[Látó, 2009. június]

Részletek egy készülő regényből

Fordítás

Klári csak egy régi, 1938-as újságot talált, arról olvasta le a szerkesztőség címét, mert fel akart adni egy apróhirdetést: Piaţa Unirii 1, betűzte, a cím, a leveleket pedig a Calea Moţilorba kell címezni, melyik lehet az a Piaţa Unirii, tűnődött, a másik a Mócok útja, hát persze! a Monostori út, de neki nem az kell, hanem a szerkesztőség: Cluj, Piaţa Unirii 1, írta az Ellenzék fejléce alatt apró betűvel, s ahogy a Laci által gyűjtött kupacban mélyebbre lapozott, csak most vette észre, hogy az 1939-es Brassói Lapokon is Braşov, strada Zizin szerepel, persze, jutott hirtelen eszébe, az Egyetem tér lehet az az Unirii, ahol a könyvtár is van, ott kell lennie a lapszerkesztőségnek, ha még nem költözött el, és tovább forgatta az újság fejlécére gondosan ráragasztott, kivágott cikket: „Visszahelyezték állásába az államnyelv hiányos ismerete miatt elbocsátott főmérnököt”, és rövid hír következett Tellman Oszkár esetéről, Laci egyetemi évfolyamtársáról, aki náluk is megfordult egy születésnapon, és aki másfél évig perelte a tordai üveggyárat, az ügyvédje végül komoly kártérítést harcolt ki neki, Laci pedig az újságot lobogtatva magyarázta Klárinak, hogy látod, tudni kell románul, egyébként én sem kaphattam volna meg az ocniţai sóbányában a beosztott mérnöki posztot, mind mehettem volna reklámálni, mondogatta, mert ott aztán tényleg ő volt az egyedüli magyar, mert a román vidéken elnyert állással az apjának akarta bizonyítani, hogy ő nemcsak a kemény papa szárnyai alatt, a parajdi sóbányában állja meg a helyét, ahol örökké csak a „vezérigazgató úr” fia marad, hanem a nagy, Ocnele Mare-i bányáknál a román vidéken is, ezzel az Oszkárral azért más baj is volt, mondta halkan Klári, de Laci leintette: Képzelődsz, de amikor Klári ’41-ben feladja a hirdetését, hogy „Wirth gyártmányú, rövid, kereszthúros zongora eladó, Cím Apponyi út 36, Linzmayer ház, Kühnné”, a szerkesztőségben azt tanácsolják, hogy inkább írja azt, hogy „cím a kiadóban”, nehogy kirabolják, meg ezek a nevek sem hangzanak olyan jól a magyar vásárlók számára, előnyösebb azt írnia, hogy „keresztény nőtől”, mire Klári elgondolkodott a javaslaton, megkérdezte, hogy akkor mennyi is szavanként az apróhirdetés, aztán sajnálkozva mondta, hogy inkább megspórolná ezt a két szót meg a 3 fillért, amibe kerül, másnap pedig megveszi az Ellenzék 1941. május 18-i számát, hogy megjelent-e a hirdetése, de a harmadik oldalon, ahol a város közérdekű híreit hozzák, kiderül, hogy újratárgyalták Tellman Oszkár zsidó mérnök ügyét, aki összejátszott a zsidó ügyvédekkel meg a zsidó- és románbérenc bírósággal, Tellman kártérítési igényét semmisnek nyilvánították, súlyos bírságot szabtak ki rá, és felfüggesztették állásából, és Klári sietősen lapoz az utolsó előtti oldalra, egyik felén az új Magyar Bolthálózat terjedelmes, keretes hirdetését olvassa, jobb felén az apróhirdetés több hasábja közt keresni kezdte a sajátját: „Kabát sovány férfira eladó”, „Bármilyen ügyet elintézek Bukarestben”, „Kenyér- és lisztjegyek elvesztettem a Fellegvár úton, Goldstein és Friedman névre kiállítva”, „Pénzt szeretnék rokonaimnak küldeni Brassóba, Kvárt kifizetem illető személynek pengőben, ott átadják lejben”, „Villanyondolálást vállal özv. Tompáné, Mussolini út 12.”, „Eltűnt egy hónappal előtte Vajda Ágoston elmebeteg 20 éves fiú – Aggódó édesanyja”, „Örökbe adnám egészséges, 6 hónapos kisfiamat árvaság miatt, szerető szülőnek. Érdeklődni Kvárt, Kővári L. u. 28 alatt”, és a várandós Klári kezében megremeg az újság, Lacijáról ő sem hallott több hónapja, „Nem árja családban elegáns lakásban elhelyezkedhet úrinő, úrilány vagy diáklány, cím a kiadóban”, „Horthy- és Bocskay-sapkák készen kaphatók a Fortuna kalapszalonban”, „Magyar Zsidó Törvények beszerezhetők dr. Mandel fordítóirodában, Unió utca 24 szám”, mire Klárinak eszébe jut, hogy éppen a Mandel irodájába küldték őt is, hogy papírokat csináltasson, de Klári csak egyre halogatja az állampolgársági kérvényét, a „magyar fajú volt román alattvalók” ugyanis állampolgárságért „optálhatnak”, amennyiben megfelelő papírokkal rendelkeztek, Ki fognak rakni a kórházból, ha nincsenek rendben a papírjaid, meglátod, mondja Salamon Irén, a gyerekgyógyász, és Klári egyre csak vár, „Amikor megmozdul, aznap megyek el, Fazekas doktornő is azt mondta, ha megmozdul, megmarad”, dönti el, és már a szülei is megküldték a keresztlevelét, a nyomtatványt is beszerezte, Mellékelni kell, mondja szárazon az ügyintéző a városházán, születési és házassági anyakönyvi kivonatot, amennyiben román nyelvű, akkor fordításban – a Mandel fordítóirodát javaslom, Unió utca 24. –, keresztlevelet, szülők születési anyakönyvi kivonatát és az ő keresztlevelüket, három hónapnál nem régebbi lakcím- és jövedelemigazolást, illetékbélyeget, a jövedelemigazolást is a szülők küldték meg Vásárhelyről, közjegyző előtt nyilatkozták, hogy eltartják férjezett lányukat, És a férje? – kérdezi következő alkalommal egy másik ügyintéző, mire Klári mondja, hogy Romániában dolgozik, és, de ezt jobb volna elhallgatni, hogy nem hallott róla már hónapok óta, Nem lesz egyszerű, csóválta a fejét az egyenruhás férfi, S a keresztlevele, kérem, mikori?, forgatta a friss papírt, Mikor tetszett kikeresztelkedni?, mire Klári dühösen válaszolja, hogy az eredeti elveszett a költözésben, ezért kellett másolatot kérnie Segesvárról, Tessék mondani, lapozgatott a férfi ráérős közönnyel, honnan jön ez a Soket név?, mire Klári zavartan motyogja, hogy Nem tudjuk, kérem, édesapám sem tudja – Látom, a testvérét még Schocketnek írták, – Igen, mondja Klári készségesen, Segesvárt a szászok írták be a nevét, de édesapa és id. dr. Soket Károly, a nagyapám, Petrozsény királyi körzeti orvos is így írta a nevét, el tudom hozatni az orvosi diplomáját, mire az ügyintéző lassan felemelte a fejét: Petrozsény most Románia, nem?, és Klárinak hirtelen eszébe jut édesapa és édesanya levelezése 1905-ből, még házasság előttről, amikor a papát Segesvárra helyezték pénzügyi ellenőrnek, a kacskaringós betűkkel írt, hosszúkásra hajtogatott levelek, amelyeket sokáig nem akaródzott elolvasnia, véletlenül kerültek hozzá egy bőröndben: édesapa azt írja, hogy Segesvárt csupa „undorító szász pofát” látni a rossz utcákon, ahol az ember egy hónap alatt egy cipőt is elnyű, olyan rosszak, meg csupa „szász vartyogást” hallani, amiből ő semmit sem ért, de Klárikát az apa édesanyja tiltakozása ellenére szász elemibe íratja, mert szerinte szigorúbb is, meg jobb is, Na jó, legyintett fáradtan a szürke arcú férfi, én Szolnokról kerültem ide, az adórendőrségen dolgoztam, én ezt az egészet nem értem, kérném szépen a születési anyakönyvi kivonatot, mire Klári átnyújtja az előtte lévő kupacból a Mandel iroda nemzeti színű zsinórral összefűzött, géppel írt fordítását meg a román eredetit, Kérem szépen, nézett fel a férfi a papírból, ez a fordítás nem az eredeti alapján készült, maga nem 1919-ben született, hanem 1909-ben, Én az eredetit kérném, mire Klári mondta, hogy a magyar nyelvű eredetit elvették ’19-ben, amikor szintén honosítottak vagy, tétovázik, aztán kijavítja: kicserélték az iratokat, Csak eredeti alapján tud optálni, szögezi le a férfi, és összecsukja az előtte lévő sokoldalas kérelmet, A magyar állampolgárság felvétele nem kötelező, a törvény nem írja elő, mondja hivatalos hangon tájékoztatólag, és gondosan összekötözi Klári japán tavirózsákkal saját kezűleg díszített papírmappáját, Nem is lehet itt maguknál a nevek alapján eligazodni, magát végül is hogy hívják?, azaz: Doamnã dragã, dar pîn-la urmã, cum vã cheamã? – kérdezte ugyanazt egy másik ügyintéző ugyanabban az épületben ’45 szeptemberében, amikor újból papírokat intéznek, de Klári most végképp nem érti, hogy mit kérdeznek, Laci hadarva fordít: Azt kérdezi, hogy végül is hogy hívnak, mert a keresztlevelében Klára Gizella szerepel (a keresztlevelet most nem kérik), az anyakönyvi kivonatában pedig Clarisa, Originalul vã rog (amit úgy ejtett: „Oarizsinálul”, mert Laci szerint az ügyintéző egy oltyán paraszt), azazhogy ő is az eredetit kéri, mire Klári mondja, hogy az eredetit elvették, Laci pedig fordítja Klári türelmesen, tagoltan ejtett mondatait: hogy neki csak az 1909-ből való magyar nyelvű eredeti 1919-ből származó román fordításának a magyar fordítása van meg 1941-ből, és közben egy boríték hátára, amit a táskájából kap elő, felírja az évszámokat, és rajzolni kezdi, hogy „E” mint eredeti, „F” mint fordítás, közéjük kis nyilacskákat illesztett: E  F  F, és közben hegyes ceruzájával kopogtat, hogy az eggyel korábbit mindig elvették, amije van, az tehát egy magyar nyelvű fordítás, amely egy magyar nyelvű eredetiről készült, ami nincs meg, mert közben volt egy román fordítás, ami szintén nincs meg, és hogy tehát a fordítást kell eredetinek tekinteni, látja, Aşa ceva prostie n-am mai auzit, doamnã, vã bateţi joc de organe? (Ekkora marhaságot nem is hallottam még, asszonyom, maga gúnyolódik a szervekkel?), de Laci már nem is fordít, hanem rögtön válaszol, hogy jaj, dehogy, félreértette, Asszonyom, folytatja aztán a csendőr, és visszatolja az iratokat Klárinak, és domborodó hasa felé bök, mert Klári már nem is tudja behúzni a székét az asztal mellé, ha nem hoz tiszta papírokat, hontalan gyermeket fog szülni. Mi a magyar fajú román alattvalóknak adunk állampolgárságot. Ha maguk szászok, én nem tudok mit csinálni, Klári pedig az asztal alatt kinyitja a táskáját, a borítékból, amiben apósa küldött egy fényképet, amin a sóbánya VII. bejáratánál az igazgatósági tagokkal meg a munkásokkal állnak feszesen, a képen pedig a felirat, hogy „Parajd visszatért, 1940”, kiveszi a levelezőlapot, a borítékba pénzt próbál gyömöszölni, de a férfi feláll, mint aki befejezte mondandóját, Ne fáradjon. Azt tanácsolom, hogy menjen el a zsidó Mandelhez, és sürgősen tisztázzák a papírokat, hozza ide az eredetiket, és mi szó nélkül kicseréljük magának, és kifele menet Klári kezében marad a fénykép, „Inkább Laci tért volna vissza”, gondolja könnyezve, de négy év múlva Laci és Klári mosolyogva ülnek egymást mellett a hivatalban, mert Lacit már felvették a dési tejgyárba, ezután minden nap navétázni fog, Kedves Édesapa! Köszönöm, hogy megint próbálsz rajtunk segíteni, és a parajdi megüresedett titkári állást nekem ajánlod fel, de a dési tejgyárban…, tehát már csak a papírjait kell bevinnie a tej- vagy vajgyárba, hol így, hol úgy emlegetik, mindenesetre az Apponyi utca – amíg Linzmayeréktől meg Vályiéktól el nem veszik a házakat, ott laknak – összes macskája gyorsan kigömbölyödik Laci mindennapos szállítmányától, Lilikének megvan az eredetije, örül meg hirtelen Klári, és már nyújtja is oda a hároméves gyerek papírját, Póftic, ennyit ő is tud: Tessék, Klári boldog, hogy legalább egyikőjüknek lesznek iratai, a gyerek rendben lesz, Na, szerusz! – súgja Laci halkan, azt se látjuk többet, mire az izzadó férfi dühösen a fal felé mutat, ahol két kis fémtábla lóg egymás alatt: Timp de convorbire: 3 minute, meg hogy: Vorbiţi romîneşte! (Beszélgetési idő: 3 perc; Beszéljenek románul!), a férfi pedig lustán lapozgatja a piros-sárga-kék nemzeti színű szalaggal összefűzött fordításokat, Kühnék egyre vaskosabb iratkötegét, Nu ştiu, ce sã fac cu voi, csóválja a fejét (Nem tudom, mit csináljak veletek), faceţi hîrtii ca lumea (csináljatok rendes papírokat), mergeţi la juriştii de pe strada (menjetek el a közjegyzőhöz az… utcába), és fiókjában keresni kezdi a címet, Da (Igen), acolo lîngã magazinul Herbak (a Herbák János-féle cipőüzlet mellett), acuma nu ştiu cum se numeşte (most nem tudom hogy hívják),  Laci végig fordít, Mandel? – kérdezi Klári, Da, aia e (Igen, az az), és végül egyedül Lilike kérelmét vették be, De Laci, mások hogy csinálják? – kérdezi Klári már kint az utcán – Hiszen mindenkinek elvették az eredetijét, és amikor kilépnek a városháza hűvös épületéből, Laci benyúl az ingzsebébe, előhúz egy négyrét hajtott, kézzel írott papírt, amit Klári még sohasem látott: Kühn László Elemér eredeti születési anyakönyvi kivonata, amit Désaknán állítottak ki 1910. június 21-én, Laci szélesen vigyorog, nagy fehér fogai csillognak a sovány barna arcban: Soha nem adom be az eredetit, érted, az eredetit soha nem adja be az ember, azt kell mondani, hogy elveszett, hogy elvették a románok vagy a magyarok vagy a hottentották, leégett a házunkkal bombázáskor, Klári fiam, értsd meg, az eredetit nem adjuk oda senkinek, fel sem mutatjuk soha, rendőrnek se, elmegyünk Mandelhez, és adunk egy nyilatkozatot, hogy az eredeti nincs meg és kész, mert az eredetit, még ha a román király visszajön, és ő személyesen kéri, akkor sem adjuk oda, érted, – De akkor – kérdezi Klári tágra meredt szemmel –, mire van ez a papír, ha soha nem mutatjuk fel?, Laci meg rágyújt és ráérősen fejti ki: Hogy mindig legyen egy eredeti példányunk, érted? – De mire?, erősködik Klári, Mire legyen eredeti, ha most úgyis csináltatunk egy közjegyzői nyilatkozatot annál a rabló Mandelnél, hogy elveszett? Te, hogy az a Mandel mit öszsze kereshetett, annak az irodája már ’18 után megvolt, és így mennek lefele a Magyar utcán, Laci hosszú okfejtésbe bonyolódik, hogy bármikor jöhet egy új rendszer, és fogja kérni az eredetit, és akkor kelleni fog, de akkor sem mutatjuk fel, de Klári tovább erősködik, hogy ha egy papírt nem mutatnak soha fel, akkor annak azégegyadta világon semmi értelme, mire Laci megáll a főtér közepén, összecsippenti három ujját, és magyarázni kezdi, mint egy gyereknek, hogy ha egyszer felmutatják, akkor, értse már meg, elveszik, és soha nem lehet tudni, hogy mi jön, mire Klári megvonja a vállát, hogy neki aztán igazán édesmindegy, hogy mi jön, eddig se tőle kérdezték, és a papírokat meg úgyis elveszik, egy csomó utánajárás meg pénz, amíg új fordításokat csináltatnak, és még akkor is szemtelenkednek, hogy nincs meg az eredeti, igazuk van a cigányoknak, mert azok semmilyen papírt sem csináltatnak, csak gondolnak egyet és költöznek, vagy átmennek a határon, azt se tudják, hogy melyik országban vannak, de a főtér sarkára érve már mindketten belenyugodtak a kétféle igazság feloldhatatlan ellentmondásába, befordultak az Unió utcába, Mandel irodája felé, ahol már hosszú sor kígyózott, kilógott az utcára, és befordult a sarkon a Ion Raţiunak frissen átnevezett, korábbi Kötő utcába.

A király bohóca

„Kukumáj, Kukumáj, nem lesz többé zecse máj!” – énekelték Kukumájnak a kisgyerekek a Hárompüspök téren, a gazdag negyedben, Lili, a két Attila és Csaba, pedig fogalmuk sem volt, mit jelent a „zecse máj” (május 10.), csak azt tudták, hogy Kukumájnak ezt kell kiáltani, és aztán szaladni be a házba, mert ilyenkor félni kellett tőle, nem úgy, mint a szürkévé kopott menyasszonyi ruhát viselő, öregedő törpe nénitől, akit mintha egy vándorcirkusz hagyott volna hátra, neki csak annyit kellett mondani, hogy „Megjön, meglátod!”, mert magas növésű jegyese állítólag a háborúban odaveszett, azóta is őt várta, és Lili felnőttkorában már tudta, hogy a kávésnak mindenképpen kell adni 50 banit, de legalább 25-öt, hogy megihassa az aznapi – hányadik? nyolcadik? tizenötödik? – kávéját a buja nevű „homokos kávézóban”, ahol még forró homokon főzték a török kávét, vagy az Orientben vagy a Zöld cukrászdában vagy a főtéri Kárpáci-ban, egyébként a „kávés” dühös lesz, és úgysem tágít mellőle, addig darálja színtelen hangon, hogy „vegyél nekem egy kávét”, amíg az ember meg nem unja, a bőrkabátosnak viszont, aki a Rákóczi út végi blokkok közt ólálkodott, és képzeletbeli gépfegyverrel sorozatot lövöldözött az óvatlan járókelőkre, a gyerekek nagy ijedtségére, azt kellett odakiáltani, hogy Vin nemţii!, hosszan elnyújtva az „i”-t, mint a filmekben, mármint hogy jönnek a németek, s ő azonnal féktelen géppuskázásba kezdett, a részeg tábornok pedig, akinek zubbonyát derékig borították az összes e században osztott kitüntetések, a pionír- és vadászérmék, a „Mama eroinã”, a „Hős anya” érdemrend, amelyet a tízgyerekes anyák kaptak, a tábornok egyfolytában cigarettázott és ivott, de amint közelebb ért hozzá valaki vagy ránézett, kibuggyant belőle a történet, mesélni kezdte hőstetteit, megragadta a gyanútlan járókelők karját, és indulatosan mondani kezdte – És akkor úgy behúztam neki egyet, mire ő… és a másik elmenekült, de egy harmadik befordult a sarkon, én pedig megvártam egy kapualjban, és egy késsel így… –, és az összes többi: Bubulina, az orosz „pungás néni”, akinek Zdrasztvutye, táváriscsi!-t kellett köszönni, és máris megeredt panaszos orosz nyelve, meg Rongyos Laci, és Imola, aki újságot árult, járta a főteret lapjaival, és közben kiáltozta: Lőre, Lőre, Előre!, meg Gazság, Gazság, Igazság!, és amint férfivásárlója akadt, rögtön alkudozni kezdett a „gróf úrral”, siránkozni, hogy mi mindent megtesz 25 lejért, s hogy milyen árva, ezért aztán Picsolának csúfolták, mert mindegyiknek mondani kellett valamit, odakiáltani vagy froclizni, ahogy Nagymama mondta, hogy mély, öntudatlan álmukból felrévedjenek és beszélni kezdjenek, mert a monarchista Kukumáj mindig csak a május 10-et várja, a királyi ház ünnepnapját, azt a napot, amikor I. Károlyt megkoronázták Románia királyának 1866-ban május 10-én, azaz zecse máj, amikor a boldogtalan Kukumájt akkora boldogság vagy szerencsétlenség érhette, hogy végleg elvesztette az eszét, a gépfegyveres pedig mindig a németekre vár, hogy egyszer végleg hősiesen leszámolhasson velük, és a többiek mind, akik valamikor beakadtak az idő finom hálójába, valami elrendezetlen ügyük támadt a történelemmel meg önmagukkal, és örökre ott ragadt megtorlatlan haragjuk a világ iránt, amit aztán Kolozsvár utcáin dühösen vagy siránkozva köpdösnek szét a derülni vágyó, irántuk kevés rokonszenvet mutató, olykor igen kegyelten városi polgárok meg gyerekek hívószavára, mert velük – Kukumájjal, a menyasszonnyal, a gépfegyveressel, Bubulinával, Rongyos Lacival, a tábornokkal meg a többiekkel – nem telik az idő, mindig ugyanaz, nulla idő, csak a testük öregszik, és a betegségeik szaporodnak és a piszok rajtuk, de az ő idejük egy helyben áll: állandóan 1939 van, ’44 vagy ’40 vagy ’33 vagy ’59, bármilyen év a távoli múltból, minthogy minden év, nap, pillanat megnyomoríthat egy gyenge embert, és néha akadnak politizáló háborgók is, rikácsoló hangon beszédeket mondanak, mint a tévében, de ők inkább félelmet keltenek a járókelőkben, akik messze elkerülik a veszélyes beszédeket, nehogy bajba sodródjanak, ezek aztán gyors rendőri intézkedés hatására rövid időn belül eltűnnek a város némileg szabad ege alól, s a Majális úti sárga házban kötnek ki, csak egyedül neki, a Kolozs megyei Nagyesküllőn (Aşchileu Mare) hatgyerekes családban született alacsony növésű Iosif Covacinak – a valódi nevét a városban senki sem ismeri – nincsenek elrendezetlen dolgai sem az emberekkel, sem az emberek fabrikálta történelemmel, sem a változó természettel: rövid lábain, hosszú, földet seprő kabátjában egész nap a várost járja, sietve, mint akinek dolga van a világban, intézkednie kell, üzletekbe igyekszik, a főtérre, a piacra, buszozni, az állomásra vagy a temetőbe, mindenhol ott van, mert a város az övé és ő a város: mély, reszelős hangján mindenkit üdvözöl, s az emberek rendszerint visszaköszönnek neki, Serus! – rikkantja a Donald kacsáéhoz hasonló hangján, nőknek kezicsókolommal köszön, időseknek jónapot, és De ce eşti supãrat? (Miért haragszol?) – szólt a komorak és szótlanok után, akik nem méltatják válaszra, s ha valaki rámosolyog, vagy kedve támad beszélgetni, néhány mondatra megszakítja körútját, és kiflit, perecet, cukorkát vagy almát fogad el, meg aprópénzt is – a papírpénzt nem ismeri, Mai bine dã-mi un leu (Inkább adj egy lejt), mondja határozottan, ha valaki egy barna ötlejest nyújtana oda, mintha a papírpénzre gyanakodna, de miután a papír ötöst ’78-ban leváltotta a gyárkéményekkel díszített nagy, könnyű alumínium ötlejes, gyorsan hozzászokik, megköszöni, a lányoknak és a gyerekeknek néha fehér szegfűt ajándékoz, amit a virágboltokban kap, mert az üzletek rendszerint ellátják valamivel, a mama nagyáruháza a gyerekosztályról leselejtezett pulóvert ad neki, meg zoknit és sálat, ő pedig cserébe a Centrálban igyekszik hasznossá válni, például hátul a parkolóban egy nagy, rendszáma alapján iaşi-i teherautónak segít beparkolni, s a városban járatlan, gyanútlan sofőr rábízza magát az elevenül hadonászó szűk homlokú, turcsi orrú emberkére, aki egyre csak integet neki, hogy még jöhet, még jöhet, még, még, míg egyszer csak puff!, és a teherautósofőr dühösen kipattan a fülkéből, Futui! (Bassza meg!), kiáltja, hátraszalad, a kis ember meg csípőre tett kézzel felháborodottan mutatja neki: Na, acuma uitã-te ce-ai fãcut! (Na akkor most gyere, nézd meg, mit csináltál!), az áruház hátsó portásának pedig úgy kell kimenekítenie, hogy meg ne verjék, és esküvőkre, temetésekre és keresztelőkre jár énekelni, ilyenkor recsegős, monoton beszédhangja mély meleg baritonná változik, népdalokat, ünnepi köszöntőket és görög katolikus templomi énekeket tud, ott van Nuszi bácsi nyugdíjazásán is, amire Nuszi bácsi hónapok óta készül, összegyűjtötte az ötféle húst a kóser csólenthez, amit aztán két húszliteres fazékban szállít be, a kis termetű, kortalan emberke pedig, miután a nagyfőnökök elmentek a buliról, megérkezik, megáll az ajtóban, belefog a köszöntőkbe, az ünneplők pedig borral és sörrel kínálják, de határozottan és sértődötten elutasítja: Nu sînt nebun, kezdte összetéveszthetetlen hangján, azaz Nem vagyok bolond, hogy megrészegedjek, mint ti, és aztán asztal alatt fetrengjek, nem vagyok én bolond!, és tényleg soha senki nem látta inni, Nuszi bácsi csupa nőkből álló munkatársai pedig körülrajongják és megtapsolják, mint egy ügyes gyereket, mert ő a város és a remény, az együgyű szent, aki soha nem politizált, nem csúfolt és nem utánzott senkit, ismeretlen számára a gyűlölet, akárcsak a papírpénz, a méterrendszer, a jelenléti ív vagy az alkohol, nem volt soha haza sólymai, sem pionír, nem jár közmunkára és felvonulásokra, a nővére, akinél lakott, 650 lej betegnyugdíjat kap utána, Úgy fogják eltemetni, mint egy királyt, jósolja Nuszi bácsi, amikor Lulu, félóra éneklés, egy kis tál csólent és egy nagy szelet torta után sietve elköszön, a királyt pedig úgy fogják agyonverni, mint egy kutyát, teszi hozzá a mama füléhez hajolva nevetve, mert az ártatlan, 140 centi magas gyermeknek öntudatlan hatalma volt a város felett, legyőzte a királyt is: ’88 őszén a helyi választásokon, amikor elterjedt a hír, hogy erre a választásra mindenképpen, de mindenképpen el kell menni (a Tompa-lányok talán az iskolában hallották, a mama munkahelyén ilyenekről biztosan nem beszéltek), Nagymi, feltétlenül el kell menned szavazni, kérlelte a kisebbik lány, mire Nagymama dühösen válaszolta, hogy ’Sze a kapuig se tudok elmenni, nemhogy a Someşulba szavazni!, – Elkísérlek, ölbe viszlek, taxit hívunk, ha akarod, ígérte kisebbik unokája, Taxi! – vonta meg sovány vállát a Nagymama – na szerusz, arra várhatsz, az unokája meg egyre csak győzködte, hogy De most nagyon fontos, értsd meg, ez most egészen más lesz, de Nagymama sovány, szürke kezével csak legyintett, hogy ugyan már, mitől lenne más, előre meg vannak írva a szavazatok, pedig tudta, hogy kötelező elmenni, s hogy estére már be is jelentik a százszázalékos részvételt és az egyhangú szavazatok eredményét, és hogy megint Mocuţa lesz a megyei első titkár vagy kire kell szavazni, Tiszta cirkusz az egész, de azért az unokája rábeszélésére mégis szépen felöltözött, kibodorította a haját, kikente a körmét, és elbotorkált, mert attól félt, hogy baj lesz, ha nem vesz részt, büntetésből lebontják a házát, De te töltöd ki a papírt, én már nem látok, mondja a nála már egy fejjel magasabb lányra támaszkodva, Így akarsz jönni? – kérdezi az elnyúlt pulóveres, farmeres unokáját nézve, Nagymi, ez nem színház – mondja a lány, és az egykori Dohánygyár épületében berendezett, fülke nélküli üres, szürke szavazóteremben a lány készségesen elmagyarázza a bizottságnak, hogy a nagymama itt van, itt a buletinje is, tessék, de már nem lát, úgyhogy két szavazólapot kérünk, és a nagymamát leültetik egy üres székre, a lány pedig odébb megy a két szavazólappal, beül az egyetlen iskolai padba, gondosan maga elé helyezte a két, halvány festékkel nyomott, hártyavékony, szürke papírt, de már nem azt írja, mint legelőször, amikor tizennegyedik évét betöltve szavazhatott, nem firkálja össze, nem húzza keresztül, nem rajzol halálfejet vagy hóhérbárdot, nem ír cifra káromkodást és disznó üzenetet sem, hanem mint komoly felnőtt, aki sorsát kezébe veszi, és tudja, hogy most már csakis ő a felelős érte, mindkét papírra az üresen hagyott sorba nyomtatott betűvel ráírja az egyetlen helyes és lehetséges választ, hogy: LULU, aztán összehajtja a lapokat, és a barna csomagolópapírral borított urnába dobja, mert ’88 őszén már csak egyetlen igaz ember lakik a városban, egyetlen ember, akinek kezéhez sohasem tapadt vér, mert ő volt az, Lulu, aki a helyi választásokat megnyerte, nem Iosif Covaci, született 1951. december 9-én, ezek szerint ekkor 36 éves kolozsvári illetőségű polgár, hanem a kedves, sötét, hullámos hajú, sértődékeny, minden idők fölött álló Lulu, aki egyetlen nevet viselt, mint a szentek, a királyok és a bolondok, Lulu, a gyerekek nagy kedvelője, akinek másnap többen gratulálnak az utcán, rákacsintanak, kiflit és perecet, savanyú cukorkát és karamellát dugdosnak a nagy zsebeibe, ő pedig cserébe a lányoknak és a kisgyerekeknek szegfűt osztogat, amit aznap bőven kap a virágboltokban, délre már tömve vannak a zsebei, lehúzzák a nagy, sötét kabátot, hogy két szárnya a földet sepri, úgy fest, mint egy sebesült szárnyú angyal, amely kénytelen a földön maradni, és Lulu a Kossuth Lajos utcán boldogan és jókedvűen, mert erre minden nap jó oka volt, elsiet a díszes városháza előtt, mert ő lett a győztes, Lulu, még ha Gazság, Gazság, Igazság meg a Fãclia másnapi száma el is hallgatta elsöprő győzelmét.

A paradicsom

A paradicsomért, a száz kiló befőzni való paradicsomért nem kellett tenni semmit, csak úgy lett: fényből és földből, és ez a föld is olyan véletlenül keletkezett, mint a csodák, mint az egyszeri szerencsejátékos főnyereménye, aki egyetlen hanyagul, gondolkodás vagy fontolgatás nélkül odadobott zsetonjával véletlenül a legjobb számra tesz: az egész egy figyelmetlenül elolvasott apróhirdetéssel kezdődött: „Kétszoba-konyhás ház nagy kerttel eladó, Budai Nagy Antal utca 8”, telefont nem írtak, ár nincs, ahogy egyetlen más hirdetésben sem szerepel pénzösszeg, mintha semminek sem lenne számokban kifejezhető ára, csak csereértéke – „Adok”, kezdődött rendszeresen egy hirdetés, „Kérek”, folytatódott –, Janó pedig fogta magát, és munka után lement megnézni a házat, a Honvéd utca (Kláriék így hívták) páros oldalán haladt, elment a Vakok intézete előtt, elhagyta a Süketek intézetét is, ami a túloldalon állt, s ezúttal elkerülte a szűk, füstös Zsíl Völgye nevű kocsmát, ahol egyébként gyakran várta meg az este hatos zárást, de ez a délután lassan telt, míg végre megszökhetett a sötét, belvárosi szövetkezeti irodából, ahol két ormótlan és néma írógép között szürke papírra nyomott táblázatokat töltögetett, Elhalt munka ez, ahogy Marx írja A tőke első kötetében, ismételgette, feje fölött pedig ott lógott a tábla – a gyerek mindig elolvasta –: Ebben az irodában egyik nap dohányoznak, a másik nap nem. Ma nem gyújtunk rá, szólt a bizalmas, fára pirografált üzenet, amely alatt Janó a Snagovokat, rosszabb napokon a szűrő nélküli olcsó cigarettáit szívta egymás után, míg három órát nem mutatott a kopott üvegű Rakétája, Terepre megyek, szólt oda a titkárnőnek, aki félelmetes, koromfekete kontyépítményt egyensúlyozott a fején, Lívia fel sem nézett, amikor megkérdezte, hogy Visszajön-e?, – Vissza, válaszolt Janó határozottan, Hacsak el nem húzódik, bár hogy mi tudna egyáltalán elhúzódni a műhelyekben a „tapacírerek” közt, ahogy nevezték őket, maga sem tudta – bátyjának, Pistának, aki berakta őt a központi kárpitos szövetkezetbe, nem mert panaszkodni a képtelen munkahelyre, ahol bútorvásznat, rugókat, szögeket, léceket, szivacsot rendelt meg különböző helyekről, aztán táblázatok alapján osztott szét, végül ágyakat, kanapékat, karosszékeket bevételezett ugyanolyan táblázatokon, három indigóval alatta, Utoljára segítettem, mondta keményen a bátyja, aki először segített az állás nélkül maradt Janónak, Mert mindenhonnan kiittad magad, mondta keményen Lili a gyerekei előtt –, a titkárnő pedig pontosan tudta, hogy milyen terepre megy a főnöke: Zsíl Völgyébe egyedül, a Gombás, Krumplis, Paszulyos vagy Káposztás étterembe, ha valaki kolléga csatlakozik, a Vadász vagy Ursus sörözőbe, ha szép az idő, a sétatéri Casinóba, ha nagyon meleg van, a főtéri Melodyba fizetéskor, hónap vége felé meg a legolcsóbb késdobálóba a Pata utca sarkára, vagy a rövid szombati munkanapok után haza a monostori tömházba egy üveg vodkával, zöld színű likőrrel, rummal, mert rendszerint Lívia, az egész íróasztalt betöltő, nagy, hegyes mellű titkárnő tájékoztatta a gyereket, ha benézett az apjához: Terepen van, vigyorgott, és lepedékes foga fölött kilátszott a rózsaszín ínye, a gyerek meg előre szégyenkezett a válasz miatt, ha üresnek látta apja íróasztalát, és utána egy hétig nem mutatkozott a Szentegyház utcai irodában, La revedere, mosolygott most is cinkosan a főnökre a nő, mint aki mindent tud, de cinkosan hallgat, pedig ma tévedett: Hány szám?, állt meg Janó a Budai Nagy Antal, volt Honvéd utca sarkán, ha balra fordul, gondolta, a Dohány utca felé, látja volt anyósáék repedezett falú házát, ahova gyakran benézett, s a két öreg közelsége azzal biztatta, hogy legalább nézze meg a hosszú, nyolcablakos házat, benyitott tehát a fémlemezből készült kapun, egy láncra kötött, nagy, fekete kutya dühödten ugatni kezdett, mire az első lakásból kinézett egy félmeztelen, tetovált karú férfi, Janó kérdésére az utolsó lakás felé mutatott: Fürdőszoba?, kérdezte volna a tulajdonost, de észbe kapott, hogy hiszen már minden helyiséget látott, tehát nincs fürdőszoba, ehelyett így fogalmazott: Vécé?, mire az idős férfi a konyhaablakon keresztül kimutatott kopott bojtával az udvarra, amelynek a végében négy egyforma kerti budi állt, A második, közölte, Aha, válaszolt szürke hangon Janó, És víz?, mire az öreg megismételte az előbbi mozdulatát, csak most balra mutatott az udvaron, a kerti csapra, Onnét öntözünk, mindenkinek megvan az órája, hogy mikor, vízdíj négyzetméterre és főre van, aztán álltak egy darabig némán a ragacsos konyhában, Aragáz marad, szólt az öreg, Két éve vettem, de nem viszem magammal, aztán megköszörülte a torkát, és bizalmasan hozzátette: Ezt a részt nem bontják, és Janó bólintott, mint aki már szintén birtokában van az értékes információnak, sőt előre tájékozódott, tudja, hogy a Pata utcát meg a Budai Nagy Antal páratlan oldalát viszont bontják, a kerteket elveszik, az ottlakókat pedig blokkokba dugják, Kláriék is állandóan rettegnek, jutott Janó eszébe, Akkor megmutatom a kertet, mondta az addig mozdulatlan öreg súlyosan, mint aki végre rátér a lényegre, hiszen még csak a bevezetésig jutott el, és mélyet sóhajtott, mire Janó mogorván válaszolta, hogy Nem kell, az öreg pedig felkapta a fejét: Nem akarja megnézni a kertet? – Nem, ismételte meg Janó, Hogyhogy, nem érdekli a kert? Akkor miért akar itt házat venni?, mire Janó türelmetlenül válaszolt, hogy ő házat akar venni, nem kertet, erre az öreg dühösen legyintett, éles mozdulatával szinte leütött valamit a levegőben, hogy akkor ez az állítólagos vevő csak feltartja őt, kár volt egyáltalán beengedni, aztán már nyitotta is a konyhaajtót, hogy kiengedje a komolytalan érdeklődőt, morogván hozzátette, hogy a címből tudhatta volna, hogy hóstáti kertet árul, nem összkomfortos villát vagy víkendházat vagy blokkot, Akkor miért nem azt írta az újságba? – vágott vissza Janó türelmetlenül, mire az öreg higgadtan válaszolta, hogy a hirdetésbe nem engedték beírni, hogy a kert a Hóstátban van, mert szerintük csak negyedek meg mikrorajonok léteznek ebben a városban, És itt a Mãrãşti negyed épül, ha az úr nem tudná, tette hozzá élesen, megnyomva az urat, Hallott már maga egyáltalán arról, hogy Hóstát?!, a legjobb föld a városban, el nem adnám semmi pénzér, csak már nem tudom csinálni, alig látok, a gyerekeim meg elmentek, én pedig viszontlátásra, kimegyek a húgomhoz falura, mire Janó az ajtóban azt mondta, hogy meggondolta magát, és mégis megnézné a kertet, az öreg szótlanul belelépett a tornácon a gumicsizmájába, fölkapta a falnak támasztott kapát, gyorsan billegve előrement, és alig hallhatóan magyarázott, Ez az enyém, ez már a szomszéd, tyúkól, budi, itt a kert, odáig, fészer, szerszámok az árban, hagyom, meg egy káposztáshordó, malacot levágom a jövő héten, ősszel még felszántattam, szőlő, pincében vannak a virághagymák, de azokat viszem, magának úgyse kell – és az ólból élénk szempár nézett az idegenre, a kerítésen egy malac kidugta a nedves orrát, és nagyot fújt Janó tenyerébe, Megveszem, mondta szárazon Janó, mire az öreg hátra sem fordult, Én a kertet csak olyannak adom, aki csinálni fogja, aztán mereven állt, apró, véreres szemeivel a földet bámulta, Tizennyolcezer, mire Janó élesen szólt, hogy annyiért kétszobás tömbházat lehet venni, mire a férfi megindult a ház felé, és odavetette, hogy Magának tizenkilencezer, Janó pedig úgy döntött, hogy a lealkudhatatlan hiányzó összeget Jenő bácsikájától fogja kölcsönkérni, Lilitől éppen eleget kapott, a blokklakás árának a felét, pedig ő aztán nem adott bele semmit, Lili nagyanyjának ékszereiből vették, Kert?, csodálkozott Lili, A Hóstátban? Vethetnél bele valamit, hagymát, petrezselymet, spenótot, mit tudom én, amivel nem kell foglalkozni, pár tyúkot is, a gyerekeknek, legalább a gyerekpénzen kívül is adnál valamit, mert azzal aztán nem sokra megyünk, pedig Janó fizetése egyharmadát vonták gyerektartásra, Én leszek az első budis nemzedék – mondta aztán Janó zavarában nevetgélve az alacsony, sima arcú nagybátyjának, aki ki sem látszott a füles karosszékből meg a könyvei közül a Kossuth Lajos utcai udvari lakásában, Úgy érted, hogy nincs vízöblítéses angolvécé? – kérdezett vissza Jenő bácsi szélesen mosolyogva, Egy gonddal kevesebb, legalább nem lesz szag a házban, de miért kérnek ezért ennyit?, mire Janó kelletlenül válaszolt, hogy A kert… nagy kert van a házhoz, holott valójában a kert