetni kártyaadósságait, és a János kórházban fekszik. Elmentem meglátogatni, kómában volt, csövek lógtak ki a szájából, gép mutatta, hogy ugyan még ver a szí36 ve, de sok esélye a felépülésre már nincsen. – Maga rokona? – kérdezte az öreg nővér, és figyelmesen nézett rám. – Az ismerőse – makogtam elámulva, és néztem az arcát. Jánosnak hívták (mint téged, jelent ez valamit?), és az arca fehér volt, olyan fehér, mint amilyen már János apostolé is lehetett, amikor rádöbbent, hogy aMegváltó eltávozott, és ő végérvényesen egyedül maradt egy idegen és ellenséges világban. Olyan fehér volt János barátom arca, mint a hó, amelyről Homálynoki verselt. Pénzt csúsztattam az öreg nővér kezébe, magam sem tudom, miért, és fázósan remegve elhagytam a kórházat. Hideg volt, hópelyhek kavarogtak a levegőben, felmentem a Halászbástyára, és hosszasan néztem a várost. Akkor kezdtem el újra félni.

Tatjána nem részletezi, hogy mitől. Sóhajt, és hátranyúlva fogja meg a kezem, húz magával lefelé, a csigalépcső homályos mélyébe. Óvatosan lépegetek, nem látok semmit, vörös karikák ugrálnak sajgó szemem előtt. A huzat becsapja mögöttünk az ajtót. Nem tudom eldönteni pontosan, pont ez, vagy kettőspont közös mondatunkban? De innen kétségtelenül felpörögnek és egymásra tódulnak az események, mint a gyilkosaikra tehetetlenül váró bábuk a késő őszi velencei kertekben. Úszunk az árral, és már eszembe sem jut védekezni, átadom magam Tatjánának, és az érzések zűrzavara elsodor. És ezt a zűrzavart pulzáló öle, játékos teste, egymást kiegészítő és folytató vallomásai csak elmélyítik bennem. Már nincsen megállás. Úgy zuhanunk egymásba s ebbe a bizarr, nyár végi szerelembe, mint akik teljességgel gyanútlanok. S bizonyos fokig (ismerem be a Sirály fedélzetén, a magunk mögött maradt, egyre kisebbedő Velencét figyelve) gyanútlanok is voltunk, legalábbis én, de azt hiszem, Tatjána is, nem voltunk felkészülve arra, ami ránk vár, lassan, fokozatosan csiszolódtunk össze, s ismertük meg egymás rögeszméit és szokásait. A mániák és kedvtelések között minden vallomás, minden tétova és elnyelt félmondatából zegzugos átjárók nyíltak az ismeretlenbe; tudtuk, aknák robbanhatnak, ha nem vigyázunk, noha azt sem tudtuk, mire, mi a fenére kellene még vigyázni most, amikor végre megtaláltuk egymást?...

Kézenfogva sétáltak a velencei utcákon (most a hajóhídon, a Dózse-palotát már inkább csak elképzelve – hajlamos vagyok harmadik személyben beszélni magunkról, így könnyebb felidézni, ami megmaradt abból a forgatagból!) –, sört ittak, grappát, kávét, szamoszi bort, könnyű, olasz vörösborokat, narancslevet, Pepszit; szél fújt, borzolta Tatjána hosszú piros és fűzöld ruháit, eső esett, kézenfogva, mezítláb rohangáltak az esőben, mint a mezőn elszabaduló kiscsikók, sütött a nap, fehér vagy narancssárga napernyőjét talányosan forgatta a kezében, és nevetett, mindig nevetett. Arcai egyetlen nevető arccá állnak össze. Már délelőtt a temlomban rájött, miért döntött szerelme a hosszú ruha mellett. Behúzódtak egy zugba, üres volt a templom, Tatjána lehunyt szemmel, átszellemülten imádkozott, majd mintegy félálomban megfogta az ő kezét, és ruhája alá, széttett combjai közé vezette, és ő megrendülten tudatosította, hogy szerelme öltözete hiányos, de ő nem bánta. Rádöbbent, a nő előrelátó volt, így bárhol szeretkezhetnek, ahol rájuk jön, föld alatti, néptelen tavernákban, elhagyott utcákon, múzeumokban, templomokban, moziteremben, lépcsőházban, éjszaka gondolában, liftben... – Olyanok vagyunk – mondta ő félig viccesen –, mint a kutyák, akik ott üzekednek, ahol érik. – Olyanok – hagyta helyben mosolyogva Tatjána, és hozzásimult... Mondatról mondatra tárult ki előtte az élete, mint, ahogy Tatjána előtt is az övé, lassan, fokozatosan, de megállíthatatlanul vették birtokba egymást, feltartóztathatatlanul közeledtek egymás felé, napokig múzeumokban ücsörögtek, festmények előtt szobroztak, a japán, kíváncsi turisták között, mintha végérvényesen fel akarták volna fedezni egymásban és egymásnak ezt a különös, varázslatos várost.