[2022. április]

Tatusnak

nem volt szakálla a halkirálynak
néha cingár karú fiú, máskor öregember:
mocsaras fogaival kirágta magát az időből,
szerette nézni, ahogy telik
a homokból, amit felköhögött, órát készített,
lakása falait belepte a finom szemek szöszölése

tengert sosem láthatott,
mind a bőre alatt volt,
a rengeteg víztől olykor megszédült,
tudni lehetett, fejében dagály van,
akkorára nőtt a víz szintje,
épp csak teteje látszik ki józan eszének,
de ha kérdeztem, szélcsendet hazudott, hogy sehol egy lélek,
mint makacs gyerek, levetette magát székről, ágyról, asztalról,
és elaludt a padló vad ringásában

vén bolondot játszott olykor, trónfosztott uralkodót,
hagyta, saját vizei törjenek árbócot,
mikor konyhában kavarom a szemcsés levest,
én vagyok a kapitány, parancsaimra hallgat,
de belső tengere engesztelhetetlen,
minden vihar, mintha az utolsó lenne

finom szemek között várom az apályt,
szeretném, ha mindent felszárítana a nap
de csak sós levegő van és hideg szél