[Látó, 2009. július]

(Os vinte poemas)

Nagyon szomorú verset írhatok én ma este.
Azt írhatom például: „Csupa csillag az éj,
és kéken dideregnek a csillagok az égen."
Az esti szél dalolva jár körbe odafent.
Nagyon szomorú verset írhatok én ma este.
Szerettem őt, és néha szeretett ő is engem.
Ilyen esteken, mint ez, a karomban tartottam.
Csókoltam számtalanszor a roppant ég alatt.
Szeretett engem, és szerettem néha én is.
Hogyne szerettem volna kitartó, nagy szemét!
Nagyon szomorú verset írhatok én ma este.
Képzeljem, hogy nem is volt. Érezzem: elveszett.
Hallgassam nélküle a véghetetlen éjt.
Úgy hull a vers a szívre, mint gyepre hull a harmat.
Csupa csillag az éj, és ő nincs itt velem.
Ez minden. Messze valaki dalol.
Messze. Nem békél meg a lelkem azzal, hogy elvesztettem.
Tekintetem kutatja valahol a közelben.
A szívem is kutatja, de ő nincs itt velem.
A régi est, a fák is ugyanolyan fehérek.
Mi, akkoriak, már nem ugyanazok vagyunk.
Igaz, nem szeretem már, de mily nagyon szerettem!
Szelet keresett hangom, hogy a fülébe jusson.
Másé. Másé lehet már. Ahogy csókjaimé volt.
A hangja, halvány teste. Határtalan szeme.
Igaz, nem szeretem már, néha mégis szerettem.
Rövid a szerelem, de hosszú a feledés.
Ilyen esteken, mint ez, a karomban tartottam,
s nem békél meg a lelkem azzal, hogy elvesztettem.
Legyen ez az utolsó bánat, amit okoz,
s legyen ez az utolsó vers, amit neki írok.

 Jánosházy György fordítása