[2022. január]

Kinyitotta a szemét.
Szerette hosszan elnyújtani ezt az időt reggelente, mikor a teste még pihen, de a gondolatai már ébren cikáznak. Tudta, érezni fogja izmaiban a tegnapi kemény munkát. Agyagos, ázott volt a föld, hosszú és széles gödröt kellett ásnia, hogy beleférjen majd az a Nagyember, akinek a méreteinél csak a hatalomvágya volt nagyobb. Talán jobb lett volna csendesen elégetni a tetemét, de így döntött a Bizottság. Kell a felhajtás, a rezesbanda, a beszédek, a média és persze a tor a népnek.
Megmozdította a lábát, majd lassan kiült az ágy szélére.
Csak a pénz miatt vállalta ezt a munkát. Szegény falu ez, a temploma romokban, hantolás is csak ritkán volt. A népek rászoktak az urnás temetésre. A hamvakat inkább hazavitték, fülkére sem tellett. A sírokra az élő virág helyett nem hervadó műanyag koszorúk kerültek.
Feltette a kávét, és mélyet slukkolt az első cigarettából. Vajon papot vagy rabbit hozatnak, mert ilyen cécóhoz egyházi segédlet is kell. A környéket bejárva fedezte fel azt a sűrű gazzal benőtt kis zsidó temetőt, ahol néhány falubéli család ősei nyugszanak. A Nagyember utolsó kívánsága a hazatérés volt, pedig a szülei halála óta még a környéken sem járt. Magáról mindig a nép egyszerű gyermekeként nyilatkozott a sajtónak.
Mellkasában érezte azt a furcsa szorítást, mélyeket lélegzett. Elcsodálkozott. Talán sajnálja? Meg kellene siratnia? Összezavarodott.
A Nagyember legalább a halálával tett jót a falujának. Egy hét alatt megcsinálták az aszfaltos utat, ne legyen majd sáros az államtitkár úr cipője. Kitatarozták a szülőházát, és készül majd az emlékmúzeum. A kocsmára új tábla került Pub felirattal. Az asszonyok két hete gyakorolnak, hogy szép bánatosan énekeljék majd a kedvenc nótáját, vasalták a zászlókat.
A forró feketét kortyolgatva feltolultak benne az emlékek, az első találkozása. Mikor megérkezett a faluba, tele hivatástudattal, és fogadta őt, az akkor még csak a falu Ifjú vezetője. Mindent megígért, lesz tornaterem és később tanuszoda is, de most csak a libalegelőt tudja focipályává minősíte­ni, erre volt keret. No de, majd ha pályázunk, szólt az optimistára festett jö­vőkép. Hinnünk kell népünk dicsőséges történelmében, a te feladatod, ezt a diákjaidban elültetni, hangzott a pálya kijelölése. Sajátos humornak vélte akkor, és nem foglalkozott vele.
Ha látta volna előre, mivé fajulnak ezek a mondatok, talán meg tudja akadályozni e szavak képviselőjének kártékony, üstökösszerű pályáját. Valójában talán ezek azok a rejtett történelmi csomópontok, ahol irányt vált egy ország fejlődése.
Bekapcsolja a laptopját, az egyetlen értékét ebben a rozzant házban, és gyorsan feljegyzi mint átgondolandót a készülő tanulmányához.
Mikor bevezették a hit- és erkölcstan tantárgyakat, az ötfős tantestület egyik tagja sem akarta vállalni. A szülők többsége a hittant kérte. Pap híján, kényszeredetten, de elvállalta az oktatását. Az ősi könyvben foglaltakat mint történeteket, ismerniük kell a gyerekeknek, az imára és a liturgiára majd a nagymamák megtanítják őket. Lett is nagy felháborodás, behívatták a Hatósághoz, ahol az volt a legfontosabb tisztázandó kérdés, milyen felekezethez tartozik, és mivel tudja ezt igazolni.
Rövidesen kapott az akkor már magas pozícióban lévő Nagyember aláírásával egy hivatalos levelet az iskolai centralizációról, vagyis a helyi intézmény megszüntetéséről.
Bár időpontja nem volt, elutazott a fővárosi irodába, ahol a férfimosdóban véletlenül összetalálkoztak, és mint kedves földimet, maga a Nagyember kísérte a bőrfotelig. A mi járatban után hangzatos kioktatást kapott mint a modernizáció fékezője, a haladás kerékkötője, ám ha új kihívást keresne, a Hivatalnak szüksége van a megbízható, elkötelezett munkatársakra, akár holnaptól kezdhetne.
A visszanyelt keserűség íze most is feltolul a gyomrából. A kutya vadul ugat, nehezen viseli a sok idegen jövés-menését, kimegy az udvarra, próbálja megnyugtatni, akárcsak önmagát. Leül a lépcsőre, simogatja az állatot, ügyelve, hogy ne fújja rá a cigarettafüstöt. Készülődnie kellene, kivasalni az ingét és átkefélni a posztózakóját, ám a késő őszi napfény oly szépen süt át a diófa levelein, oly megnyugtatón, időtlenül, hogy elül még egy kicsit. Csikorogva nyílik a soha be nem zárt kertajtó. Egy színes pufikabátos, erő­sen festett nő löki be, de visszariad, meglátva a kutyát.
– Maga lesz a sírásó, ugye? – kérdezi, majd a bólintásra a kerítésre akaszt egy fekete, zsinóros kabátot.
– Úgy látom, jó lesz a méret, ezt vegye fel, és ügyeljen, hogy ne sarazza össze! Ha vége a temetésnek, majd adja le a kék mikrobusznál!
– Nem veszem fel, van munkaruhám – feleli.
– Ember, egy ország, de lehet, hogy a fél világ fogja látni, nem lehet ilyen nemzetietlen! – sipítozik a nő.
– Engem már akkor megvertek a rendőrök a kokárdámért, amikor maga még meg sem született. Úgyhogy ne merjen engem hazaszeretetről oktatni – csendesen mondta, de olyan erővel, hogy a nő kihátrált a kapun.
Valami megmarkolta belül azt a harmincdekás izomcsomót a mellkasában. Jólesett volna most egy pohár lazító pálinka, de nem mert inni, még dolga van, és jól akarta csinálni.
A ravatalozóban még nem voltak gyászolók, csak a sajtósok viaskodtak a jó pozíciókért, nem törődtek vele. Megnézte a volt Nagyembert, majd elsétált a kiásott gödörig. A háta mögött hallotta a nő szabadkozását, hogy ő odavitte neki. Még a mindent megoldó szervező hangja is eljutott hozzá, ahogy a kameramant utasítja, hogy csak a lapátot vegyétek belőle. Sorra érkeztek a nagy fekete autók, az egyen-szomorú álarcot viselőkkel. Bár a sír nem volt messze a ravatalozótól, a feltámadó szél csak a beszédek foszlányait hagyta meghallani, de ez is sok volt a hazugságokból. Hat, centire azonos magasságú egyenruhás vette vállára a nem csekély súlyú terhet, és vitte a sírig, majd eresztette a szakszerűen megásott gödörbe. A segédlettel ellátott pap szorgalmasan lengette a füstölőt, az asszonyok torkuk szakadtukból énekeltek, mintha egy tehetségkutatón volnának.
Következett a betemetés. Várt egy kicsit, de senki nem hajolt le, hogy rögöt vessen a gödörbe, így elkezdte a felkupacolt földet lapátolni, egyenletesen, tempósan. Lelapogatta a hant tetejét, és hozzáfogott elrendezni a koszorúkat, mikor éles fájdalom hasított belé. Elejtette a csokrot, és a görcs­től ráborult a sírra. Még hallotta a szervezőt, amint kiabál, vegyétek, gyerekek, ez nagyon fasza, aztán elsötétült minden. Néhány perc múlva azt érezte, a hátán fekszik, és egy kispap ütemesen nyomkodva a mellkasát, fohászkodik felette, édes istenem, hozd vissza a tanár urat.
A távolból sziréna hallatszik.