Szereplők:

Anya, harmincas évei elején járó nő
Férfi, negyven körül, vagy idősebb
Gyerek, 6 és 10 év közötti kislány
Szomszéd nő, harmincas
A többi férfiszerepet egy vagy két színész játssza.
Postamester, idős férfi
Tanár, fiatal férfi
Szomszéd férfi, negyven körül
Kocsmai férfiak, háborúból visszatért korosztály
Nők
Kocsmáros, idős férfi
Pap, idősödő férfi
Gyerekek, 6 és 12 év között

Szerzői megjegyzés

A színpadon nincs díszlet, egy széken ül egy harmincas évei elején járó nő szemben a közönséggel (nem feltétlenül centrálisan). A jelenetek közötte és a színpad fekete vászonnal vagy bármilyen egységes színű drapériával eltakart hátsó része között zajlanak. Amikor a nő is játszik, feláll, és beáll a jelenetbe, aztán visszaül.
A jelenetek egy történetet, egy gondolati vagy érzelmi kört kereteznek. Méretben s az előtte és utána következő jelenettől való elkülönülésben nem egyformák.
Váltások, szünetek zenével és fénnyel legyenek megoldva.
Két idősík jelenik meg a darabban, a narráció jelene és a narrációban érintett múlt (múltak). Az elkülönülést a színészek bábokkal való megket­tőzésével lehet érzékeltetni. Egy színész több bábot is mozgathat, rende­zői és színészi döntés, hogy mikor milyen mértékben lép ki mögüle. De minden más eszköz is lehetséges, például egyes jelenetek esetében (levélosztás, temetés, a férfi érkezése) a film, vagy az, hogy nincs plusz eszköz, csak színészek vagy csak egy színész, a narrátor, aki egy személyben jeleníti meg a szereplőket, mindet, vagy a férfi kivételével mindet.
A szövegben több helyen jelzem (és sok helyen benne hagyom a narrációs térben), amikor a másik szereplő szólal meg. Rendezői döntés, hányszor és mikor szólal meg egy másik szereplő (adott esetben ez apró szövegmódosítást igényelhet). Mennél kevesebbszer engedi szóhoz a többi szerep­lőt, annál erősebbek a megszólalások, s persze mennél kevesebbszer, annál kockázatosabb beszéltetni őket.
A kislány: lehet tényleg egy kislány, de lehet csak egy báb, amit az Anya mozgat, s az Anya lép ki a kislányba, mintegy saját tükröződésébe, hisz valójában a két ember azt a kétféle viszonyulást mutatja, amely része és valósága lehet ilyen esetben egy ember gondolkodásának is.
Hely és idő: tudható, hogy a cselekmény a második világháború idején játszódik, de a rendezés mégis törekedjen, miként a szöveg is törekszik, hogy általában a háborúról legyen szó. A konkrétumok mindig határon belül legyenek kezelve, úgy, hogy a hozzánk időben és térben közeli háborúk valósága is megmaradjon.
A helyszín egy vidéki falu, de a jelmez semmiképpen se archaizáljon vagy közvetítsen afféle Budapesten elképzelt falusi kisreált. Ahogyan a nyelvezet, úgy a díszlet, a kellékek és a jelmez is törekedjen a mai néző számára foghatóvá és érintésközelivé tenni a történetet. Ez nem egy vidéki történet, a vidék csupán a szükséges reália-alap.
Amikor írtam, minden olyan vesztésre gondoltam, amikor egy nő elveszíti azt, akivel közös életet tervezett, mert elhagyja, mert félévente jár haza, mert meghal, s neki viszonyulnia kell ehhez a hiányhoz, és gondoltam minden olyan férfira, aki egy ilyen elhagyásból újra vissza akar lépni a múlt valóságába, mintha közben nem telt volna az idő. Gondoltam minden olyan férfira és nőre, aki azt hiszi, gond nélkül tud belelépni a másik ember múltjába, s szinte észrevétlen lesz leölve, ahogyan karácsony böjtje előtt a disznók. Reális és egyben szimbolikus történet, amitől nem idegenek a nagy dramatikus mozdulatok.
A rendező széles körű szabadságot kap a megrendezés mikéntjében, szerzőként mégis azt szeretném, ha emberben és szövegben gondolkodna, s az egyéb színpadi tárgyiasultságot minimumra redukálná.


1. jelenet

A postahivatal előtt gyerekek várakoznak, a színpad előterében a nő ül.

Gyerek 1 Mikor hozza már?
Gyerek 2 Pedig már megjött.
Kislány Én tudom, hogy várni kell, és akkor jön meg, ha várunk.
Gyerek 3 Mindenki tudja, de hiába tudod, ha annyira izgulsz, hogy hánynod kell, már akkor, amikor idejössz az úton.
Gyerek 1 Te hánytál?
Gyerek 3 Mért, te nem szoktál?
Gyerek 1 Hát nem, tavaly még igen, de idén már nem.
Gyerek 3 Jövőre én se fogok, de még csak harmadikos vagyok.
Anya Ott vártak, ahogyan máskor is vártak. Tudtam, mi van ott, mert sokszor elmentem én is, elkísértem a gyereket, hogy tudja, hová kell menni, mert én nem mehettem mindig, ott voltak az állatok, meg a föld. A levelek meg néha csak délután érkeztek, mert későn indították a fővá­rosból. Leültek az árokpartra és beszélgettek, mert nem tudtak csendben maradni, annyira várták, hogy kinyílik a posta ajtaja, és jön a postamester, és kiosztja a leveleket. Nem tudtak csendben, csak úgy, hogy beszélnek, és mindig arról beszéltek, amiről máskor is beszéltek.
Gyerek 1 Mikor hozza már ki?
Anya Mikor hozza már ki, ezt mondja az egyik gyerek, mert mit mondhatott volna mást, amikor azért voltak ott, hogy kihozza.
Gyerek 2 Neked lehet, hogy nem is jött.
Anya Mondta a másik, mert olyan volt, hogy azt hitték, ha a másiknak nem jön, akkor az egyiknek biztosan jön. Azt hitték, bár mondani nem merték volna, ha a másiknak meghal az apja, az övéké biztosan él. Nem gondolták, hogy mindkettő meghalhat, vagy mindkettő életben maradhat, olyanok voltak, hogy ha egyik igen, akkor a másik biztosan megmenekül.
Gyerek 1 És ha neked nem jött.
Gyerek 2 Nekem jött, mert nekem tegnap nem jött.
Gyerek 1 Nekem mindennap jön.
Anya Volt olyan, akinek mindennap jött, vagy azt hitte, hogy minden nap, mert nem számolta azokat a napokat, amikor nem jött, holott nem jöhetett senkinek minden nap. Nekem mindennap, mondta, tudom, kinek a fia volt, és utána beszéltek, mondjuk, azt mondta akkor az egyik, hogy milyen lehet ott, a másik, meg hogy nem tudja.
Gyerek 3 Milyen lehet ott?
Gyerek 2 Nem tudom.
Gyerek 1 Öltek embert?
Gyerek 3 Nem, biztos nem, azt nem szabad.
Gyerek 1 Akkor mitől hal meg annyi ember?
Gyerek 3 A háborútól, attól, hogy háború van.
Gyerek 1 A háború az nem tud embert ölni, csak a másik ember tud.
Gyerek 2 Mert az ellenséget szabad.
Gyerek 4 És ha meghal?
Gyerek 2 Akkor meghal, minek lett ellenség.
Gyerek 1 Már jön. Nyílik az ajtó.
Gyerek 3 Ez hülyeség.
Gyerek 2 Mi?
Gyerek 3 Hogy ellenség.
Gyerek 2 Mért volna hülyeség?
Gyerek 3 Mert az apu nem is ismeri őt, hogy lehetne az az apunak ellensége.
Gyerek 2 Úgy, hogy ők a rosszak, van olyan, hogy rosszak.
Gyerek 3 Nekik is van gyerekük.
Gyerek 4 A rosszaknak is születnek?
Kislány Az anyu azt mondta, csak azért mentek oda, mert lelőtték volna őket, ha nem mennek, mert kötelező, legalábbis az apu csak azért ment.
Gyerek 4 Kötelező?
Kislány Igen, nem mondhattad azt, hogy én nem akarok.
Gyerek 3 Lehet olyan, hogy ezt kötelezővé tenni?
Gyerek 2 Vagy te, vagy ők. Ha te hagyod magad, akkor ők nyernek, mint a fociban, érted, az egész olyan, mint egy nagy…
Gyerek Ezt hagyd abba, ezt a foci dolgot, mert ez tiszta hülyeség, a fociban gólok vannak, nem halottak.
Gyerek 2 De az is olyan, hogy…
Gyerek 3 Mondom, hogy kussolj ezzel a focival!
Gyerek 1 Az én apám egy hős, azért van ott, mert ő egy igazi hős. Minket véd.
Gyerek 2 Ja, szerintem is.
Gyerek 3 Utálom a háborút.
Gyerek 2 Én is.
Gyerek 1 Jön.
Nyílik az ajtó, a Postamester kilép a levelekkel.
Anya És akkor kijött, ahogyan mindig kijött, a postamester, és elkezdett osztani, mindenkit ismert, tudta, melyik kinek a gyereke.
Postamester Neked jött. Neked is. Neked most nem jött.
Kislány És nekem?
Anya Ezt kérdezte a gyerek ijedten, mert a postamester, azt hiszem, ez volt az ő szórakozása, hogy egyik vagy másik gyereket kihagyta akkor is, ha jött levele. Ilyen volt. Nem volt eleve rossz, csak így akart még nagyobb örömet okozni, hogy jaj, már el is felejtettem, s akkor az, aki annyira izgult, hogy mikor mondják az ő nevét, hányadiknak, és most nem mondták, aki már annyira úgy volt, hogy majdnem elsírta magát, most az örömtől sírhatott.
Postamester Várjál csak, igen, neked is.
Kislány Tudtam, hogy ír, tudtam, mert tegnap nem írt, tudtam.
Anya Mindig ugyanúgy örült, ahogyan egy kislány örülni tud, darabokban vette a levegőt, háromszorra egy lélegzetet, és fényes lett az arca, mintha a borítékról oda tükröződne a nap. Tudtam, hogyan jön hazafelé, tudtam, hogy megáll a patakhídnál, ahol már egyedül van, és elolvassa. Törülgeti a szemét, néha elakad, talán mert az írás olyan rosszul volt olvasható, sokszor ceruzával volt írva, egészen apró betűkkel, vagy azért, ami ott volt.
Mindenki szalad hazafelé. A kislány megáll a patakhídnál, olvas.
Kislány (olvas, akadozva, megismételgeti a mondatokat, szavakat) Drága feleségem, kicsi Annácskám. Jól vagyok, kapok rendesen enni, a bajtársaim rendes emberek, segítünk egymásnak. Remélem, ti is jól vagytok, megbirkóztok az otthoni gondokkal, a földdel, az állatokkal, s hogy nem vagytok veszélyben. Nagyon hiányoztok! Isten éltessen, kicsi Annácska, sajnálom, hogy nem lehettem ott a születésnapodon, de legközelebb már biztosan ott leszek. Ezerszer csókollak benneteket! Apu
Anya Minden levél ugyanolyan volt, mert ezek az emberek nem szoktak ahhoz hozzá, hogy levélben kell megírni, mi van velük. Ők ahhoz voltak szokva, hogy látszik az, ami velük van, de most nem látszott, mert olyan messze voltak, hogy nem látszottak. Minden levél ugyanolyan volt, ha másmilyen lett volna, akkor a tábori levelezést ellenőrző írnokok visszaadták volna, hogy írjon másikat, ugyanolyat, mint amit mindenki ír, amilyet ő is írt addig, amíg vissza nem kellett adni. Nézte még kicsit a levelet, elolvasta megint, mondta talán, hogy él, vagy csak gondolta, és szaladt.
Kislány Él! Nincs baja, él!



2. jelenet

Anya Amikor odaért hozzám, mondta nekem, az arcom felé tartva a levelet, hogy él, anyu, él, én meg mondtam neki, hogy nincsen.
    Mi nincsen?, kérdezte a gyerek, és a szeme meredt rám, olyan volt, mint az apjáé, gondoltam, meg hogy nem, csak részben olyan, mert másik részben az enyém, és inkább arra kezdtem gondolni, hogy az enyém.
Gyerek Anyu, mi nincsen?
Anya Mondtam neki, hogy az az ember már nincsen. Kicsoda, milyen ember?, kérdezte a gyerek.
Gyerek Kicsoda, milyen ember?
Anya Akit annyira vártunk, hogy megjöjjön.
Gyerek Apuról beszélsz.
Anya Igen, mondtam, olyan volt a hangom, mintha egy számot mondanék ki, egy vagy kettő.
Gyerek Most jött levél, már elolvastam, hogy jól van.
Anya A levél régebbi, közben történt, míg a levél jött.
Gyerek Mi történt közben, nem értem, mi?
Anya Hogy meghalt.
Anya Mondtam neki, hogy meghalt, amíg a levelet hozta, és megállt a patakhídnál, hogy elolvassa, és ki tudja, hányszor olvasta, sokszor, mert el­sőre nem is tudta folyamatosan, az apja írása miatt, meg mert mindig könnyes lett a szeme, és nem látta a papírt rendesen, addig valaki kijött a postáról egy távirattal. Nézett rám, aztán a levélre, mintha keresne valamit rajtam, a levélen vagy a kettőnk között a levegőben.



3. jelenet

Anya Hogy tudott ilyen kicsi idő alatt, kérdezte, és akkor jött, hogy de anyu írt. Itt van a levél, látod, itt!
Gyerek Azt írta, hogy jól van, meg hogy rossz neki, hogy nem lehet itt a születésnapomon.
Anya Azt mondta a gyerek, amit olvasott a levélben. Én meg mondtam neki vagy gondoltam, már nem tudom, hogy most már nem rossz.
Gyerek Miért nem rossz?
Anya Miért nem rossz, azt kérdezte, mondom, mert már neki semmi nem rossz, mert már csak nekünk lehet rossz, mert már nincsen, a hangom nem változott, add ide a sót, olyan volt.
Gyerek Hogyhogy nincsen?
Anya Hogyhogy nincsen, kérdezte, én meg mondtam, hogy nem az van, ami abban a levélben van, hogy él, és gondol ránk, hanem valami más van. A távirat egy későbbi időről szól, mint amikor a levelet írta, mert ilyen a posta, a távirat meg tudja előzni a levelet, és abban az van, hogy hősi halált halt, és már nem gondol semmire, ránk sem, mondtam, mi­előtt megkérdezné, hogy de ránk ugye gondol. Milyen az a hősi halál, nem kérdezte meg, mitől lenne egy halál bármilyen, a halál csak olyan, hogy halál, hogy az ember volt, azután meg nincs. És ez a halál nem olyan, mintha valaki öregen, hanem olyan, mintha éretlenül szaggatnánk le a gyümölcsöt a fáról. Igen, éretlenül szaggatták le az embereket az éle­tükről, s lökdösték bele a gödrökbe, amit a falusi lakossággal ásattak a katonák, ahogyan itt a faluban is az oroszokat, nem tudtuk, kicsodák, ellenségek. Mi az, hogy ellenség, ott laktak a házunkban, fáradt embe­rek voltak, éhesek, kimerültek, másnap mentek a Garamhoz, ott volt az összecsapás, és visszahozták szekereken a hullákat, mind mentek bele a templom előtt egy nagy gödörbe. Volt, aki még nyögött, volt, aki mondott neveket. Kinek a nevét mondta? Azét, akit szeretett, de már nem hallotta senki, mert nekünk az a név nem jelentett semmit. Meghaltak, és az utolsó szavakat nem hallotta olyan, aki értette volna azokat a szavakat. Hősi halott, és gondoskodnak a hazaszállításról, ez volt a táviratban, és megkapta a kisezüstöt azért, mert meghalt. Nem halt meg, mondta a gyerek.
Gyerek Anyu, nem halt meg, itt van a levél, és én azt gondolom az igazságnak, ez csak egy hiba, nem nekünk kellett volna küldeni azt a táviratot, nem nekünk, hibásan írták rá az apu nevét, hogy ő. Biztos, ott a háborúban minden össze van keveredve. Anyu, aki meghalt, az egy másik ember. Én tudom, hogy nem lehet az apu.
Anya Azt hiszem, mondtam neki, ebben nem hibáznak, a halálban nem hibáznak, olyanok, hogy csak a halál nyelvén tudnak beszélni, hogy fogynak a dolgok, a lőszerek meg az emberek. Ott mindenki ezt a nyelvet beszéli, mindegy, hogy németek vagy oroszok, szemben állnak egymással, de értik egymást, mert a saját nyelvüket már régen elfelejtették, s lett nekik egy ilyen közös nyelvük. Meghalt, s most úgy kell élnünk, hogy nincsen. Úgy kell majd a földekre menni, úgy kell majd a templomba menni, úgy kell majd a rokonokhoz menni, hogy mi csak ketten vagyunk, amikor ők többen. És nem gondolhatunk arra, hogy hiányzik nekünk, mert csak arra gondolhatunk, hogy nélküle.
Gyerek Nekem nem halt meg!
Anya Hogy neki nem halt meg, mondta akkor a gyerek, nekem nem, nekem él. Hagytam, hogy hadd éljen neki, nem akartam, hogy fájjon. Eddig sem volt apja, mert alig megszületett, már behívták katonának, aztán még haza-haza engedték, utána meg végleg elvitték a frontra. Nem volt neki apja, csak valami képzelet arról, hogy apa, és ő azt a képzeletet várta vissza, nem az igazit, mert igazi nem volt neki soha.



4. jelenet

Anya Megtudta mindenki a faluban, és sajnáltak, mert sajnálni kellett az olyat, mint én, de valójában örültek, hogy nem az ő uruk vagy fiuk halt hősinek nevezett halált.
Asszony Mikor hozzák?
Anya Azt mondták, szerdán, mondtam, amikor megkérdezték.
Asszony Gyorsan hazahozzák.
Anya Gyorsan.
Asszony Hogy lesz most, hogy nincs.
Anya Nem tudom. A gyerek van, mondtam, hogy a gyerek.
Asszony Az jó, hogy ő van.
Anya Jó. De ő mégiscsak gyerek, meg, ha majd nem lesz gyerek, akkor már nem lesz nekem. Egyedül maradtam valójában. Ehhez kell hozzászokni, hogy egyedül, mondtam, mert erre gondoltam este, mikor még nem aludtam, hogy valójában egyedül lettem, s hogy a gyerek csak egy ideig van ott, s hogy nekem épp azt kell tennem, hogy felneveljem és elküldjem magamtól, hogy nekem kell azt csinálnom magammal, hogy vég­érvényesen egyedül legyek, akkor is, ha majd beteg leszek, s nem tudom ellátni magam.
Asszony Mindenki egyedül van.



5. jelenet




6. jelenet

Temető

Egy asszony Milyen kicsi!
Anya Hallottam, hogy ezt mondják.
Másik asszony Hogy tudott abból a marha emberből ekkora lenni!
Anya Ezt is hallottam, senki nem tudott messze állni tőlem.
Egy asszony Szaga is van.
Anya Ezt is hallottam, és éreztem is.
Másik asszony Ki tudja, mióta halott. Ebben a melegben.
Anya Én tudtam, hogy mikor volt, de akkor nem jutott eszembe, vagy nem tudtam kiszámolni, hogy az mához képest hány napja volt.
Egyik asszony Jobb lett volna, ha haza se hozzák, hanem ott temetik el.
Másik asszony Lehet, de akkor olyan volna, hogy nem tudod, tényleg meghalt-e, mert ki látta.



7. jelenet

Anya Szaga volt, mindenki érezte, azt hittem, majd elkezd a nedvesség csorogni belőle, de be volt nagyon csomagolva, olyan ponyvával volt betekerve, ami nem eresztette át a nedvességet, csak a szagot. Rettenetes volt azt érezni, hogy ez a bűz a te férjed. Azt vártam, hogy minél előbb, hogy a pap mondja gyorsabban, hogy ne mondjon a hadsereg nevében az az egyenruhás ember semmit, de mondott, mi meg ott ájuldoztunk a rossz szagban, aztán végre bekerült a földbe, és buhogott rá a föld, és énekelték, hogy megindult a fájdalom, a sírodhoz értél, teljes erővel, mintha a hanggal akarnék elrekeszteni, hogy más is a sírhoz érjen, az ő hozzátartozójuk, mondjuk, és akkor kezdett a mellkasomban felengedni a szorítás. Vége, ki lett téve az én életemből. Át lett rakva egy másik világba, ahol én nem vagyok. Nincsen, nekem ő már nincsen, gondoltam, igazították a földet fölötte. Először furcsa volt, de erős voltam, és nem rettentem meg, hogy ott, ahol volt, marad egy üresség. Nem maradt üresség, mert nem néztem a szívemben többet oda, ahol ő volt. Ez nem ő, mondta a gyerek, amikor a keresztet odaszúrták a halomra.
Gyerek Ez nem ő!



8. jelenet

Anya Mért nézel ki az ablakon, azt kérdeztem a gyerektől, aki csak nézett ki az ablakon. A konyhában voltam én is, ő meg a konyhaablaknál ült a padon.
Gyerek Látom Aput.
Anya Azt mondta, hogy látja.
Anya Nem őt látod, mondtam.
Gyerek Hát kit?
Anya A semmit, mondtam, mert őt már nem lehet látni, csak emléke van neki, s azt az emléket el kell felejteni, mert csak rosszat ébreszt. Az emlék olyan, mondtam, hogy visszalökdös oda, ami rég volt, amikor még volt, amikor még az az élet volt, ami már nincs. Nincs, mondtam, az a lényege annak, hogy meghalt, hogy nincs, de mi vagyunk, s innéttől úgy kell lennünk, hogy azt a helyet, ami ő volt, betemetni, ahogyan a koporsóra dobálták rá a földet, azt kell csinálni, ahogyan arra a büdös szagra hullottak a rögek.
Gyerek Nekem tud lenni, nekem mindig is lesz.



9. jelenet

Anya Van ilyen, hogy nincs apa, mert eltűnt, meghalt, vagy csak nem jött haza, elment valahová, és hiába várták, még egy levél a tengeren túlról, hogy ha majd elég pénzt keres, akkor mehetünk utána, de nem jött több levél, mert az az elég pénz már másra kellett, másik emberre, másik gyerekekre. És akkor az van, hogy nélküle. Hogy vagyok én meg a gyerek, és nincs ott más, a másnak az emléke sincs. Nem, azt hogy helyette valaki, azt nem akartam. Jöttek, mikor hazafelé a kocsmából, már itthon voltak, letelt a fogság, mindenkit visszaengedtek, aki még élt, soványak voltak és szürkék, mint a cipősdoboz, olyan volt a bőrük, aztán visszaváltoztak itthoni emberekké, legalábbis kívülről, mert azt senki nem tudta, mi van nekik ott belül, abban a szívben, amit hazacipeltek a háborúból meg a fogságból.
    Jöttek a kocsmából, és bekiabáltak, hogy bejönnénk, mert nekik is jó lenne, meg nekem is, mert ugyanaz a bajunk van, hogy ők sem kapják meg, mert a feleségük olyan otthon, hogy nem akar, mindig mond valamit, hogy miért nem, holott csak azért nem akar, mert már amíg nem voltak, elszoktak a férfitől, mert az ő feleségüknek épp az lett a rossz, amiről én azt hiszem, hogy az a jó, hogy hazajöttek. Először olyan volt, hogy jó volt, csak később mondták azoknak a háborút látott embereknek, hogy olyan sokáig nem voltak otthon, hogy másnak képzelték őket, nem olyannak, mint akik hazajöttek. És hiába mondanák el, mondták a férfiak, hogy mi volt ott, ahol voltak, ami miatt ilyenek lettek, amilyenek, azt senki nem tudja elképzelni, csak az, aki ott volt. Nem beszélnek róla, ahogyan az asszonyok sem beszélnek arról, hogy milyen volt, amikor a férfi nem volt otthon. Nem akarnak, mondták, hazafelé mentek a kocsmából, és hogy nekem biztosan jó lenne velük, mert nekem ugyanaz hiányzik, ami nekik, de nem engedtem be őket, dehogy, még csak az kellett volna, hogy részegen beleleheljenek az ágyamba, hogy ott érezzem a szagukat még másnap is. Vagy, hogy felébredjen a gyerek, és megkérdezze, a Laci bácsi mit keres nálunk, az Imre bácsi mit keres nálunk. Vagy amikor meglátja a férfit az ágyban, felkiáltson, hogy ugye mondtam, hogy hazajön az apu, s amikor odaszalad az ágyhoz, akkor látja, hogy akihez hozzábújt először az anyja, most meg ő, hogy az nem az apja, hanem valamelyik osztálytársának az apukája az utcából.
    Nem, hiába kiabáltak be, hogy mekkora van nekik, és markolászták a kapu előtt az ágyékukat. Persze, azért mondták, azért mutogatták, hogy biztos megtörténjen, ami nem történt meg. Mert olyanok, hogy azt mondták, meg az asszonyok is azt gondolták, hogy nekem kell az, ami nekik nem kell, mert én nem tudtam meggyűlölni az uramat, mert az uram nem jött haza, hogy meggyűlöljem. Összesúgtak, hogy az Annuskához bejárnak, biztos bejárnak. Néhány férfi tényleg azt is hitte, hogy bent volt, mert már annyira sokat ivott, hogy azt hitte és mondta a kocsmában, hogy olyan volt velem, amilyen nem volt még akkor sem, amikor először csinálta. A férfiak meg irigyek voltak, hogy annak a férfinak sikerült. A pap is rákérdezett, amikor gyóntam, hogy mindent elmondtál-e. El, mindent el, mondtam.
    Ez nem sok, mondta a pap.
    Mi lehetne, mondtam, mit mondhatnék még, nincs olyan helyzet, ahol bűnt lehetne elkövetni.
Pap De valamit még biztos el kell mondanod.
Anya Mit, kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mire gondol, és akkor megnevezett egy embert, aki persze meggyónta azt, amit nem követett el, mert nem emlékezett arra, hogy nem követte el, a pap meg biztos volt benne, és arra várt, hogy bevalljam, s mondta, hogy eljönne egyszer hozzám megnézni, hogy mi van nálam, hogy rendben vannak-e a dolgok, családlátogatás, mondta, csonkacsalád-látogatás, tette hozzá, és nevetett azon, hogy csonka. Amikor eljött, kérdezett valamit a gyerektől, hogy várja-e még az apját, a gyerek meg mondta, hogy igen, mert majd jönni fog, ő imádkozott érte. Én meg, hogy az imádkozás semmire nem jó, az ilyenre biztos nem. De jó, és ne mondjak ilyet a gyereknek, mondta a pap, mert aztán nem fog hinni az istenben, s hogy az isten mindenható, bármit meg tud tenni. Azt is, amit már úgy tett meg, hogy például elpusztította azt az embert. Olyat is. Akkor mégsem mindenható, hogyha az, amit csinál, az nem örök érvényű, kérdeztem a papot, az meg nem értette, mit akarok, aztán már én se, mert csak azt éreztem, hogy haragszom arra, aki ilyen világot csinált, amiben így pusztulnak el az emberek. Miért is szentelném meg az ő nevét, miért is legyen meg az ő országa? Milyen ország az? Miért is lenne meg az ő akarata? Milyen akarat az? Micsoda hülyeség ez az egész, gondoltam magamban, s hogy én ezt az imát soha nem fogom többet elmondani, mert nem akarok egy ilyen istentől semmit, és azt akarom, hogy ő se akarjon tőlem semmit. Ne ismerjük egymást többé, ne legyen bennem többé azon a helyen, ahol korábban volt.
Pap A gyereknek le kéne feküdnie, nem?
Anya Azt mondta, hogy a gyereknek le kéne feküdni, nem? De, mondtam, s hogy menjél, kislányom.
Gyerek Még nem akarok.
Anya Mért nem akarsz?
Gyerek Hátha mesél valamit az atya az apuról, hogy hol van.
Anya Nem mesél már, mondtam.
Pap Nem tudom, hol van.
Anya Mondta a pap akkor, hogy nem tudja. Nem, kérdezett vissza a gyerek, mert rossz volt hallani, hogy a pap még annyit sem tud, amennyit ő tudott, hiába lakik részben a templomban, részben közvetlen a templom mellett a parókián, és elindult a szobába. A pap meg kérdezte, mikor a gyerek már becsukta az ajtót, hogy van-e még pálinka a tavalyi főzésből. Mondtam, hogy minden megvan, mert nem akartam eladni, nem akartam, hogy odaszokjanak a férfiak, én meg nem iszom. Töltenél egy pohárral, mondta a pap, hogy jólesne neki most este, már úgyis csak az esti ima van, meg egy kis bibliaolvasás. Persze, mondtam neki, elővettem az üveget a konyhaszekrényből, hogy akkor adok neki. A poharat nyújtottam, a kezével nyúlt érte, a jobb kezével és a másikkal, akkor megmarkolt hátulról, a szoknyámat a testemhez nyomta a tenyerével. Mit csinálhat ilyenkor az ember, nem tudom, mit kell csinálni, egészen piros lett az arcom, és akkor csak úgy, hogy ezt nem lehet, tiszteletes úr, azt nem engedik a törvények, egy papnak egyáltalán nem. De, mondta, hogy lehet, mert majd meggyónja, egy barátja a gyóntatója, annak majd elmondja, és az majd feloldozza, ő is ezt szokta, amikor a barátja csinálja, van egy egyezség közöttük. De tiszteletes úr, mondtam, és akkor már ellöktem a kezét, bár a kéz nyoma meleget hozott belém. Nem, érti, nem!
    Mi nem, szaladt ki a kislány, a pap meg vörösödött. A pálinka, azt hebegte, a pálinka a fejembe szállt.
Pap A pálinka, a pálinka csinálta.



10. jelenet

Búcsú, tánc

Anya Azt mondta, szeret.
    Búcsú volt a faluban, akkor mindenki ott van a főtéren. Az emberek isznak, meg kiabálnak. A körhintánál szól a zene, akkor jött oda.
Férfi Gyere!
Anya Hová?
Férfi Hát a körhintára.
Anya Félek, mondtam, de nem féltem, csak nem akartam vele, mert mással akartam volna.
Férfi Gyere!
Anya Húzott, hogy menjek, és akkor nem tudtam mást csinálni, csak menni. A hinta elkezdett menni körbe, körbe, és egyre magasabbra, ő meg elkapta a székemet. Nem, már eleve fogta, úgy szokták csinálni, együtt volt a két szék, mintha pár lettünk volna, holott nem voltunk azok.
Férfi Ellöklek.
Anya Ellöklek, mondta, és ellökött, én meg kirepültem mellőle, aztán a len­dülettől vissza hozzá. Nevetett. Elkapta megint a széket, és újra lökte.
Férfi Nem félsz?
Anya Nem, mondtam, és én is nevettem, szédültem, és már nem láttam rossznak, hogy vele vagyok itt.
Férfi Eljössz este táncolni?
Anya Eljössz, kérdezte, már kiszálltunk a körhintából, és majdnem elestem a szédüléstől, olyan volt most, amilyet még soha nem éreztem. A szememben ott maradt a nap, amit fönt láttam, amikor pörögtünk, nem egészben, hanem összetörve, mintha fényből lettek volna darabkák szórva a szemembe. El, mondtam, és este ott voltam. Azt mondta, akkor most már menjek táncolni. Megfogta a kezem. És én mentem. Nem vele akartam volna, de akivel akartam volna, az már valaki mást választott. Egy éve mást. És lett neki gyerek is. Otthon volt a felesége a kisgyerekkel, ő meg itt, pörgette a lányokat, mert olyan volt. Nem otthon maradt, ahol maradnia kellett volna.
Férfi Táncolj, Annuska, hallod, táncolj!
Anya Fáradt vagyok, mondtam. Fáradt vagyok.
Férfi Táncolj, hallod, táncolj!
Anya Fáradt vagyok.
Férfi Mit nézel?
Anya Semmit.
Férfi Látom, hogy mit nézel. Azt már ne nézd. Nem látod, milyen, hogy otthon a kisgyerekkel a felesége, ő meg itt. Ez kellett volna neked.
Anya Fáradt vagyok.
Férfi Táncolj, hallod, táncolj!
Anya Láttam, ahogyan pörgeti a lányokat sorban, minden táncnál másikat. Engem is elvitt volna, ha nem vitt volna el az, aki elvitt. Engem is. Nem érdekelt, hogy mit csinál, hogy otthon ki van neki, hogy neki nem itt kéne lennie, hanem épp otthon. Nem érdekelt, csak az, ha most nem vitt volna el táncolni, aki elvitt, akkor egész este várhattam volna, hogy ő vigyen el, de így nem.
    Mentünk haza a táncból. Az este hűvös volt, át voltam izzadva, és fáztam, ahogy a levegő becsúszott a ruhám alá.
Férfi Fázol?
Anya Azt kérdezte, fázom-e, én mondtam, hogy igen. Akkor mondta ő, hogy szeret, és megölelte a nedves ruhámat, és hozzányomta a bőrömhöz.
Férfi Szeretlek.
Anya Én is, mondtam, amikor a hideg ruha a bőrömhöz ért, és elkezdett átmelegedni, mert ilyenkor ezt kell mondani, és már épp abban a korban voltam, amikor ilyet kell mondani valakinek, és ebből lett az, hogy összeházasodtunk és a gyerek. Nem volt idő, hogy egymáshoz szokjunk, mert mindjárt jött, hogy gyerek, aztán háború, meg katonának el. Elő­ször csak hónapok, meg nem volt olyan, hogy front, neki gyereke volt, még nem vitték ki, aztán később már mindenkit vittek, vagy még nem mindenkit, a gyerekeket csak később. De a gyerekeken kívül mindenkit, őt is.
Anya Szeretsz, azt kérdezte, amikor elment.
Férfi Szeretsz?
Anya Persze hogy szeretlek, a feleséged vagyok.
Férfi Ha nem volnál a feleségem, akkor is.



11. jelenet

Anya Nem volt rossz, hogy vele, figyeltem a másik embert, akivel szívesebben kezdtem volna el, és rosszabb volt, rosszabb ember lett, mint az, aki nekem lett. Persze, ha én vagyok mellette, ki tudja, milyen ember lett volna. Talán azért lett ilyen, mert nem engem választott, hanem valaki mást, akit nem kellett volna választania. De nekem jó volt. Nem ivott, olyan nagy volt, mindene hatalmas volt, és mégsem jött ki belőle rossz szó. Annyira szeret, mondta, hogy mindennap úgy alszik el, hogy de jó, hogy vagyok neki. Milyen jó lehet ezt érezni, gondoltam, amikor mondta. Nem volt katonának való, csak méretben, amúgy nem. Olyannak született, akik nem harcolnak, csak csinálják, amit csinálniuk kell, visszatolja a cserepet, ha elmozdul a tetőn, hogy ne ázzon be. Jó volt nekem, amikor lett, és amilyen lett, senki nem akarhat mást. Egy ember mellette, akitől lehet gyereke, és lett is, aki arrébb teszi a búzászsákot, ha útban van, akinek neki lehet dőlni, ha megszédülsz. Nem volt az, hogy munka vagy disznóvágás és hívni kell valaki mást, mert ő volt, legfeljebb a szomszédot, hogy segítsen lefogni a malacot, amíg ő megdöfi a torkát. Hozd a tálat, kiáltotta.
Férfi Hozd a tálat, hallod, siess!
Anya És én szaladtam, hogy felfogjam a vért.
Férfi Keverd, mert megalszik.



12. jelenet

Anya Amikor meghozták, szomorú voltam, ahogyan szomorúnak kell lennie annak, akinek így hozzák haza az urát. Felvettem a fekete ruhát, amit már korábban elkészítettem, ha valaki meghal, legyen miben a temetésre menni, nem gondoltam volna akkor, hogy épp ő lesz az, akiére el kell mennem. Felvettem, és már a ruhától olyan szomorúnak látszottam. Kimentem az utcára, és odaszólt a szomszéd, látom, nagyon fáj.
Szomszéd nő Felvetted a feketét, Annuska.
Anya Fel kell, mondtam.
Szomszéd nő Nagyon fáj?
Anya Nem fájhat kicsit, mondtam.
Szomszéd nő Hogy lesz ezután?
Anya Ahogy eddig, mondtam, eddig se volt.
Szomszéd nő De eddig úgy volt, hogy lehetett visszavárni.
Anya Most majd úgy lesz, hogy nem, mondtam, aztán továbbmentem. Kivettem magamból azt, aki az az ember volt, akihez hozzámentem, aki azt mondta nekem, hogy szeret, olyankor is mondta, amikor nem kellett volna, mert miért kell azt mondani, amikor házasok vagyunk, aki házas, az szereti a másikat. De ő mondta, és azt akarta, hogy én is mondjam, te nem mondod, kérdezte, és én nem tudtam, vagy csak annyit, hogy persze hogy szeretlek.
    Az iskolába rossz tanárok jöttek, mert a háború alatt elmentek a jó tanárok, vagy meghaltak. Olyanok jöttek, akik nem tudták, hogy mit kell csinálni ilyenkor, amikor vége van a háborúnak, és olyan sokan maradtak apátlan, vagy egy beteg, sebesült apával, aki naphosszat ül és hallgat, elhallgatja azt a világot, amiben benne volt éveken át, kerülgetni ennek az apának a székét a konyhában, hogy milyen az egy gyereknek, aki évekig várta azt, hogy ez az apa hazajöjjön. Az egyik számtant tanított, mikor valamelyik gyerek nem tudott valamit, azt mondta, hogy szólok apádnak, a gyerekek meg nevettek, mert ahhoz az apához szólni igazi feladvány volt, nem olyan, mint a számtankönyv példái voltak. A másik, fiatal nő, gyereke persze nem volt, neki a gyerek egy iskolás volt, vagy egy csecsemő, akinek más hallgatja az éjszakai üvöltését, feladta, hogy az én apukám, fogalmazás. Hogy jutott eszébe, nem tudom, és azt mondta, hogy akkor is meg kell írni, ha valakinek nincsen, mert az az apuka egyszer volt, és nincs helyette másik apuka, s ha nem él, akkor kell, hogy legyen róla emlék. Ezt mondta, holott nem lett volna szabad ilyen fela­datot feladni. Az én apukám, olvasta a konyhában, én nem voltam bent, kapáltam a kertben, csak a nyitott ablakon hallottam, hogy az én apukám.
Gyerek Az én apukám egy háborús hős, harcolt az ellenség ellen, mert az ellenség el akarta foglalni a mi hazánkat. A mi hazánkat, ha elfoglalják, akkor nekünk nem lesz hol laknunk, mert nem lesz nekünk hazánk. Az apukám ezért ment el a háborúba, és ott hősi halált halt, ezért kapott kitüntetést, amit persze nem tudott átvenni, mert már nem élt. Az én apukám megvédett minket az ellenségtől, mert nagyon erős ember volt. Hazahozták eltemetni, hogy ne idegen földben legyen, hanem a saját hazájában, ahol a rokonai is, de én tudom, hogy még él, mert az én apukám soha nem halt volna meg úgy, hogy nem szól nekem.



13. jelenet

Anya Nem tudtam kivel beszélni arról, ami volt velem. Akiket kérdeztem, azt mondták, ők sem tudnak beszélni azokkal, akik hazajöttek, hogy hiába lett újra ott az a férfi, ahol korábban volt, már nem az a férfi volt. Ugyanott állt, ugyanazt csinálta, mint akkor, amikor még nem ment el, ugyanúgy nézett ki, előszedték azokat a ruhákat, amiket akkor viselt, mielőtt elment, de mégsem lett ugyanaz. Valami belül más lett. És a férfiak sem beszéltek egymással. Csak ültek a kocsmában, és ittak. Néha azt mondták, mesélte a Kocsmáros ember, hogy néha megkérdezte, mi volt.
Kocsmáros Mi volt?
Egy férfi Hol?
Kocsmáros A fronton.
Egy férfi Front.
Kocsmáros Mi történt?
Egy férfi Aminek történni kellett.
Kocsmáros Öltetek embert?
Egy férfi Nem.
Kocsmáros És amikor elfogtak?
Egy férfi Mi van azzal, hogy elfogtak.