– Meglepett bennünket, hogy József Attilát svédre fordítottad. Egyrészt mert a magyar irodalom benned ismeretlen barátra talált, másrészt mert a nekünk oly sokat jelentő József Attila verseit tolmácsoltad. Hogy szántad el magad rá, miért gondoltad azt, hogy a te hivatásod lefordítani?

– A hivatás súlyos szó, nem akarok csalódást okozni neked, de számomra ez inkább hobbi, az unaloműzés egyik formája. Megfogott József Attila tragikus élete és éleslátása. Meg akartam ismerni őt, le akartam fordítani a verseit. Korán rájöttem, hogy Magyarország, a magyar nyelv a költészet bölcsője; meghatott, hogy a gyerekek hagyományszerűen verset szavalnak. Rájöttem arra is, hogy a magyar költészet javarészt ismeretlen Svédországban. Minderre talán érdemes néhány év szabad idejét áldozni az embernek.

– Most pedig Babits Mihály-fordítást közölsz, miért éppen őt? Tudom, hogy annyi költőt ajánlottak neked fordításra, amihez két fordítói élet sem lenne elegendő.

– Mivel a nyelvet nem beszélem, magam nem választhatok, de meghallgathatom svédországi magyarok véleményét, megkérhetem őket bizonyos költemények nyersfordítására, s aztán megpróbálhatom, hogy fekszik-e nekem, le tudom-e fordítani. Babitsnak olvastam néhány ismert költeményét, de úgy ítéltem meg, hogy formailag túl nehezek, nekem hiányzik hozzájuk a klasszikus műveltségem. A Jónás könyvével más volt a helyzet, az egy érdekes történet, felszabadító görcstelenség lengi be, a költő közelítő halála. Verstanilag is átültethető svédre.

– Azt mondod, hogy „tolmácsolod” a verset, nem „fordítod”, ezt hogy érted?

– Én szinte kizárólag csak olyan verset fordítok, aminek van ritmusa, rímel vagy asszonáncokra alapoz. Magyar munkatársaimtól mindig nyersfordítást kapok, a többi az én dolgom. Nincs együttműködés a svéd szöveg megfogalmazásakor, nem ellenőrzöm, hogy esetleg kimaradt-e valami fontos. Két különböző dologról van tehát szó, amit én fordításnak illetve tolmácsolásnak nevezek.

– Kikkel dolgoztál együtt?

– Babits Jónás könyvének fordítását Fenyő György nyugalmazott sebész kollégámtól kaptam. A József Attila-kötet esetében több munkatársam volt: elsősorban Palotai István, Katona Lajos, Klein Georg és Rosenberg Ervin. Kányádi Sándort – hamarosan kötet lesz belőle – Vánky Farkas nyugalmazott rákkutató és Sall László göteborgi költő, levélkihordó, a magyar költészet ismerője fordították. Mindketten erdélyiek.

– Magyarul nem tudsz, s a magyar versek voltak az első fordításaid. Valamilyen módon mégis fel kellett készülnöd; sokat olvastál vagy a foglalkozásod volt segítségedre? Esetleg valami egyéb?

– Nem, nem olvasok különösen sokat. Belefogok dolgokba, abban a hitben, hogy képes vagyok elvégezni azokat. Egyéniségem része ez a tulajdonság, ugyanez volt biokémiai kutató koromban.

– Beszélj arról, milyen fogadtatásban részesítették a fordításaid! Hallottam, hogy magyar ajkú közönség felismerte az általad svédül felolvasott verseket, a versmelódia, a hangzás alapján. Hogy is volt az?

– Svédországi magyarok felolvasások során meleg fogadtatásban részesítették a fordításokat. Akadt mégis, aki úgy vélte, foltot ejtek kedvenc költeményeiken, ám ők is hálásak voltak, hogy a figyelmet a magyar versekre irányítom. Igazán 2005-ben, a József Attila-centenárium alkalmából rendezett fordítói konferencián figyeltek fel rám annak a fogásomnak köszönhetően, hogy svédül olvastam fel a verseket, s a művelt auditórium kitalálta, hogy melyik költeményről van szó.
A svédek óvatosak voltak. Csak néhány művelődési oldal recenzálta, vegyes kritikát kaptam.

– Mi a különbség a két nyelv között? Jó befogadója-e a magyar verseknek a svéd?

– A magyar nyelv nézetem szerint rendkívül látványos, néha nyaktörő mutatványokra képes. Vegyük például Weöres Sándor Regélő című versét. Az utolsó szakasz „gazdájá”-t, „fajtájá”-t és „ükapjá”-t lehetetlen szó szerint svédre fordítani, valami megfelelőt kell rá találni.
De a svéd nyelv jó befogadó más szempontból. Könnyű jambusokat írni, mivel más a nyelvzenéje, mint a magyarnak vagy akár a finnek, ahol a hangsúly mindig az első szótagra esik. Előfordul, hogy más verslábat használok, mint az eredeti, s itt a Tedd a kezed című verset említeném elsősorban.

– Mi bizonyult a legnehezebbnek?

– A svédben elég könnyű rímeket találni az egyes szavakra. De nehéz sorvégi rímként elhelyezni őket. Azzal függ ez össze, hogy a svéd mondatban a köznapi nyelvben az állítmány a második helyen áll. A kötött versben német példára az állítmány az utolsó helyre került, de ma ez régimódiasan hangzik, senki sem ír így. Emiatt sok fordító a kötött verset szabadversként fordítja. Nekem az volt a szándékom, hogy megtartsam a rímeket, az asszonáncokat és egy tiszta ritmust. Nem könnyű egyensúlyban tartani ezeket. A másik probléma az, hogy az asszonánc ritka a svéd költészetben s igen gyakori a magyarban, a harmadik pedig az, hogy a svéd folyamatos múlt elég nehézkes.

– Mit mond ma egy svédnek a Jónás könyve? Időtlen igazságokat fogalmazna meg Babits?

– Babits maga erről így vallott: „A próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?”
Ezt 1939 háborús évében mondta, de valószínűleg a világi és a szellemi ellentétére gondolt, és ez békeidőben is releváns. Én a Jónás könyvét versbe foglalt mesének tekintem.

– Kivel hasonlítanád össze Babitsot? Heidemstammal, Tegnérrel, esetleg valamelyik kortárs költővel?

– Nem is tudom, Tegnért jól ismerem, Heidemstamot kevésbé, őt egyszerűen untam. Babitsot sem ismerem, a Jónás könyvét leszámítva.

– Most már nem rejtőzhetsz el, Jónás sem tehette. Biztos folytatni fogod, de kivel…?

– Weöres Sándort fordítani kihívás lehet. Egy-két versét sikerült átültetnem svédre, de sokkal többel kudarcot vallottam. Még próbálkozom velük. Pilinszky talán, de úgy vélem, hogy Harrer és Vennberg jó munkát végeztek . Radnóti Miklós számomra teljesen ismeretlen világ. Néhány Arany- és Petőfi-költeményt szívesen vállalnék. Játszom egy ilyen kötet gondolatával is: „A magyarok kedvenc versei”.

GERGELY ÉVA fordítása