Látod, ott az én városom, távolban, 

a mezőkön túl. Az ég föléje 

akasztott kék tükrében 

hogy szikrázik a blokktetőkön 

a szurok, mint valami ében gyémánt. 

Ha csak nézed, akkor egy város, 

de nekem vers, melyet sebzett

vagy mámoros lélek keres, 

s lel benne menedéket. 

A múltam tagadhatatlan része, 

és bár szépen írtad anno a felejtés éjjelét, 

bennem mint hajnal éled. Azzal

kezdi a napot, hogy beveti az ágyat,

ablakot nyit, köszönti anyámat, 

ki szépen csendben halni tanul

egy magányos fától.

Itt, fent is vannak fák, öreg-bölcsek,

tudják, hogy miért táplálja a fű

a barmot, ismerik a folyók és kövek furcsa

szövetségét, és ha kérdezek tőlük, 

csak arra tanítanak, kerüljem, 

’kik mindent tudnak. Keressek olyan társat, 

aki azt mondja, hűha, milyen csodás

magas hegyvonulat, milyen szépen

simul ölében az a kicsiny falu,

és emeli fejét, ha madarat lát, 

nevetgél, keres velem vándor felleget.

Megtaláltam társam, 

s Isten látja, boldog vagyok! 

Hagynék is minden gondot, 

ha mi is úgy tudnánk meghalni, 

mint a fák, minden évben egyszer, 

talán ha gyakorolnánk, mint minden mást, 

születésnapot, ünnepet, nyaralást… 

El kéne lesni a halált, elfeküdni

mohaágyon, gyakorolni, ahogy a tudat

alvó módra kapcsol át. Pihentető némaság.

Mit sem sejteni, hogy van vagy nincs

itt vagy odaát, s hogy lesz-e ébredés, 

s többé már nem lenne fontos, 

meghatározó a meghalás.

Tudom, te is hallgattad 

a fák ábrándos suttogását, 

én anyámra bíztam, hisz sok ideje van, 

figyelheti állandóságuk szép titkát. 

Valami nagyon egyszerű lehet, mint 

az ágról leváló falevél, ahogy lassan 

alászáll, nem köti az ág, az ég, 

nem köti a föld, a már, a még, csak 

a lebegés, a reszkető lengés,

amíg megtanulja, merre.