[2017. november]

---

Ez meg mi? Átvészelt kártyajáték?
Elúszott vagyon, lovarda, kastély?
Egyéb vita-téma: – elhagyott szálló...
pedig nézd: ott, a finom kéz mögött
lüktető, forró hús. (Erről is beszéljünk?)
Új képrendszereket, ezer mikrofont
hozhatsz – az elvárt szöveghalom
ott landol majd a sarki kukában.
Megtapizzalak? Kis kamaszzsargonom –
Egy másik kézfogás – Új kiegyezés;
a játszma lényege – ha meg véget ér,
borul az asztal is, úgy, ahogy
a rögzített tárgyak borulni szoktak.
Átizzadt éjszaka – álmos kapunyílás.
Nem látnak. Vajon segítsek rajtuk?
Nedves mimóza. Óvatos öledbe
tálalok (diszkrét reggelit mára).
Ínyenc fogás. Lassan levetkőzik a nap,
halványan megtestesít egyet és mást.
A park fölött más látszat, újszülött tavasz.

Bakelitlemezen recsegő fél-régi testek.
Miféle hangok? Hány ezer könyvelő?
Ha csak így krepp-papír-módra
összetűrted bennem az aknamezőt –
ha játék lettem, valami kalejdoszkóp,
belső színvilágod álomba kergetett –
– nem így ütemeztem eddig az erotikát –
borostásan jártam, mint sivatagjáró,
hetekig vártam az első szomjúságot.

Lassan mutatkozik be a négyzet, a körív
vagy pelyhes, eddig még idegen kallódások,
formáimhoz, testemhez úgy közelednek,
hogy végül illatos, új kaptárt építek –
vesztett és időnként újra megtalált kéz-láb-
bilincs, kulcsszavak, valami összekötő ösvény...
olvasok ebből a lapból most már szünet nélkül,
valami felmentő csontritkulásig?
Az összes emléktárgy elkallódásáig?

Elgondolkozom: élés vagy visszaélés?
De hát most már mindegy – mennyi a váltságdíj,
megértő esküdtszék? – kacatjaimat ingem alá rejtem,
a tárgyalóteremből pedig távoznom kell.
Mosolyogva félrecsapni a faragott ajtót.
Enyém mától a tiltott tulajdon,
új egek, levegők, kábító illatok,
a park fölött fetrengő, kifosztott tavasz.