Biztos láttad, dúdolgatom a Keletinél

egy motoros futárnak, nincs olyan halott,

amelyik ne volna gyorsabb nálad.

Ha eszembe jutnak, ide is értek 

a Fiumei útra, ahol gyakran üres a járda,

ezért fürgén tekerek.

De a szomszéd Marika,

akit a rák nemrég ismeretlen helyre szállított,

mindig gyorsabb nálam,

mert emlék. Őt nem lassítja a szél,

amelyik a kék dzsekit lapítja rajtam.

Marika néni itt a fejemben. Egy pillanat.

A sírkertben, persze, óvatosabbak a halottak.

Mint Tandori verebei, „a földdel együtt forognak, 

a talpam alatt, de olyan lassan, hogy ne is 

érezzem a mocorgásukat” *. Csak itt, 

a felszínen, ahol a Burger King felé húz a szív, 

más a tempó. Pedig az emlék illanását

A-ból B-be senki nem rendeli meg.

Egymás után előzöm a sírköveket, némelyik 

idétlenül túllóg a kerítésen. 

Mintha rosszul bújt volna el, 

mint egy rajzfilmben a kedves disznó,

kilóg, az elnagyolt oszlop vékony, 

mint a kolbász.

Csak a halott nem bujkál. A covidos Andor 

vagy az ismeretlen rolleron, 

akit tegnapelőtt elintézett 

az Infostart.hu és a buszkerék. 

Egyikük se szellem, 

mindegyikük szelíd,

ott haladnak, 

ahol a memóriám a híd, 

bár sose láttam, hogyan kelnek át.

Ha nem gondolok másra, azonnal itt teremnek.

Oda kell érnem a Burger Kingbe,

de lenyűgöz a halottak gyorsulása.

* Az idézet forrása: Tandori Dezső, Sancho Panza deszkakerítése, Z-füze­tek/27, 1991, 47.