[2019. október]
Már ötödik napja húzza a vonalat a homokba minden reggel. Gyönyörű az öböl, a tenger azúrkék, a part homokos, és sok a fa, szikla. Egész nap kint vannak a parton, a gyerekek egyre jobban élvezik, búvárkodnak, kagylót, kavicsokat gyűjtenek, amiket aztán esténként befestenek. A kemping is teljesen civilizált, ott főznek. Esténként a többi kempingezővel közösen tüzet raknak, söröznek, naplementét néznek. Minden nyugodt és csendes, ideális. Mindezek ellenére az ő lelke nyugtalan, legszívesebben őrjöngene, toporzékolna, ahogy a gyereke tette, amikor nem kapta meg a vágyott vízipisztolyt. Természetesen a kisfia végül megkapta a vízipisztolyt, és lám, ő is erre vágyott, hogy legyen már végre nyár, jusson el a tengerhez, és kapcsolja ki az előző fél évet legalább, ha az előző pár évtizedet nem is tudja teljesen.
Most húzogatja a vonalakat a homokban, míg két párhuzamos a végtelenben találkozik. Próbál csak az egyenes vonalvezetésre koncentrálni, hisz nincs más semmi dolga, de ahogy egy kis homokbuckához érkezik a mutatóujjával, megjelenik egy kép előtte: egy kislány meleg, barna szeme, ahogy kétségbeesetten ránézett. Felduzzasztott patakban fürödtek, a kislány hattyú alakú úszógumiját pedig felkapta a szél, és vitte magával a zsilip felé. Ha visszahozod a hattyúmat, mindig szeretni foglak, mondta neki az ismeretlen kislány, őzikeszemével, ő viszont félt, nem akart a hideg, ismeretlen patakba ugrani egy úszógumiért, de ugyanakkor bosszantotta, hogy egy gyerek vágyát nem tudja teljesíteni.
Azóta is nyomasztja ez a tulajdonképpen jelentéktelen történet; de a legnagyobb gond ezzel a rimánkodó gyönyörű kislánytekintettel mégis az, ha előjön, megállíthatatlanul hozza magával a többi képet a múltból. Egyre-másra törnek a felszínre a gondolatok, bugyognak, mint amikor a puliszka fő a forró vízben, aztán kipukkadnak, elöntik a képzeletét, az egész testét, mint az eső, amikor nyári zivatarban elázott, és rátapadt a ruha. Gyerekként nyári esőben kiment a ház mögé a kertbe, a nagy diófa alá, ott találkoztak hárman, egykorúak, és szőtték a terveket, minden nap hétkor, vacsora előtt. De ha esett az eső, akkor mindentől függetlenül a diófa alá rohantak, mert olyan terjedelmes és vastag volt annak az ága, hogy nem volt olyan eső, ami áthatolt volna rajta.
Ma erős hullámokat lök a tenger; majdnem a vonalig érnek, de ő húzza tovább, rendíthetetlenül; a gondolatok se hagyják megállni egy percre sem: visszafut a házba az eső után, a kék házba, amiről annyit álmodik az utóbbi időben. Tizenkilenc évet élt benne, ott nőtt fel, onnan vágyódott el, és oda vágyott vissza mindig, mindenhonnan. Ahogy most az ő gyerekei már az ötödik, homokos tengerparton eltöltött nap után visszavágynak a zajos kis lakásukba, a kuckójukba, a megszokott rendetlenségbe, a százhuszonnyolc plüss közé; a konyhába, ahol mindig a kakaópor van legelöl.
A kék ház kapuján akrobatikus gyorsasággal tudott bejutni – ezt tizenkilenc év alatt olyan jól kifejlesztette, hogy akkor is sikerült bejutnia, ha épp üldözték buliból hazamenet, de hosszan tudott a kapu előtt ácsorogni, ha épp hazakísérte valaki, aki számára nagyon kedves volt. Hajnalig beszéltek a kapuban, mindig pontban hatkor jött ki az apja, ment a gyárba, amely akkor még működött.
A belső szobában fekszik az ágyon, a kék szobában, walkmant tart a kezében, zenét hallgat, úgy nézi a plafont. Ez egy nagyon erős képe, mert ekkor döntötte el, hogy kimegy New Yorkba, igen, oda vágyott, a Szabadság-szobor közelébe, a Central Parkba, hogy ott kocogjon, Murakamival meg több ezer más emberrel együtt, akik a világ minden részéről arra vágytak, hogy ott futhassanak.
Tizennyolc év New York után pedig visszavágyik a kék házba. Dolgozik reggeltől estig, mint egy rabszolga a szabad, új világban. Igaz, hetente kétszer kocog, nem a Central Parkban, hanem egy edzőteremben, közel a munkahelyéhez. Mindig ebédidőben. Szabadidejében a gyerekekkel van, európai iskolába viszi őket. Ahányszor európai nap van, ő puliszkát főz, nagy lábasban. Mindenki nézi, ahogy a puliszka bugyog, sokkal nagyobbra dagad, mint a lábas, már-már kifolyik belőle, de mégsem. Ő pedig kiönti a tökéletesre sikerült puliszkát az asztalon lévő tálba, megszórja túróval, és tálal.
A vonalhúzással egy sziklába ütközik, de látja, hogy a sziklán túl is homokos a part, így folytatja tovább, amit elkezdett. Arra gondol, hogy még három hét van hátra a nyárból, és arra vágyik, hogy végre legyen ősz, szüretelhessen szerény szőlősében, szedjen gesztenyét a gyerekekkel, és lehetőleg ne tévessze azt össze a dióval. Hosszan szeretne lehullt színes falevelek közt csoszogni.
