Szadár mellett egy nagy, magányos tanya állt. Ebben élt Kevesi úr, akinek Erdély ezen csücskében jó ismeretsége volt. Ezek az ismeretségek gyümölcse volt egykor a vármegyebírói rang, de a karrierje építgetésében Bocskóly mindig keresztülhúzta a számításait. Ennek már lassan negyven éve. 

Bocskóly egy volt ugyanis az utolsó gentlemanek közül, akik a csendőrök elől a Radnai-havasokban bujdostak, hol az erdélyi, hol a román oldalon, Padarádon, Keves úr eredeti székhelyén, aki a tetszése szerint ítélt az ismert vármegyebírói hivatali reformig. Keves úr házában egyetlen helyiség volt, amelynek a falai látták, Bocskóly Keves úrnak háromezer aranyat fizetett, hogy valami kellemetlenségtől megszabaduljon, amely miatt elővették őt a hivatalok. 

Parádtól egészen a román oldalra, Koprilára erdei út vezetett, amelyen a kereskedők jártak. Az út egyfolytában erdőkön halad keresztül, a kereskedők pedig Bocskóly apó bandájával találták szemben magukat. 

Még valahol Parádon éneklik a kocsmában a régi dalt: 

Bocskóly apó a Koprilán járt, 

Pénzét sáraranyra becserélte.

A kalmárok feje már nem fáj,

Bukovinában lelkendeznek, heje, haj,

Tizenöten körbevettük őket, heje, haj,

A rengetegen átvágtak a hajdúk,

Nem tudták, búcsú volt Koprilán, nálunk.

Egyszer elkaptak valakit Bocskóly társaságából Hajdúböszörményben, amikor lovakat akart ott eladni. Lehet, megígérték neki, hogy elengedik, ha bevall valamit. Nem engedték el, de azt bevallotta, amit Keves úrról tudott, aki pedig Bocskólyt védte. Olyan botrány kerekedett belőle, hogy még az országgyűlésben is beszéltek róla. 

Keves úr elhagyta a hivatalát, Kolozsvárról pedig valamiféle felszólítást kapott arra, hogy látogassa meg a főispánt. 

Nagyon szerényen tért vissza onnét, és Padarádtól messze vett egy tanyát Szadáron, a körülötte fekvő erdőket pedig eladta a zsidó Bétyának Marosból, aki gyufagyárat létesített ott, amely éppen azután gyulladt fel, hogy a dabacsi biztosítótársaságnál biztosítást kötött rá. Így aztán körülötte minden elpusztult, Kevesnek pedig a hatalmas puszta irtványon csak úgy fehérlett magányos laka a Kárpátok őserdeinek kellős közepén. Képzelhetik, hogy onnét a legközelebbi község, Őrfalu tizenkét órányira van. 

Télen farkasok és fekete medvék rohangáltak körülötte. Ott vonítottak a vastag falakon túl, amelyeken belül pedig az idős Keves úr átkozódott, rövid pipákat szívva reggeltől estig. 

Egy sánta hiúz néha az udvarához egészen közel merészkedett, leült az udvar falára, és morgott, miközben az udvarról valamilyen keringő hangjai hangzottak a nagy pusztaságba. 

Keves úr unokája, Etelka játszott ugyanis zongorán. Olyan szomorúan hangzott ez a dallam a pusztaságban! Pedig csupa vidám keringőt játszott, olyan vidámakat, mint amilyen Etelka volt. 

Néha olyan hófúvás támadt a hegyekben, hogy akár három hónapra is börtönné változtatta Keves úr tanyáját. 

De Etelka vidám kedélye ettől nem lankadt. 

Örült, hogy majd három hónap után a nagy irtvány körben kizöldül, és hogy újra látogatóba fog járni Keves úrhoz a határmenti intéző a román királyi bányákból, Constantin, aki a szabadságát mindig Őrfalvában töltötte, ahol a község jegyzőjétől bérelt lakást. 

II.

Constantin úrnak egyszer április havában az a különös ötlete támadt, hogy körülnézzen a hegyekben, s szánra üljön Tebruscuval, a bányászmérnökkel. Délelőtt a Bolovora Goráról indultak, ahol a román királyi bányák vannak, másnap reggel pedig megérkezett a Bolovora Gora-i birtokához Constantin úr, ahol már régóra törpe nyesteket tenyésztett, meg díszfácánokat, és azt a szánhúzó lovat, amelyikkel Constantin úr a behavazott dombok és csúcsok közé járt.

A ló vontatószíja el volt szakadva, és egész testében remegett. Az első dolog volt, hogy mind, akik ezt látták, keresztet vetettek, és hívták a pópát. 

Ami teljesen felesleges dolog volt. A tiszteletre méltó pópa ugyanis csak vállat vont, és ez még nagyobb pánikot idézett elő. 

A polgármester azonban egészen jól megoldotta a dolgot. 

– Nu – mondta Vesco bojárnak –, semmi kétség. A tekintetes intéző úr a farkasok eledelévé vált. – Valaki megkérdezte még, vajon mi lett a bányászmérnök úrral. Hülye kérdés lett volna, ha már egyszer az intézőúrral ment, akit megettek a farkasok. 

– Jaj, te ostobácska – mondta Vesca bojár annak a férfinak –, hát mit nem értesz, farkasok, érted, csak ki kell nyomozni, hol történt. Keresztet is fog kelleni emelni az emlékükre és hajtóvadászatot rendezni a farkasokra. Ahol megtaláljuk a szánt, feltéve, hogy nem falták fel a farkasok, azt a helyet jelöljük majd meg a kereszttel. 

Így aztán nagy kíséretet indítottak el a határ felé a hegyekbe. Azt mondták, hogy a költségeket az állam fedezi, így hát az egész falu csatlakozott, valamint húsz bányász a Bolovora Gora alatti bányákból. Kutyákat vittek magukkal, vadászpuskákat és háromnapi élelmet. Tiszta idő volt, kissé szeles a nagy hóviharok után. A hó megfagyott, és a fatalpakon, az esetlen hócipőkben elég gyorsan lehetett előre haladni.

Az első éjszakán nagy tüzeket raktak, és agyonlőttek húsz farkast. Vesca bojár másnap túl sokat okoskodott, mert egész éjjel itta a pálinkát a kis hordóból, amit magukkal vittek. Átvezette őket az erdélyi oldalra, és ötven ember bolyongott a Kárpátok behavazott őserdeiben. 

Este a távolból zongora hangját hallották. Félórán belül Keves tanyájának ajtaját döngették. 

III.

– Üdvözletem, szomszéd urak – mondta az idős Keves úr rossz románsággal –, mi hozta ide magukat? Hé, Etelka, főzz egy kis italt borókabogyóból!

Etelka kiszaladt, hogy kiadja a parancsot a cselédeknek, majd éppen akkor tért vissza, amikor Vesca bojár beszélni kezdett, s arról magyarázott Keves úrnak hosszas bevezető után, hogy merre bolyongtak, és hogy Constantin intéző urat és Tebrusca bányászmérnök urat keresik. 

– Ez nagyon gyanús – magyarázott a Bolovora Gora-i férfiak élén –, az egyik ló visszatért. A vontatószíja el volt szakadva, és egészen remegett. A farkasok szinte hemzsegnek a környező hegyekben. Ahogy mondom, gyanús. Minden bizonnyal valami szerencsétlenség történt. Mindkettőjüket felfalták. A másik lovat szintén. 

– Mi pedig – mondta a Bolovora Gora-i férfiak közül az egyik – a szerencsétlenség helyét keressük, hogy egy nagy keresztet állítsunk ott. 

Etelka egy szót sem szólt. És amikor az erőre kapott férfiak távoztak, Etelka utánuk futott, bár előtte még egy edényben parazsat készített nagyapja ágya mellé, hogy legyen miről meggyújtania a pipáját. Futni kezdett a behavazott hegyoldalak és erdőségek felé, amerre a Bolovora Gora-iak mentek. És Keves úr ezt mondta ágyában fekve Etelkának: 

– Kár ezért a Constantin őrért, senki sem tudott olyan jól pikét játszani, mint ő. 

A kíséret eltűnt az őserdő csöndjében a széles irtványon túl. Eltünedeztek Etelka elől egy szurdokban, majd nagy szél kerekedett, és átsüvöltött a rengetegen, hogy a kíséret zajából semmiféle hangot sem lehetett hallani. 

És Etelka egyedül kereste a hegyekben a puszta lejtőkön Constantin úr nyomait.

Nem tudta, mióta kutyagol, csak mikor már lemenőben volt a hold, lyukadt ki valahol ott a domboldalon a román félen, egy felborult szánnál. 

Egészen szokatlan módon a farkasok egészen mostanáig megkímélték. Csak mikor a földre ereszkedett a szán mellett, ahol néhány napja a szörnyűséges küzdelem lejátszódott, jelent meg a fatörzsek között a fehér havon néhány sötéten mozgó alak, s valami villant a fák között.

A farkasok közeledtek, és sóváran vonyítottak fel…

* Eredeti cím: V horách na rumunské straně. Eredeti megjelenés: Světozor, 1915.03.12.

(Száz Pál fordítása)