Ti, akik utólag születtetek, emlékezzetek engedékenyen rólunk.
 (Bertolt Brecht)

Jeles nap volt, az első, amire emlékszik. A péntek. Kétéves lehetett, három, ezt már nem tudja pontosan, de azt igenis, hogy innen származik az első emlékképe, amely rávetődött a memóriájára. Mert van az úgy, hogy az ember látja magát, és van, hogy nem látja. Késő, délutáni óra volt ott, a nagy kertben, a Nap elalvóban és kékes-szürke, nedves árnyakkal telt meg a világ. A tata előtt szürke zweig kötény, olyan lezser, zsebes ruhadarab, s egy nagy kosárban vitte be, a konyhába a virágokat. Ő csak ott bukdácsolt előtte, mellette, és térdig járt a frissen letépett virágok bódító illatában. A mama a konyhaasztal előtt ült, kezében egy furcsa formájú, kissé hajlított végű Solingen kisolló (később többször is, más-más világításban elmesélte, hogy ezt a nagyanyjától örökölte, aki varrónőféleség volt a Mikelakának nevezett külvárosban, és ijesztően szegény), és minden sárga, minden bordó-fekete színű, gyönyörű rózsából egyetlen nyisszantással kimetszette a bibét. A mama koncentráltan csücsörített az ajkával, miközben a rózsa mély-meleg szíve pucér maradt. Ő feltérdelt a konyhaszékre, és figyelte a mama ügyködését, ami titokzatos meg kegyetlenkedő is volt egyben.

– Jaj, tessék már mondani, ez nem fáj nekik?

A mama fején fekete, szorosra font hajkoszorúval ült ott nyugodtan és rábólintott: – De bizony fáj nekik, egészen biztosan fáj, de nekem muszáj ezt megtennem. Apád híres virágkertész, ezeket a rózsákat ő nemesítette, ha benne hagyom a bibét, bárki ellophatja, így viszont csak a mi rózsánk marad…

– Értette meg nem is, egyhez nem fért kétség, szinte átvette magára a rózsák fájdalmát, valahányszor a mama nyisszantott az ollóval, ő annyiszor szusszantott, ő sose sóhajtott, az ugyanis melankolikus, néha érzelgős is egy kicsit, ő egyszerűen szusszantott, megszokta a tata kertjében, hogy alaposan szellőztesse ki a tüdejét. Aztán a virágokat szombat reggel, jókor kivitték a nagypiacra. Az emberek tudták jól, hogy Palágyiék szombaton reggel árusítanak virágot, s már lesték a jöttüket. Asztalukról hamar elfogyott a virág. A pórnép azt viszont nem vette észre, hogy milyen barbárkodón elbántak a rózsák szívével. A mama őt is magával vitte a piacra, ott üldögélt mellette a kisszéken, kezében színes, finomka, fodros szélű napernyővel. Volt ilyen divat a múlt század közepén. A napernyőknek szépen faragott nyelük volt, fából való, s a tömény, bódító rózsa-felhőn úgy üldögélt ott, mintha egy habos-felhőn üldögélne. Furcsa arcú, szokatlanul koravén vonásokkal duzzadt ajka körül, az orr elnagyolt vonalában. Sose mondták rá, hogy csúnya, hogy szép, láttán mindig azt suttogták: na és van azoknak a Palágyiéknak egy kislányuk, a Gizike. Ezzel óvatosan és illedelmesen elkerülték, hogy bármi jelzővel illessék. Csak az anyja vonta néha a mellére, amint ott ült a konyhában, a hintaszékben, simogatta a gyermekfejet, amúgy szép, hullámos haja volt, és kibukott belőle a fájdalmas felismerés:

– Hogyan is történhetett ez meg velem, micsoda büntetés a Jóistentől, hogy csúnyácska egy kislányt szültem… – S a mama hangjában valami vele érző szeretet vibrált, teljes megbékélés a valósággal. A tata nem ellentmondással, hanem önvigasszal reagált élettársa eme kifakadására:

– Ó, a szépség mulandó, ezt ne feledd el… – A kislányban megült a tudat: van tehát néki valami, ami nem mulandó. Az utcabeli gyermekek nem tolongnak a portájukon, valami taszítót véltek felfedezni Gizike arcán, s kegyetlenkedve röhögcséltek rajta, nagy ívben elkerülték. De a mama lendített egyet a sors kerekén, becsengetett a szomszédba, és suttogva kérlelte Blankát:

– Csillagom, gyönyörűségem, ugyan, gyere át te mihozzánk délutánonként, és játszadozzál szépen Gizikével, olyan jól meglennétek ti, együtt… Blanka az a fajta szépség volt, akire ráillett, hogy: tündéri. A szeme akkor is mosolytól fénylett, ha az arcán semmi se rezdült meg. Szegények voltak, úgy éltek, már amennyire tellett, az enyhén alkoholista szobafestő atya alkalmi keresetéből. Ez pedig szezonmunka volt, télen senki se pingáltatott. És Blanka, akkor régen, megértő léleknek bizonyult, minden fakszni nélkül ráállt, hogy legyen, játszadozni fog a kertész leányával. Palágyiné habos organdiból fodros, hátulgombolós kötényruhákat varrt a kislányoknak, ez megfelelt az ötvenes évek divatjának, és a kislányok, mint két pillangó, ott röpködtek a kert virágokkal teli ágyásai között, s ez tébolyító varázslathoz hasonlított, néha a nyár zengő fényekkel teli tölcséréből bebuktak a konyhába, a hűvösbe. Palágyiné jó pedagógiai érzékkel megáldott anyának bizonyult, tudta, hogy mit kíván magának egy örökösen éhes kislány, jelen esetben a Blankácska, s ezért volt az uzsonnaabroszon habos kávé, könnyű kalács, libamájas szendvics, körülkerítve retekkel, zöldhagymával. Ínyenc falatok. A kislányok habzsolták az ételt, a konyha megtelt kacagással, minduntalan egymás szavába vágtak, szinte csicserésztek. És csoda történt, ha nevetett, Gizike,arca megtelt valami ujjongó életörömmel, ami a lélek mélyéről fakadt. És a vallásos Palágyiné szerint ez olyan áldás volt, mint a Szentlélek titokzatos hét ajándéka. Ez a barátság aztán elkísérte őket felnőttkorukig. Egyikük se sietett férjhez menni, barátságuk akkorának bizonyult, hogy más érzés egyáltalán nem fért meg mellette.

Később, Gizike, a kertész leánya rádöbbent, hogy a péntek nemcsak egyedi nap a számára, hanem varázslatos nap is. Böjtös nap. S a pláne az volt ebben a kulturált, nyugatias böjtben, hogy katolikus böjt. Évek múlva, mikor a Regátban, a nagy román síkságon élt már, megtapasztalta, hogy az ortodox böjt kegyetlenkedő, majdnem fekete böjt, péntekenként önmegtartóztatással gyötrik magukat a románok, mind a testüket, mind a lelküket. A mama nyolc éven át zárdába járt, s ott bejáratos volt a konyhára is. A péntek a hústalan finomságok napjává avanzsált, nem három, hanem több fogás került az asztalra. A vasárnap elsápadhatott eme tobzódás mellett. Gizike anyja jól látta, amint a tisztelendő nővérek, főleg Kasztilia főnővér, szinte remegő kézzel kötik nyakukba az asztalkendőt. A türelmetlenség sarkallta őket, hogy minél hamarább átadhassák magukat az evés gyönyörének. Evangélina, a fiatal francia tanárnő valamilyen szent könyvből olvasott fel, ez figyelmeztette az asztalnál ülőket arra, hogy a lelkiekre koncentráljanak, de az apácák nem sok figyelmet szenteltek a filozofikus tartalmú szövegeknek. Már szinte a tekintetükkel is habzsolták azt, ami a tányérjukra került. Gizike hamar észrevette, hogy a Tata pénteken szinte áhítatos arccal ül asztalhoz, s olyasmit mondogat:

– Na, ez a böjt is egy módi, szó se róla, jó módi…
– És akkor Palágyiné rászólt Gizikére:
– Eridjél, lelkem, hívjad át a Blankát is…

És Blankácskát nem kellett sokat kérlelni, sikongva futott, feltérdelt a konyhaszékre és azt ismételgette: „– Jaj, jaj nekem, én már azt se tudom, hogy mit kebelezzek hamarabb be, emmá’ ige…” Szó se róla, szent péntek volt ez is, de amolyan katolikus módra szent. Mert a kolostorokban, a zárdákban igenis áldoztak az evés gyönyörének. Néha, este, az ágyban Gizike felsóhajtott: „– Édesmama, tessék mondani, mikor lesz már végre péntek?” A katolikusok idejében felfogták, hogy az élet mindenképpen sikertelenségek sorozata, arra viszont ügyelniük kellett, hogy ne legyen tragédia. A zárda ebédlőjében – ahogy mesélte a mama – két felirat állt: Got is tot!, alatta pedig: Essen guten, alles guten! Ezek a német nyelvű szövegek alapigazságokat hirdettek meg. Hát ez az utóbbi nem volt kimondottan ájtatos szöveg, de igenis adekvát volt. A főszakácsnő egy bécsi zárdából került az aradiba, Kasztilia főnővér csalogatta át, csak annyi volt vele, hogy sose tanult meg rendesen magyarul.

Gizike már nagylány volt, és egyik este oda fészkelte el magát a mama mellé, a nagyágyba, és azt kérdezte: – Édesmama, tessék megmondani nekem, létezik az, hogy a hét egyik napja számomra szerencsés nap legyen? Hogy akkor engemet semmi baj nem érhet…

A mama rábólintott, hogy minden embernek van a hétből egy, egy szerencsés napja, jó napja. Ha azt tapasztalta meg, hogy számára a péntek az, akkor igyekezzék pénteken szerencsés meg boldog lenni. És ettől kezdve pénteken Gizikébe annyi ambíció szorult, mintha egy világháborút akart volna megnyerni. És az érettségi után a kertészék rút, de amúgy érdekes arcú leánya, ölbe tett kézzel üldögélt a konyhában, Blankát hallgatták, aki felvételizni készült a gyógyszerészeti karra, és a kérdése rárobbant Gizikére:

– És te, te hová felvételizel…?

Gizike hangja szinte sírósan csordogált:

– Engem csak a virágok érdekelnek, majd besegítek itthon a tatának a kertészetben. Blanka elég durvának bizonyult:

– Hát ez nem nagy karrier… De hiszen te olyan jó tanuló voltál, nahát…

A mama pukkadozott dühében, lám, ez a Blanka többre fogja vinni az ő lányánál, ebben az ő gyermekében nincs szemernyi ambíció se. Úgy üldögél itthon, úgy dolgozgat a tata keze alá, mintha titkon várakozna valamire. És egy intim beszélgetés alkalmával, nagyon furcsa dolgot hozott a mama tudtára:

– Tetszik tudni, már felnőtt ember vagyok, de még nem vagyok egészen kész.

Palágyiék mi egyebet tehettek, várakoztak. Télidőn szalmavirágból, fenyőből, tobozokból koszorúkat készítettek, és Gizike bíbelődve írta fel a szalagokra a szomorkás, búcsúzó szövegeket. Egyik szöveg se hasonlított a másikra, mindegyik kisebb remeklés volt, s ettől a megrendelők bárgyú módon rácsodálkoztak, hogy ők ezt szó szerint így érzik a lelkükben, csak annyi, hogy képtelenek kifejezni. Bezzeg a Palágyiék csúnyácska leánya kifejezte. S akkor az utcában meghalt egy idős hölgy, s a fia hazaröpült Bukarestből, a temetésre. Blanka anyja hozta el Palágyiékhoz a kövérkés, bőrkabátos férfit, és megsúgta a mamának:

– Aztán vigyázzanak a kiszolgálásnál, mert ez egy nagy ember, egy valódi elvtárs, a Központi Bizottságnál dolgozik, a gazdasági osztályon. Szép koszorút csináljanak neki!

A férfi, Guttmann elvtárs amúgy híján volt minden pökhendiségnek, ami abban az időben oly jellemző volt az aktivistákra. A „nagy ember” türelmesen üldögélt a konyhában, amíg Gizike írogatta a szalagokat. Öt koszorút rendelt, ugyanis a rokonok szegények voltak, legfennebb kopottas télikabátjukban, amiből dőlt a naftalinszag, jelenlétükkel reprezentáltak az utolsó búcsúnál. Ott botladoztak puszta, leromlott valójukban. Gizike rápillantott a nagyon fontos beosztásban dolgozó elvtársra, és őszinte elismeréssel nyilatkozta:

– Hallja, ez nagyon szép, emberséges gesztus magától, ritkaság az ilyesmi manapság…

Jó, hosszan nézegették egymást, mintha alaposan szemrevételezné egyik a másikat. Két nappal a temetés után a férfi újból becsengetett Palágyiékhoz.

– Nézze, Gizike, megmondom őszintén, hogy én miért jöttem el újból magukhoz, fiatal, szorgalmas lányokat keresek belső szolgálatra, egészen jó házakhoz. Lakást is adunk, na, mit szól hozzá?

Gizike megsajnálta a férfit, aki oly nagy lendülettel keresgél, és hirtelen igent mondott. A mama idegrohamot kapott, azt kiáltozta:
– Cselédnek szegődsz el, cselédnek, hát erre neveltelek én tégedet?!

Bukarestben derült ki, hogy Gizike szobalány lesz a Diktátorpár villájában. Ezt viszont titokban kellett tartania, még csak a szüleinek se írhatta meg levélben, évek eltelte után, amikor egyszer otthon járt, elárulta a nagy titkot, ám akkor a szülei már elég öregek és megroggyantak voltak ahhoz, hogy bármit is a világ tudtára akarjanak hozni, kivált olyan szégyen, hogy az ő lányuk cselédsorban van.

És a kertész leányát Guttmann elvtárs egy pénteki napon vitte el a Tavasz negyedben álló villába. Paula elvtársnő, a mindenható házvezetőnő fogadta őket, ült az óriási konyhában, az asztal előtt, az asztalon nagy csészében feketekávé, mellette kis darab kenyérke.

Guttmann elvtárs nyájaskodott, olyan hangon beszélt, mint a rádióban közvetített, gyermekeknek szánt színdarabokban: felcsavart, lelkendező hangon, mintha az, aki hallja, nem volna teljesen épeszű. Beszéltek így az aktivisták akkoriban.

– Jó szerencsét, elvtársnő, mi az, maga tán gyengélkedik, hogy csak ennyit reggelizik?

A Paula nevű nő majdnem pimaszkodva, kissé hivalkodóan válaszolt.

– Maga szerint mit kellene bekebeleznem szent péntek napján? Ez az ortodoxoknak böjtös nap. Vagy maga nem így vélekedik?

Van az ortodoxoknak egy olyan szokásuk, hogy hencegjenek a vallásukkal. Guttmann elvtárs, aki német és evangélikus létére sose böjtölt, ezt a választ nem vette jó néven. Gizike szerint felforrhatott benne valami, mert kurtán, szinte nyeglén vetette oda:

– Semmi baj, ha olyan nagyon és látványosan böjtöl, de én azt hittem, hogy magácska itt és ezen a napon, ezen a poszton, ateista.
Paula elvtársnő nem cifrázta tovább ezt a témát, hanem Gizikére pillantott, azt gondolta: szó se róla, csúnya, de valami csoda folytán nem taszító, egyáltalán nem kellemetlen az arca. Miután véget ért a mustra, bólintott.

– Aha, szóval ez az aradi lány, akiről beszélt nekem.
Guttmann elvtárs úgy, általában helyeselt, mert hellyel senki se kínálta:

– Ez az. Én állok jót érte. Még sehol nem szolgált…

Paula elvtársnőnek ez cseppet se tetszett.

– Jó, jó, de, ha nem szolgált, akkor miből élt meg?
– Dolgozott az apja virágkertészetében, virágtermesztő család az övé ott, Aradon, s azok a népek költenek virágra.

Paula elvtársnő végre Gizikéhez fordult, olyan értelemben, hogy szóra méltatta.

– Aztán hallod-e, milyen nap számodra a péntek?

Gizike végre megnyilatkozhatott, halkan felnevetett, de ez viszont egy cseppet se volt irritáló, hetvenkedő.

– Szerencsés nap, igen, kétségtelenül az… Szeretem a pénteket.
Paula látta, hogy a lánynak van stílusa, értelmes is, ám a választ nem nagyon értette.

– Hogyhogy szerencsés nap? – és szemöldöke megrebbent. – Hát ilyen is van?

Gizike nagyon őszintén meghirdette:

– Velem pénteken semmi rossz nem eshet meg, ezért hiszem, hogy számomra szerencsés nap…
– Aha, szóval elismered, hogy a péntek nem egy akármilyen nap…
Gizike számára világossá vált: kettős világba csöppent, az emberek egyet mondanak és mást hisznek. Ehhez képest a Paula nevű házvezetőnő merész volt. Úgy látszik, ő ezt a fényűzést is megengedhette magának.

– Na és te mihez értesz, mit szeretsz csinálni? – vallatta tovább a házvezetőnő az új lányt.

– Nincs tanult mesterségem, de szeretek dolgozni, otthon, nálunk mindig tiszta volt a ház. Anyám ránevelt a házimunkára.

Paula elvtársnő továbbra is itta a kávéját, s mivel a csend hosszúra nyúlt, Guttmann elvtárs köhintett:

– Hát akkor én mennék is, dolgom van…

Paula keze lágy mozdulatával intett. S miután végzett a böjtös reggelijével, ortodox szent péntek napján, körbevezette Gizikét a házban. Az egyik homályos, összekötő folyosón hirtelen megállt, egészen közel hajolt a magyar lány füléhez, szinte suttogva ejtette ki a szavakat:

– Aztán, ide figyeljél! – kissé rekedtes, alt hangja volt. – Egyet véssél a fejedbe, már most, az elején, az első napon, isten ments, hogy az elvtársak szeme elé kerüljél, különösen a nagyságos Elvtársnő nem állhatja ezt, szóval, hogy a személyzet ott bukdácsoljon előtte. Ha látod, hogy közelednek, bújjál el rögtön egy függöny, egy ajtó mögé. Értve vagyok…?

Gizike felfogta, hogy mire inti őt a mindentudó házvezetőnő, de nem fogta fel az óvás értelmét és logikáját. Ő is suttogó hangon mondta ki: – Atyaisten, hát annyira utálják az embereket?

Paulához eljutott ez a kotnyeleskedő közbevetés, és teste nagy lendülettel megrándult, újból egészen közelről meredt a magyar lány arcába.

– Ezt az ökörséget meg honnan veszed? Azt elvtársak nem utálják az embereket, de igényt tartanak az intimitásukra, a magányukra. Ennyi az egész.

És a magyar lány ajka újból szólásra nyílt, amiből kiderült, hogy néha gondolkozik is.

– És így nem lehet nagyon unalmas az életük? Hogy láthatatlan emberek szolgálják őket?

Paula elvtársnő megvonta a vállát.

– Ez nem tartozik ránk.

És ezzel benyitottak az ebédlőbe. A tálalón hosszúkás virágtartó edény, nem kicsi és nem nagy váza, hanem olyan, mint egy finom porcelánból készült vályú, dugig tömve virággal. Palágyi Gizike lecövekelt, és ámulata akkora volt, hogy lépni se volt képes. Feljajdult:

– Atyaisten!
Paula elvtársnő kezdte türelmét veszteni.
– Na most meg mi van megint…?
Gizike, a magyar szobalány elsápadt. Lassan és alaposan.
– Hát ez így borzalmas egy látvány…
– Miről fecsegsz?
Gizike, feje lágy bólintásával a virágok felé bökött.
– Mintha kaszával vágták volna le őket…
– Levágták, na és…?
– A virágot szedni kell, szálanként, vigyázva.

Paula ment előre, kissé nehézkes, dobbantó járásával továbbvezette a lányt a házban.

– Az Elvtársnő szereti a virágot, s úgy kívánja meg, hogy mindenütt sok, sok virág legyen… Néha látom, hogy üldögél és nézegeti a virágokat. Más szóval gyönyörködik bennük. Hát felőlem elfekhetnek itt, ha az ő ízlése ezt így kívánja meg. Ő az úrnő.
Gizike nem hagyta legyőzni magát.

– De szag is van, valami kellemetlen szag terjeng a levegőben. Nem tetszik érezni?

Paula elvtársnő kezdte a türelmét veszteni.

– Miféle szagról habrikálsz itt, te lány? Virágszag van…
– Ez az, jól tetszett mondani, szag van, de nem illat, majd én mindjárt megmondom, miért, a virágszárak fermentálódnak, s ezért van kissé pocsolyaszag az egész lakásban… – Paula elvtársnő megállt, tetőtől talpig végigmérte Gizikét, s ez volt az a pillanat, amikor első ízben retirált a magyar lány elől, volt olyan okos és rafinált, hogy felfogja: ez tud valamit, amiről neki fogalma sincs. Ilyesmi is ritkán fordult vele elő. Számára eddig a személyzet alattvaló volt, kicsit lekezelte, kicsit semmibe vette őket. Első vitáját a magyar lánnyal így summázta: „Hát ez van, ezt kell szeretni.”
És Palágyi Gizike orrában ottmaradt napokig a virágok szaga, nem tudott szabadulni tőle. Szinte fizikai fájdalmat okozott az egész. Csak most fogta fel, hogy mi is a különbség a virágok szaga és illata között. Az egész úgy festett, mintha megcsúfolnák a porcelánvályúkba töfködött virágokat. Se szépség, se kellem, se semmi.

Néhány nap múlva éppen a szőnyegek rojtját kefélte, fésülte, amikor első ízben jutott el hozzá Coana Lenca hangja. (A személyzet, a lányok, ha nem volt a színen Paula elvtársnő, egymás között így emlegették a ház úrnőjét.) Amúgy kellemes, mély hangja volt.

– Na, és mi újság van, Paula?
– Tisztelt Elvtársnő, beállt az új lány.
– Nosza… és szerinted jól dolgozik, megbízható?
– Feltétlenül, csak az van vele, hogy magyar.
– Aha, szóval akkor ez a lány egy bozgorajka…
– Az a magyarok gúnyneve… – emlékeztette az úrnőt Paula elvtársnő. Ilyesmi is ritkán fordult elő, hogy a ház úrnője meglepődjék valamin.

– Tudom, tudom, de ő akkor is egy bozgorajka. Tartsad szemmel, nehogy a végén lopjon…
Nevetés, a házvezetőnő hallható göcögése.
– Mármint, hogy a Gyizi lopjon…
– Gyizi?
– Ez az ő neve, így hívják.
– Még soha nem hallottam ilyen furcsa nevet, ezt én nem is fogom megjegyezni, számomra ő bozgorajka marad és kész…

Palágyi Gizike, a szobalány ott kuporgott a szőnyegen és hirtelen olyan érzése támadt, hogy Coana Lenca öreg, májfoltos, sárga keze (ahol ő térdepelt, onnan pont rálátott a nő kezére) megfogta a szívét és megszorította. Ez az érzés aztán, később, az évek során mindig megkísértette, valahányszor az úrnő hangját hallotta. Enyhe irtózatot váltott ki belőle. Térdepelt a szőnyegen, lehajtott fejjel és a lelke sírt.

Aztán volt egy olyan nap, hogy már végeztek a takarítással, Palágyi Gizike az ezüstöt fényesítette és énekelt. Otthon ő is, meg a mama is énekelt munka közben. Hirtelen ordítás verte fel a ház csöndjét.

– Paula, Paula!
A hívásra a házvezetőnő ész nélkül rohant az úrnő elé. Lihegve bukott be Coana Lenca dolgozószobájába. A döbbenettől szinte magánkívül volt.
– Jaj, én nem is hallottam, hogy haza tetszett jönni. Van talán valami baj? nem érzi jól magát? Jaj, mert én annyira aggódom az Elvtársnőért…

A ház asszonya cseppet se hatódott meg, továbbra is, egyfolytában dühös volt.
– Ne bizalmaskodjál itt velem, hallod? Ha itthon vagyok, hazajöttem és kész, de azt szeretném tudni, hogy mi ez a gajdolás?
Szusszanásnyi némaság. Ijedtében Palágyi Gizike elhallgatott.
Paula elvtársnő kénytelen volt jelenteni:
– A Gyizi énekel, tetszik tudni, ha dolgozik, mindig énekel. Gondolom, szeretettel végzi a munkáját, hát én ráhagytam.
– Te süket vagy, te nem hallod, hogy a bozgorajka itt az anyanyelvén énekel, teli tüdőből fújja a büdös csárdásaikat, mi?
Gizike, Paula válaszaiból felfogta, hogy a házvezetőnő azért nem rezsmekelte össze magát az úrnő előtt.
– De hát, munka közben az ember anyanyelvén énekel…
– Elhallgassál! Nekem fogalmam sincs róla, hogy ez a lány miről is énekel. Szerinted ez így normális? Ez számomra sértő, igen, igen, sértő…

És Gizike, habár most nem láthatta az úrnőt, de újfent az az érzés kísértette meg, hogy a csontos, sárga kéz szíven szorítja.
Paula rögtön futott a kertész leányához.

– Gyizi, gyere ide! – állt az ajtóban, s az egész jelenség inkább letaglózó volt, mint taszító. Ide figyelj, jó, jó, hogy munka közben énekelsz, de énekeljél te is halkabban, mit tudom én, hogy miről zengenek ezek a te nótáid. Zavarod vele a nagyságos Elvtársnőt.
Gizike nézte a házvezetőnőt, imponáló asszony volt, túl az ötvenen, és a kertész leányának ezen a napon tűnt fel első ízben, hogy a fogainak fénye és a színe olyan, akár a csempéé. Túl fényesek, túl tökéletesek. Világos, hogy műfogsor. Erős, jól beágyazott fogak. Jaj, ez pontosan olyan, mintha egész áldott nap bele akarna harapni valamibe. Most például belé. Gizike egy pillanatra lehunyta a szemét, szabadulnia kellett a fogak látványától. Majd mély lélegzetet vett, és halkan, de ellentmondott.

– Nem tetszett szólni, hogy nekem ezt nem szabad. Ha le van tiltva, az más…
– Jó, jó, nem tilos énekelni, de miért pont magyarul fújod, és torkod szakadtából? Ez szerinted ildomos így?
Gizike menten felfogta, hogy itt, ebben hajlékban sértőn dúl a nacionalizmus, lám, neki gúnyneve van, továbbá neki tiltott, hogy az anyanyelvén énekeljen. Este, miután hazatért, telefonon felhívta a jótevőjét, Guttmann elvtársat, s mindezt felpanaszolta neki. Jótevője ott tartott, hogy már nem lepődött meg semmin. De egyáltalán semmin. Edzett, jó idegzetű ember volt.

– Ide figyeljen, Gizike, maga még olyan fiatal, jó erőben van, maga még boldog lehet a reménytől, hogy egyszer majd boldog is lesz. Ért engemet? Guttmann elvtárs aktivista módra mondta a nagy semmit. Ez volt a párt vonala.
– Hogyne érteném, de azért…
Guttmann elvtárs, mivel tisztában volt vele, hogy a telefonokat lehallgatják, hirtelen így kiáltott fel:
– Ne, ne mondjon semmit! Jó helyen van, ahol van. Igazam van? Na, jó szerencsét! – s ezzel letette a kagylót.

Gizike ott kuporgott a kevés bútorral berendezett lakásban, este volt, s ő még nem gyújtott villanyt. Miután letette a kagylót, rázuhant a teljes magány. Felfogta, hogy ebben a társadalmi rendszerben a gondolkodás kétarcú, az emberek egyebet gondolnak és mást mondanak. S ezt elfogadhatóan elő is kell adniuk. A létük, a betevő falatjuk függ tőle.

Gizike fiatal életében úgy alakult, hogy minden péntek a számadás napja is volt. Ebben az időben, Blanka már gyógyszerész volt a Scînteia Ház melletti kis patikában, mint évfolyamelső választhatott várost a kihelyezéskor, s ő Bukarestet kérte, itt élt egy nyugdíjas, idős nagynénje, aki boldogan befogadta magához. Az öreg hölgy úgy okoskodott: ketten csak kijövünk valahogy a keresetünkből, jobban eltengődünk. Péntek volt az egyetlen nap, amikor Gizike lakásában együtt teáztak. Valójában mindketten utálták a teát, de Palágyi néni még Aradon a lelkükre kötötte: „Kislányaim, a zárdában délutánonként mindig teát szervíroztak, csak teát, az Early Morningot, Anglia királynője is azt issza reggel is, délután is. Egy úrilány ehhez tartja magát. Hát ők tartották. Gizike olyan lány volt, aki képes tisztelni önmagát, s mióta a Diktátor pár házához sodródott, úgy érezte, szinte lelassult az egész élete, annyira lelassult, hogy pillanatnyilag nincs is sorsa. Estelente a magányosság néha úgy mosta körül, mintha egy folyóban merülne el, hallotta, hogy a víz elfolyik a feje fölött, egyebet nem hallott, különben a némaság, némaság volt. Egy pénteken aztán Blankának elárulta a nagy titkot, hogy ő hol dolgozik. Blanka egyáltalán nem volt kíváncsi apró részletekre, intimitásokra, ő beleszületett a csóré szegénységbe, s ha kapott valamit, mindig úgy gondolkozott: ki tudja, ez mitől lesz majd jó nekem. Pénteken délután teáztak, és mindenről fecserésztek, az aradi gyönyörű kertről is, csak egyetlen szót se Gizike munkahelyéről. Ez tabutéma volt.

Egyik pénteken reggel Paula elvtársnő annyit hozott Palágyi Gizike tudtára:
– Tégedet most hívatnak…
Gizike még újonc volt a Tavasz negyedben lévő pazar villában, s ezért mert kérdezősködni:
– Aztán hová, miért?
Paula, aki egyébként nem bánt embertelenül a lányokkal, most nem bizonyult közlékenynek.
– Szállj be a kapu előtt lévő kocsiba, és ne legyél kotnyeleskedő. Nem kell átöltöznöd, annyi, hogy vedd le a kötényedet meg a fityuládat.

A Dacia robogott, mint a szélvész, úgy szelte át Bukarestet, Gizike, aki nem ismerte a várost, fogalma se volt róla, hogy merre járnak, majd valahol, majdnem a külvárosban lestoppolt. A sofőr, aki addig kukkot se szólt a mellette ülő leányhoz, most utasította, hogy szálljon ki és nyomja meg a kapun lévő csengőgombot. Bevezették egy kicsi és ablaktalan irodába, s az íróasztal előtti székre mutattak, hogy oda üljön le. Teltek a percek, s úgy negyedóra múlva belépett egy finom arcú, jól öltözött fiatalember, aki színre lépésekor mellőzte a köszönést, egyenesen rátért a lényegre:

– Maga most az állambiztonsági szervek épületében van, el akarunk beszélgetni magával, érti? – mozdulatai kissé szögletesek, visszafogottak, nehogy a vele szemben ülő fiatal nő valamiféle emberi kapcsolatot akarjon teremteni vele. Kinyitotta a kezében lévő irattartót.

Gizikét menten és hirtelen kiverte a veríték, de makacsul hallgatott. Se kérdés, se kommentár, csak ott, legbelül pánik.
A férfi, aki nyilván tiszt lehetett, hirtelen azt mondta:
– Vegye le a karóráját és a bugyiját!

Gizike összerezzent. Hevesen.
– Pardon, azt hiszem nem hallottam jól…
– De jól hallotta, ez a szabály, mindig így vallatjuk a nőket…
Gizike lassan elsápadt, halotthalvány lett, mert felfogta, hogy ez a semmilyen arcú férfi nem tréfál vele. Ez most ráparancsolt.
– Lehet, hogy maguknál ez a szabály, én viszont nem fogom levetni se a karórámat, se a bugyimat, mert ez embertelenség és lealázó.
Percekig nézték egymást, egyetlen mozdulatot se tettek.
Végre a finom arcú pasi, csöppet se finoman, inkább gúnyosan felnevetett:
– Hiszen ezt is akarjuk, hogy aki bekerül ide, az hajtsa le a fejét és engedelmeskedjék.
Gizike kitartott az álláspontja mellett.
– Na, és ha én nem fogok parírozni, akkor mi lesz?
A férfi nem fenyegetőn, de kimondta, hogy mi vár a vallatott Gizikére:
– Erőszakkal fogom levétetni.

Újabb csend rakódott le közéjük. A férfi jó emberismerő volt és felfogta, hogy ez a nő, itt, előtte olyan, mint aki messzebbre világít a szokásosnál, s ha ő most cirkuszt rendez vele, ha a verőembereket hívja be, hogy húzzák le a bozgorajka bugyiját, abból óriási botrány támad, s a főnökei őt fogják megróni, hogy pipabagót se adnak a vallatási tudományára, fortélyaira, és ezzel retirált a magyar lány elől. Hirtelen, az amúgy fehérbe játszó arca elpirult.

– Bánja az ördög, jó, ne vegye le az óráját meg a bugyiját, végezzünk mihamarább!
Palágyi Gizike rábólintott:
– Én is azt akarom.
– Arról van szó, hogy minden hónapban írásban kell tájékoztasson bennünket arról, ami a rezidenciában történik. Nekünk tudomásunk kell legyen mindenről…

Gizikéből még csak most tört ki a mindent elsöprő berzenkedés.
– Hogy is képzel olyasmit, hogy én majd az Elvtársnőről fecsegjek, írogassak?! Mit vessek papírra, hogy az ebédért naponta tíz lejt kell fizetnünk, akár a gyári kantinokban, hogy az Elvtársnő intim fehérneműje a legfinomabb pamutból való, hogy az Elvtárs medvezsírral kenegeti a reumás vállát… Na nem, erről szó se lehet!
A tiszt jó darabig hallgatott, magában mérlegelte a helyzetet, ami egyedi volt mindenestül, majd felnevetett:

– Maga vagy hülye, vagy naiv! Ki kért magától olyasmit, hogy az Elvtársakról írogasson nekünk tájékoztatókat? Ó, maga egy nagy rakás szerencsétlenség, érti, maga egy kretén…
Gizike nem vette fel a sértéseket, nyugodtan replikázott.
– Na végre, tehát a finom arcú vallató tud közönséges is lenni! Halljuk csak, mondja ki végre, hogy mire akar rávenni engemet!
– A kollégáiról kell tájékoztasson bennünket, ki mit beszél, mit csinál otthon, ki a barátja, szeretője, hogyan szolgál…
Gizike hevesen, tagadással megrázta a fejét.
– Én soha, érti, soha nem leszek spicli!
– Dehiszen ott, a rezidenciában mindenki, érti, mindenki ezt teszi, s nem kavarnak nagy ügyet belőle. Ez a szabály…
És Palágyi Gizike rögtön szolgáltatta a választ:

– Na, ha ez így igaz, akkor maguk jól informáltak, rólam is tudnak mindent, az én jelentgetésemre a többiekről már egyáltalán nincs is szükségük… – Ezzel felállt, indult az ajtó felé, mielőbb ki akart jutni ebből az épületből. Úgy érezte, hogy itt aztán még a levegőhöz is szenny tapad.
A férfi hangja, álnok árnyával a fenyegetésnek, ott érte le az ajtó előtt.
– Figyelmeztetem, ha maga nem megbízható elvtárs, el is veszítheti az állását, ért ugye engemet?
Gizike hajthatatlan maradt.
– Kérem, nézek elébe.
Az elmosott arcú férfi végre felállt az asztal mellől, és a kapuig kísérte Gizikét. Mióta itt dolgozik, sok mindent megért, de még kevesen mondtak neki ellent. Ez a mai vallatás élete szégyene volt. Elhatározta, hogy titokban tartja, legfeljebb Paulát fogja figyelmeztetni, hogy egyáltalán nem volt elégedett a magyar lány viselkedésével.

S az autóban, akár ide jövet, egyetlen szó se hangzott el a sofőr és Gizike között. A villában, Paula elvtársnő ott állt az előszobában, lerítt az arcáról, hogy már mindent tud. Amikor Gizike el akart suhanni mellette, az asszony elkapta a karjánál fogva, és maga felé fordította:
– Te szerencsétlen, hát te űzöd az eszedet?!

Gizike apró rándítással kiszabadította karját Paula elvtársnő kezének szorításából, nem válaszolt egyetlen szót se, folytatta az aznapi teendőit, mintha mi sem történt volna. Ám ettől a naptól kezdve valami enyhe megvetést érzett a személyzet többi tagja iránt, elképzelte őket délután, otthon, amint ezek a porig alázott nyomorultak feljelentéseket írogatnak. Egymásról. Mindenki feljelentett mindenkit. Ez volt a játékszabály. Gizike lélekben felkészült rá, hogy rövidesen felmondanak neki. Most viszont már Guttmann elvtársban, a jótevőjében se bízott meg. Hátha az elvtárs is egyfajta feljelentgető? S eljutott odáig, hogy magában azon kuncogott, vajon a szeku miként tárolja ezt a töméntelen feljelentést? Csak a Teremtő a tudója, honnan volt benne holmi arisztokratikus vonás, de kétségtelenül volt. Értett hozzá segítséget nyújtani az embertársainak, de sose vált volna árulóvá. Ha summázni akarjuk, Gizike biblikus kvalitásokkal felruházott ember volt. Annyi judíciuma volt, hogy tisztázta magában, Paula elvtársnő bizalmi ember, és körülbelül olyan művelt, mint egy dél-kínai parasztasszony. És egyetlen-egyszer, esti órán, olyan pajzán ötlete is támadt, hónap végén ír majd magáról egy önfeljelentést, borítékba teszi, és átnyújtja a házvezetőnőnek. Még csak attól esne a Paula nevezetű nő pofára. Kegyetlen világ- és embermodell állt előtte, ám mivel pénteki napon citálták be a szekura, megúszta elbocsátás nélkül. S miután ezeket a napokat nehezen, de átvészelte, neki is életcélja lett, igaz, kissé pórias: márpedig ki fogok tartani. Ezután már volt mersze előrukkolnia azzal, ami állandóan és olyan akut módon foglalkoztatta, hogy az már szinte fájt neki. A virágok elrendezéséről volt szó.

A virágcsere napja a péntek volt. Az ország különböző kertészetei küldték örök hálájuk jeléül s főleg múlhatatlan nagyrabecsüléssel a virágokat. Minden küldeményhez, évek óta, ugyanazt a szövegű levélkét mellékelték. Így szólt az ordré a megyei pártbizottságtól. Megyei szinten az aktivisták úgy okoskodtak, mit lehessen tudni, hátha a Nagyságos Elvtársnő egyszer kinyit majd egy ilyen marha-nagy szatyrot…? Ha nem talál benne levelet, megsértődik, s akkor jaj lesz nekik. A félelem szüntelenül ott dolgozott minden aktivistában. Az orchideákat pedig repülővel, külföldről hozták. A pártgazdaság hibátlanul működött, telis-tele volt szolgalelkű férfiakkal és nőkkel.

A Tavasz negyedben, a Diktátor pár villájában évek óta a péntek volt a virágcsere napja. A Nagyságos Elvtársnő dirigálta a menetet:
– Aztán nekem ne takarékoskodjatok a virágokkal, mindenütt virágot akarok látni. Értitek?

Paula, a házvezetőnő a szekuval való találkozás után, titkolt, ám jól alapozott tisztelettel fordult Gizike felé. Lám, a bozgorajkának volt mersze ellentmondani a vallató tisztnek, a pőre igazság az volt, valahányszor őt rendelték be, neki is le kellett vennie mind az óráját, mind a bugyiját. S ő sose nyikkant meg. Néha, magában, azt találgatta: vajon ki lehetett az a szadista őrült, aki ezt a szabályt előírta a vallatóknak? Azon a bizonyos pénteken, egyi