(regényrészlet)

XXV.

Két férfi megy az utcán; az egyik körülbelül huszonöt éves, léptei hanyagul és keményen koppannak a kövezeten, karcsú alakján kék császárkabát feszül, a gomblyukában fehér kamélia díszeleg; kezében keményfa bot; önbizalom és erő sugárzik ifjú arcából, amelynek kifejezésében ott voltak már az érett komolyság vonásai is. A másik apró és kövér, kerekded, hájas, pocakját bő nadrág fedi, lába pedig, amelyen valószínűleg csak úgy burjánzanak a tyúkszemek, csámpásan döcög a fűzős cipőben; bő, fekete köpeny lebeg rajta, keskeny karimájú kalapja a tarkójára tolva, haja hosszú, gesztenyeszín, ritkás, erősen őszül, és helyenként leér a válláig; a kékes üvegű, ezüstkeretes szemüveg elrejti a szemét, kesztyűje nincs, nem siet, valahogy inkább gurul, mint jár, és mintha ki lenne fulladva kissé, mert szaporán veszi a levegőt, és kipirult az arca.

Most éppen a Luxembourg kert rácsa előtt van, a Vaugirard utcai oldalon, az Odeonnal szemben, ahol valaha szivarozva szoktunk sétálgatni. Észreveszik, fölismerik egymást, a kis öreg nekivörösödik, a másik elsápad, villámokat szór a szeme.

Megállnak egy pillanatra, majd folytatják útjukat; egymás felé tartanak, merőn méregetve egymást.

– Aha, szóval maga az! – mondta az öreg.
– Na és, ha én vagyok, akkor mi van?
– Eredjen az utamból!
A testük már majdnem összeér, szótlanul méregetik egymást, halálos csöndben.
– Ocsmány lótetű! – kiált föl az idősebb.
– Agyalágyult!
– Nyomorult!
– Vén pöcs!
A kezük már ökölbe szorul, verekedés készül.
– Rohadék! – tajtékzik a kis ember.
– Vén barom!
– Na, ez már sok!
– Igenis, az vagy!
– Pökedelem! Büdös állat!

És e szavakkal fölkapja az egyik könyvárus jókora kötetét, hogy alaposan fejbe kólintsa vele ellenfelét; hozzá akarja vágni, a könyv röpül, és a lefolyóba potytyan; az e pillanatban induló postakocsi áthajt rajta, és ez megpecsételi a kötet sorsát. A könyvárus üvölt, a fiatalember nevet, a szemüveges férfi dühöng, megragad egy másik könyvet, de a könyvárus kitépi a kezéből; tajtékozva még mindig halálosan nyugodt ellenfelére ront, a torkának ugrana, de könyökkel hárítják, és elesik; minden ízében remegve föltápászkodik, szinte görcsökben vonaglik a dühtől és a szégyentől. Már gyülekeznek az emberek kört formálva körülöttük; a kis ember megint támad, lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel ront előre; botütés zúg át a levegőn alaposan, behorpasztva a kis ember kalapját; a tömeg jót röhög, a kis ember még jobban nekikeseredik; kezdi újra, ám egy ökölcsapás összetöri szemüvegét; a nézők jókedve a magasba csap, a győztes élvezi diadalát, és folytatja a csodálatra méltó pofonok osztogatását; folyik a vér, egy üvegszilánk fölsebezte a szegény ember arcát, aki sír, zokog, és ugyanakkor üvölt is; e látvány még csak föllelkesíti a másikat, lángra lobbantja gyűlöletét, fokozza vadságát, most már teljesen fölülkerekedik, visszaél az erejével, maga alá gyűri az öreget, röhögve üti-veri, püföli, ahol éri, és csak azért hagyja abba, nehogy még véletlenül belehaljon a másik.

Közben rendőrök érkeznek.

Ki kezdte? Ki támadott? Mindkettőjüket elvezessék-e?
– Nem, nem! – kiabálnak a tömegből, mert az emberek nem szeretik a legyőzötteket –, csak az öreget, csak az öreget!
Tanú a könyvárus, aki már a verekedés elejétől kezdve jelen volt. Ő, mivel már régóta haragudott Renaud papára, egy diákjának kölcsönzött könyv miatt, amely sohasem került vissza hozzá, meg aztán dühös volt rá az imént tönkretett könyvért is, no meg az a tudat is táplálta rosszindulatát, hogy ha nem vall ellene, akkor a többiek esetleg éppen vele fordulnak szembe, habozás nélkül kijelentette, hogy Renaud papa az egyedüli bűnös, őt kell börtönbe vetni és komolyan megbüntetni; tanúként hívta még a Tabourey kávéház egyik pincérét, aki az adott pillanatban éppen kikukucskált az ablakon. Ez a pincér az égadta világon semmit sem látott, mégis azonnal csatlakozott a könyvárushoz, és becsületszavát adta, hogy igazat mond. Még el is mesélte, hogyan történtek a dolgok, nagyokat lódítva, önmagát is belekeverve a történtekbe, új részletekre mutatott rá, új sértéseket emlegetett, amelyek persze nem hangzottak el, csak azért, hogy minél többet locsoghasson, nyilvánosan tündökölhessen, fontoskodhasson, azért, hogy ő legyen a nagyfiú két-három kisasszony előtt.

Renaud papát tehát a közeli őrszobára kísérték, addig is, ameddig nem értesítik az illetékes rendőrfelügyelőt; Henry követte egy csomó lökdösődő szájtátival együtt, akik azonnal szétoszlottak, mihelyt az őrszobára értek.

Egy lóképű fiatalember ült le Renaud papa mellé a padra, beszélni kezdett hozzá, vigasztalgatta; valahogy átcsúszott az őrségen, és a rendőrök most már mit sem törődtek vele, azt hívén, hogy ő a másik letartóztatott garázda.

Pedig hát nem volt ő senki más, mint a szegény jó Schautsnichtsbach, aki a Tournon utcán járva – valami feladat teljesítésén fáradozva, amellyel Renaud-né bízta meg –, ilyen szomorú körülmények között látta viszont tanárát, megesett rajta a szíve és elkísérte az őrszobára.
– Jó ember maga – mondogatta Renaud papa. – Maga igazán jó ember.

És a derék német valóban vigasztalta őt legjobb tudása szerint, maga ment ki az udvarra megnedvesíteni a zsebkendőt, majd visszajött, és letörölgette a vért Renaud papa arcáról; fölajánlotta, hogy elszalad orvosért, vagy gyógyszert vásárol, ha szükséges, esetleg hazamegy és értesíti a feleségét, egyszóval bármire készen állt Renaud papa érdekében. Ez utóbbi meg arra gondolt, hogy ezt a fiatalember jóformán soha semmibe se vette, és még meg is vetette ostobaságáért, most pedig szerette volna karjába zárni, egyetlen fiaként a kebelére ölelni.

Közben a parancsnok, aki éppen akkor indult ebédelni, amikor a tömeg hullámai elérték az őrszoba kapuját, értesült a zűrzavar okáról. Henry maga értesítette, ő magyarázta el nagyúri modorban az egészet, és végül megkérte a parancsnokot, adasson neki egy ruhakefét és egy darab szappant, hogy távozás előtt kissé rendbe hozhassa magát, mert ruháját és külsejét eléggé megviselte a verekedés.

A parancsnokot elbűvölte hősünk modora, határozottsága és nagyúri viselkedése.
– Maga valóban olyan derék ember, amilyennek látszik? – tette föl a kérdést a parancsnok. – És ha barátaival együtt meghívnám ebédelni, vajon elfogadnák-e a meghívást?
– Ó, kedves parancsnok őr, roppant mértékben lekötelezne. De biztosíthatom, hogy a jövőben úgyszintén hasonló módon bánok el Párizs valamennyi gazfickójával, ha ferde szemmel néz rám; de ugye megengedi, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam útközben az első fodrásznál?
– De mit kezdjünk a másikkal? – kérdezte az őrparancsnok Renaud-ra mutatva. – Tán töltse itt az éjszakát?
– Ehhh, engedje ki! – szólt Henry egy csodálatra méltóan elnéző gesztussal. – Vén állat ez!
– Erről egy szót se senkinek! – mondta Renaud papa Schautsnichtsbach-nak hazamenet.
– Ne szóljon erről egy árva szót sem senkinek, érti? De különösen a feleségemnek ne! Mondja, hogy elestem, elütött egy kocsi, sokáig eszméletlen voltam, ezért jövök ilyen későn haza, mert már bizonyára nagyon nyugtalan.

A parancsnok ebédjén nagyszerű tengeri halat szolgáltak fel, pompás makarónival; az étkezés egyébként kitűnő légkörben folyt, és a csemegénél Henry jól elszórakoztatta a társaságot kalandja elbeszélésével; mindenki osztozott vele szerencsétlen ellenfele gyűlöletében, s valamennyien jóízűen nevettek. Este grogot ittak, és mesés brazil szivarokat pöfékeltek.
Ilyen körülmények között találkozott utoljára Renaud papa Henry-vel.

XXVI.
Körülbelül ekkoriban Jules-lel szánalmas dolog történt; kiment sétálni a mezőre. A falevelek lágyan kavarogtak a földön, majd fölröppentek és elszálltak a szélben, vagy zizegtek a léptei nyomán; este volt, mindenütt csönd, béke honolt a lelkében is.

Az ősszel égetett füvek füstje finoman emelkedett a szürke ég felé, és a dombokkal szegélyezett láthatár megtelt vattafehér párákkal; Jules ment, és a léptei zaján kívül nem hallott egyebet.
A gondolatai beszéltek hozzá csupán, míg szeme tétován pásztázta a kígyózó ösvényeket, a folyót, az út menti cserjét, meg a hosszú, egyenes barázdákat, ahonnan közeledtére nagy csapat rekedten rikácsoló varjú röppent föl.

Hányszor, de hányszor látta már ugyanezt a határt, minden lehetséges pontról, minden évszakban, sugárzó napsütésben, hó alatt, virágzó fákkal, érett búzatáblákkal, harmatos hajnalkor, este, a nyájak hazatérésének órájában, gyerekként, kamaszként, felnőttként és majdnem minden lelkiállapotban: vidáman, szomorúan, bizakodva vagy elkeseredetten.

Először gyermekként, iskoláskorában, amikor szívesen sétált egyedül, álmodozva az erdei tisztáson; majd ifjúként az élet kapujában, mélyen belélegezve a reketytyés illatát, a mohaágyon heverészve, finoman összerezzenve az erdei szellő lágy érintésétől; vagy Henry-vel a fűben sétálgatva, és közben mindenről beszélgettek, ezért nem láttak semmit. Vagy egyedül és komolyan a fák zöldjét, a nap ragyogását szemlélve, hogy lelkét átjárja a kavicsokon bukdácsoló kis erdei patak csobogása, a szekérzörgés, a kecskék mekegése, a virágok arca, a felhők formája, az elhaló világosság árnyalatai, hogy megértse mindezt a harmóniát, tanulmányozza akkordjait.
Mindezeket a fákat érintette komoly, tiszta vagy könnyektől fátyolos tekintete; már bolyongott mindezeken az utakon, erőt sugárzó lélekkel, vagy elszoruló szívvel, amelyet szenvedés, bánat mardosott.

A tovatűnt napokra gondolt, amelyek még inkább különböznek egymástól, mint az ellőttünk elvonuló tömegben az egyes emberi arcok, összehasonlítva őket egymással. Csodálkozott komoly állhatatosságán, és megcsodálta lelkében e finom és békés nagyságot. A régi falak hasadékaiban virágok nőnek; minél régebbi a rom, annál sűrűbben borítják el a virágok; ám az emberi szív romjait nem borítja virágba semmiféle tavasz. A csatamezőn újra kizöldül a fű, a pipacs és a rózsa kihajt a sírokon, végül pedig teljesen beborítja őket; ám a gondolkodással nem így áll a helyzet, mert ez önmaga örökkévalóságát szemléli, és megrémül e látványtól, mint valami trónjához láncolt király, aki rájött, hogy nem menekülhet.

Mihelyt különösen érzékeljük járás közben a talajt! Mintha mindegyik hajdani léptünk kitörölhetetlen nyomot hagyott volna rajta, és mintha e nyomon haladva érmeken lépkednénk, amelyekre az egykor volt idők újra megelevenedő történetét írták volna.

Jules – akit megrémített emlékei hűsége, amelyet a meghitt helyek, tények és érzések közvetlen valósága még élénkebbé tett – azon tűnődött, hogy vajon mindezen emlékek egyetlen emberhez tartoznak-e, vajon egyetlen élet elég-e hozzájuk, és megpróbálta valami másik, régen elfeledett emlékhez kötni őket, annyira távolinak tűnt a tulajdon múltja. Csodálkozva szemlélte önmagát mindazon nagyon is különböző gondolatokon tűnődve, amelyek ugyanezen sövények meg bozótok előtt jutottak eszébe, az itt átélt szerelmén töprengett, az őt hajdan e tájon megrohanó szomorúságon, és képtelen volt megragadni ezen elmúlt érzések okait, motívumait, amelyek egymáshoz kapcsolták őket; önmagában csak érthetetlen nyomorúságot és sötét mélységeket fedezett föl, oktalan keserűséget, megokolatlan gyöngeséget és haragot, melankolikus örömöket, elmondhatatlan vágyat, egyszóval zűrzavart, egy világot, amelynek lehetetlenség megérteni a titkát, zavaros és fájdalomból álló egységet, amely egész lelki életére rátelepedett. Csodálkoznánk, ha a csontváz életre kelne, és szemüregében szerelmes tekintetet látnánk? De néha olyankor is csodálkozunk, ha úgy érezzük, hogy szívünkben él még mindaz, ami már nem az övé, és összerezzen bizonyos ritmusok hatására, amelyek nem vernek visszhangot benne már.
A nyugalom, amelyben Jules élni akart, merő önzésből és a terméketlen magaslatok iránti vonzalmából állt, amelyekre gőgjében helyezte önmagát, olyan hirtelen távolították el tulajdon ifjúságától, és olyan makacs, kitartó akaratot követeltek tőle, hogy teljesen megszűnt benne minden gyöngédség, és majdhogynem kővé dermedt a szíve. Érzékenységét képzeletével ösztönözte, ám a születő képeket szellemileg akarta megsemmisíteni, és azt kívánta, hogy mindezzel az érzékelés súlya ugyanilyen gyorsan szűnjön meg.

Mihelyt valami a lelkéig hatolt, irgalmatlanul kiűzte onnan, nem volt valami vendégszerető házigazda, olyasvalaki, aki üres palotát kíván magának, amelyben könnyebben mozoghat, és semmi sem állt meg szörnyű iróniája előtt, mert mindent iróniával ostorozott, legfőképpen önmagát, de másokat is, kegyetlenül és keserűen. Már majdnem leszokott a panaszkodásról, aztán mégis visszaesett ebbe a régi gyöngeségbe, újra bátortalan és határozatlan lett, éppen úgy hozzájárult a panaszaival jelenlegi szerencsétlenségéhez, akár a múltban, és örömmel vájkált e szerencsétlenségben, egyfajta nekikeseredett makacssággal, amely a keresztény és romantikus fájdalmak sajátja. Pedig visszaeséstől visszaesésig, bizonytalanságtól a tapogatózásig néha sikerült befutnia a szenvedések és eszmék egészen hosszú útját; minél előbbre haladt ezen az úton, annál több világosságot és napfényt látott, mint a vándor a hegy magasában, amikor kimerülten megáll, és látja maga mögött a láthatáron az egész megtett utat, és alig látja már az árnyékos helyeket, ahol valaha megpihent, letéve gondjai terhét meg a szomját csillapító patak habjait.

A múltjával igazságtalan, önmagával kemény Jules odáig jutott ebben az emberfölötti sztoicizmusban, hogy még saját szenvedélyeit is elfeledte, és nem értette a régieket; ha művészként nem érezte volna nap mint nap a kényszert, hogy tanulmányozza és kutassa mások szenvedélyeit, hogy aztán a legláthatóbb, a legkonkrétabb formában ábrázolja, vagy megcsodálja őket a stílus plasztikájában, azt hiszem, szinte megvetette volna a szenvedélyeket, elérkezvén az emberi értetlenség legvégső határáig.

Csodálkozása abból származott hát, hogy a lábával félrerugdosott holt levelek zizegésében megtalálta annak a kincsnek a maradékát, amelyről azt hitte, hogy sohasem volt az övé. Arra gondolt, hogy valaha volt ő fiatal is, és akkoriban teste, lelke az életé volt egyaránt, és akkor egész lénye kitárulkozott a boldogságnak, mint a virág a napfénynek; ha az ég úgy akarta volna, élhet akár boldogan is, hiszen vannak olyan emberek a föld színén, akik kart karba öltve sétálgatnak a csillagos eget nézegetve. Vajon másokban szintén eleven ez az emberi szívből poklot teremtő örökös kínlódás? Vagy talán e pillanatban ő az egyetlen lény a földkerekségen, akinek ilyen gondolatai vannak? Majd egymás után viszontlátta valamennyi szerelmét, átélte valamennyi ünnep légkörét, amelyről csak álmodott, viszontlátta kedvenc ruháit: erkélyeken lobogó fátylakat, hosszú, szőnyegen suhanó uszályos ruhákat, gyermekkori illúzióit, ifjúkori illúzióit, nagy, megcsalatott szerelmét, az utána következő gyászos korszakot, gondolatait a halálról, a semmi utáni vágyát, hirtelen fölépülését, gigantikus méretű elhatározásait, az ujjongó örömet, amely értelme nyiladozása nyomán töltötte el, terveit, ambícióit, a nagy művek inspirációjaként érzett borzongást, gondolkodásának kudarcait, tompult unalmát, bukásai megaláztatását, amely annál nagyobb volt, minél magasabbról bukott le.

Mindebből következett jelenlegi állapota, amely mintegy összessége volt valamennyi előzménynek, ezért is volt képes az efféle visszatekintésre; minden eseményből egy újabb következett, és minden érzelem föloldódott egy gondolatban. Például így alkotta meg a kéjjel kapcsolatos elméleteit, amelyet már nem érzett, az elmélet viszont tények konklúziójaként állt a lábán; csak azért lehet hamis, mert tökéletlen; ha túlságosan szűk, akkor pedig igyekezni kell kielégíteni. Minden egyes észlelési sorozatban volt tehát egy ok és egy okozat, és minden fokozat külön megoldása részletkérdést jelentett.

De mivel az utolsó szó sohasem hangzik el, voltaképpen mire is várjunk? Nem lehetne esetleg kitalálni? És van-e egyáltalán valami módja, hogy egyszer eljussunk az igazság tudatáig? Ha számára a művészet jelenti ezt az eszközt, akkor meg kell ragadnia. De még ha a művészetnek, a tiszta művészetnek az eszméje nélkülözte volna is a tanulóévek fájdalmait, amelyeket elszenvedett, vajon kötelezte volna magát a véges minden kötelmének vállalására?

Aki emberi sebeket akar gyógyítani, annak meg kell szoknia a genny szagát, a tengerész keze pedig megkérgesedik a kötelektől; akinek pedig az emberi szív a szakterülete, annak föl kell páncélozni a magáét a legérzékenyebb pontokon, szemellenzőt kell feltennie, hogy el ne vakítsa a tűzvész, s föl kell vérteznie magát, hogy sértetlenül nézhesse a csatát. Bárki vállal is részt egy cselekvésben, nem képes belátni annak egészét, a játékos nem érzi a játék költészetét, amely benne él, a kicsapongó nem érzi a kicsapongás nagyságát, sem a szerető a szerelem líráját, sem talán a vallásos ember a vallás igazi fennköltségét. Ha az élet minden szenvedélye, minden uralkodó eszméje olyan kör, amelyben azért forgunk, hogy meglássuk a területét és a határait, akkor nem szabad belül maradnunk, hanem rajta kívül kell elhelyezkednünk.

Egyébként, gondolta önigazolásképpen, a saját léte egy korszakának tagadása, nem ugyanolyan szűklátókörűségre utal, mint amilyen arra a történészre jellemző, aki tagadja a történelem valamely korszakát, helyesli ezt vagy azt a szakaszát, helyteleníti amazt, az egyik népet áldja, a másik fajt átkozza, ő maga a Gondviselésnek képzeli magát, igyekezvén újraalkotni művét? Tehát minden érzelem, tapasztalat és szenvedés a saját szempontjából ismeretlen, ám eleve elrendelt cél szerint szakadt rá?

Akkor azt gondolta, hogy mindaz, ami olyan nyomorultnak tűnt a szemében valaha, igenis rendelkezhet szépséggel és harmóniával. Szintetizálva mindezt és visszavezetve abszolút alapelvekre, csodálatra méltó szimmetriát figyelt meg, ugyanazon eszmék és dolgok örök visszatérését, ugyanazon észleletek ismétlődését egyazon tények szemlélete nyomán; a természet hozzájárult ehhez az összhanghoz, és mintha az egész világ folytonosan újraalkotná a végtelen Isten arcát tükrözve. A művészet rajzolta mindezen vonalakat, énekelte mindezen dalokat, alakította ki e formákat az arányok tökéletes kezelésével, valamint ismeretlen úton-módon vezetett e szépségnél is megragadóbb szépséghez, mert ebben benne van az ideál, amely megszülte e szépséget, amely a csodálatot hozza bennünk létre, amely nem más, mint az értelem imája a végtelen Értelem sziporkázó megnyilvánulásához, az értelem örömtől zengő himnusza, hogy fölismerte önmaga természetét, szerelmi zálogként füstölgő tömjén.

Jules fölemelte fejét. A tiszta levegőben a rekettyés átható illata terjengett; mélyen beszívta ezt az illatot, és a jó ég tudja, miféle frissesség és elevenség költözött a lelkébe; a felhőtlen ég fehér volt, akár valami vitorla, a nyugvó nap nem tűzött már, szembe lehetett nézni fénylő arcával. Jules úgy érezte, mintha mély álomból ébredne, mert frissnek érezte magát, amilyennek ébredéskor érezzük magunkat, meg átjárta az a naiv csodálkozás is, amely újnak mutatja a viszontlátott tárgyakat, mivel az imént még egy sohasem-volt világban időztünk. Hol van tehát? – gondolta. – Miféle helyen? Hány óra lehet? Mit csinált? Mit gondolt? – Megpróbálta utolérni önmagát, igyekezett ismét csatlakozni a valósághoz, amelyet elhagyott.

Hallotta, hogy valami szalad a fűben, megfordult, és nagy hirtelen egy kutya ugrott rá csaholva és kezét nyalogatva; az állat hangja panaszos volt és nyújtott, csaholása valóságos zokogásnak hatott. Sovány volt, horpasza lapos, akár valami anyafarkas, elvadultnak és boldogtalannak látszott; csatakos bundája csurom sár, a szőre jókora foltokban vedlett, egyik hátsó lábára sántított; rémült kíváncsisággal szögezte Jules-re szemét, miközben farkcsóválva szaladgált és ugrándozott körülötte.
Jules először megrémült tőle, majd megszánta, olyan elhagyottnak és nyomorultnak tűnt a szegény állat. Kóbor kutya volt, amely elhagyta a gazdáját, amelyet mindenki csak elűz magától és összevissza bolyong a határban, aztán döglötten bukkannak rá az út szélén, és nem tudják, kié lehetett. Jules elűzte, de a kutya visszajött; mivel nem akarta megütni, megfenyegette csupán, de az állat csak ugrált a szavára, és még keservesebben csóválta a farkát. Jules végül fölkapott egy követ, és oldalba dobta vele a kutyát; az fájdalmasan fölvonított, farkát a lába közé kapva, a földön csúszva, lógó nyelvvel lekushadt a fiú térde előtt.

Vajon miért ez a roppant makacsság? Látta már valahol ez az állat? De hol? Valamelyik barátjáé lehetett? És igyekezett ráismerni, míg az állat lángoló tekintettel és mohón nézte, mintha szólni akarna hozzá.

Nem véletlenül Fox ez? A spaniel, amelyet ő adott valaha Lucinde-nek? A lány bizonyára itt hagyta, a kutya meg nem lelve a gazdáját, visszatért a meghitt tájra, a régi házhoz. Ugyanolyan méretű, ugyanolyan alakú, nagyjából a bundája is hasonló. És kétszer is a nevén szólította: Fox, Fox! A kutya egy pillanatra elszaladt, hogy igyon egy út menti pocsolya vizéből, szügyig belegázolt, hogy fölfrissítse elgémberedett tagjait, két-három fűcsomót is kiharapott az árokparton, majd szürcsölve, nagy kortyokban nyelte a vizet; lefetyelő nyelve mozgásától sárgán fölkavarodott az egyébként mozdulatlan víz, amelyet a napfény utolsó sugara élénkvörösre, majdnem vérvörösre festett.
Apránként bealkonyult; az alkony lila és narancs színei lassan belevesztek az égbolt fehérségébe, amelyet már a kelő hold világított meg. A kutya leheveredett Jules lábánál, tágra nyitott szájjal szomorúan, mintegy mélabúsan ásított; egyetlen ember sem sóhajtott volna nála fájdalmasabban.

De hát honnan való ez az állat? – tette föl magának Jules a kérdést. – Mit akar? Pedig egyre inkább felismerni vélte régi spanieljét. De akkor meg miért nem hallgat a nevére? Lucinde talán más nevet adott neki, aztán elűzte, talán alaposan meg is verte, csak menjen el. Mennyi ideje már ennek? Miféle helyeken járt Lucinde a kutyával? Hol szakadtak el egymástól? Milyen utakon jött vissza az eb?

És Jules végtelen részvétet érzett ezen alsóbbrendű lény iránt, amely annyi szeretettel nézte őt. Akkor eszébe jutott az a nap, amikor nekiadták, keddi nap történt, ünnepnap volt, gyapjúval bélelt kosárkában hozták, emlékezett arra az időre, amikor a kutya még egész kicsi volt, szinte ki sem látszott a fűből, és folyton tüsszögött, mert a fűszálak csiklandozták az orrocskáját; reggel fölmászott a fiú ágyára, játszott a takaróval, az ágyelőt húzogatta a szobában; estefelé, amikor Jules hazatért az iskolából, a kutya messziről fölismerte lépteit, és ugatással üdvözölte gazdáját. Amikor elment hazulról, a kutya elkísérte szabadon futkározva, vadászott a csalitban, ijesztgette a tyúkokat, összevissza rohangált, míg gazdája nagy komolyan sétált és álmodozott. Fejlett korában egészen szép lett, általában megcsodálták, a hölgyek simogatták, fehér kezükkel selymes bundájába túrtak, okos fejét paskolták; Lucinde meglátta, megcsókolta, mindenképpen birtokolni vágyott.

Ó, miért is ment el a kutya azzal a lánnyal, és hol van már az az idő, amikor körmének finom kopogása fölhangzott gazdája viaszkos parkettjén? – Te vagy az? – kérdezte fennhangon. – Te vagy az, Fox? Megismersz? – és megsimogatta. De a majdnem csupasz bőr érintése mindjárt undorral töltötte el, vissza is kapta a kezét, és émelyegve elhúzódott az állattól.

A kutya követte. De hát ez nem lehet ő, ez nem lehet ő! Az kisebb volt, és a fekete folt a hátán terjedelmesebb. Ó! Micsoda szörnyen fest ez az állat! Hatalmas fekély rondította el a combját, és girbe-gurba gerince miatt a feje állandóan szinte súrolta a földet, mintha folyton keresett volna valamit; fejét ferdén tartva nézett fölfelé, most még jobban sántított, mint az imént, alig vonszolta magát, inkább csak bicegve ugrált.

Jules az állat csúfságától undorodva megpróbált nem ránézni, ám valami leküzdhetetlen vonzalom miatt nem tudta levenni róla a szemét, és amikor már igazán jól látta, amikor tekintete mintegy kielégült, akkor félni kezdett és félrefordította a fejét. De abban a pillanatban valami erős belső hang azt parancsolta, hogy nézze a kis szörnyeteget.

Újfent összeszedte hát a bátorságát; fenyegető mozdulatokkal határozottan feléje indult, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon ettől az illúziótól; az állat még mindig őt nézte; Jules még lépett feléje egyet, akkor a kutya nagy keservesen három lábára tápászkodott, és elnyújtott üvöltést hallatva, még jobban megközelítette, és közben olyan esdeklőn nézett rá, hogy Jules szíve ellágyult, annak ellenére, hogy iszonyodott az állattól.
Folytatta útját; megpróbált másra gondolni, gyorsan ment, de a kutya követte; hallotta maga mögött a kínlódó ugrálás neszét. Akkor meggyorsította lépteit, ám a kutya csak követte; Jules futni kezdett, akkor a kutya szintén futásnak eredt; végül megállt és lassabban ment tovább. A szél fújt, a félig kopár ágak hajladoztak, egymáshoz vervén gallyaikat, a száraz falevelek zörögtek.

A folyó közelében, valamivel a híd ellőtt, a kutya hirtelen megelőzte Jules-t, és időnként visszafordította fejét, mint aki arra kéri, hogy kövesse.

Az eb a vízparton, a kis gyalogösvényen ment tovább, amelyet gizgaz és árvacsalán nőtt be, majd megfordult és visszairamodott az előző útvonalon, de mindig hosszabb távokat gyorsabban futva be. Rekedten, szaggatottan csaholt, szinte dühödten keringett Jules körül, otthagyta, majd visszatért hozzá, igyekezve minden lépését vezérelni, irányítani; oldala behorpadt, szőre hullott, egész testében reszketett, a szeme tágra nyílott, mintha megnőtt, nagyobb lett volna az izgatottság e felfokozott állapotában. Az imént abbahagyta az ugatást, de most váratlanul újrakezdte dühödten, keményen, dobhártyát hasogatón; egész teste reszketett a szűnni nem akaró ugatástól, és amikor elért egy bizonyos pontot a híd boltíve alatt, még elkeseredettebben hangzott fel ugatása, szinte veszett dühhel szakadva ki testéből.
Éjszaka volt, a malom kerekét leállították, a víz a sötétben zuhogott alá; a gyors vízfolyásban néha megjelent a tajték, de azonnal el is tűnt; az éjszaka csöndjét megtörő csaholásra a völgy visszhangja válaszolt.

Jules igyekezett valami különbséget megállapítani a dühös, panaszos és szertelen hangok egységének monotóniájában; megpróbálta kitalálni és megragadni a gondolatot, tárgyat, történetet vagy panaszt, amelyet ki akar fejezni; de a füle csak ugyanazt a majdnem folytonos vibrálást hallotta. Ettől alaposan kifáradva, minden erejét összeszedve megpróbálta megérteni e monotónia különféle hangjait, egyre csak könyörögve magában valami ismeretlen hatalomnak, hogy siessen segítségére e titokzatos hangok megértésében, tanítsa meg a nyelvükre, amely a zárt ajtónál is némább számára. Ám az égvilágon semmi sem történt, annak ellenére, hogy agya lázasan dolgozott, hogy leereszkedjék a szakadékba; fújt a szél, zúgott, a kutya vonított.

Aztán eszébe jutott, hogy egyszer – irgalmas isten, milyen régen is történt! – idejött, erre a hídra, és meg akart halni. Csak nem ezt akarná mondani ez a körülötte forgolódó nyomorult állat? De hát mit is rejtegethet ez a folyó, hogy a kutya állandóan a partján futkos, őt mintegy a titok forrása felé vezetve, mintha mutatni akarna valamit, netán sodródva az árral? Te úristen, csak nem Lucinde-ről van szó? A folyóba veszett és megfulladt? Ilyen fiatalon? Ilyen szép lány, és vége, vége! A sötétbe fúrta a tekintetét, a távolba, mintha meg akarná pillantani…, látta a lányt fehér ruhájában, lebontott szőke hajával, a mellén keresztbe tett kézzel, amint csöndesen sodródik az árral, és testét lágyan ringatják a hullámok; talán éppen ott van, azon a helyen, a hideg víz alatt a folyóágyban, ott fekszik a zöld köveken! „Ezt akarod mondani az ugatásoddal, mintha a sírján vonítanál?” És elképzelte a félig nyitott szájú, csukott szemű hullát.

A felhők elvitorláztak, és a hold fehér fátylából kibontakozva megjelent az égbolt sötétkék-fekete hátterén; a felhők gyorsan jártak, minduntalan megelőzve, eltakarva egymást; a hold emelkedett útvonalán, néha egy-egy sugara súrolta a folyó tükrét, vagy a távolban csillantott meg valamiféle vízfelületet a mélyutak kerékvágásaiban talán. E pillanatban a fény az elátkozott, még mindig veszettül ugató kutyára esett, mégpedig egyenesen a fejére; az éjszakában úgy tűnt, mintha az eb mindkét szeméből lángcsóva lövellne ki pontosan Jules arcára irányulva, s találkozott tekintetével; aztán az állat szeme hirtelen megnőtt, és emberi formát öltött, a tekintetéből valahogy emberi érzés áradt; egyre határozottabb rokonszenvet, végtelen csáberőt sugárzott a tekintete. „A barátja vagy hát, hogy így nézel rám – kérdezte Jules. – Mintha nekem is a barátom akarnál lenni? Mit akarsz tőlem?”

Az állat nem ugatott már, elnémult, csupán sárga pupillája tágult ki, amelyben a fiú megszemlélhette önnön tükörképét; kölcsönösen egymásra csodálkoztak, szemben állva egymással olyasmire gondoltak, amit egyikük sem mond ki. E kölcsönös kapcsolatra ráeszmélve megrémültek, félni kezdtek egymástól; az ember remegett az állat tekintetétől, amelyben lelket vélt fölfedezni, az állat pedig remegett az ember tekintetétől, amelyben talán egy istent látott.

Jules gondolatai a lángnál is gyorsabban növekedve kétellyé alakultak, a kétely bizonyossággá, a bizonyosság rettegéssé, a rettegés gyűlöletté. „Hát akkor dögölj meg! – kiáltotta a haragtól remegve, és hatalmasat rúgott az állat pofájába –, dögölj meg, dögölj meg, és hagyj engem békén!”

A kutya elszaladt; Jules már jobban érezte magát, most hogy nem látta; visszatért szokásos nyugalmába, szabadságába; egészen meglepte az iménti fölindulása, és már nem is igen értette az egészet. Nagy hirtelen két pupilla meredt rá, a sötétből közeledve hozzá: a kutya visszajött, ott volt, a cserjésben bandukolt, sántikálva vonszolta magát, lába besüppedt a sárba, hason csúszott. Jules földet markolt föl, és két kézzel szórta feléje; a kutya elmenekült.

Jules sebbel-lobbal hazafelé indult, igyekezvén mihamar elérni a külváros első házait, ám az állat nagyot kerülve a mezőn, ismét felbukkant. Jules újra megelőzte, az eb eltűnt, majd megjelent. Egy gyors mozdulattal lehajolt, körmével köveket kapart ki a fű közül, meg mindent, ami csak kezébe akadt, és a kutya felé hajigálta, amelyet végül is sikerült elűznie jó messzire; azt hitte, hogy az állat ezúttal nem jön majd vissza, végképp elmenekült, és többet nem látja; ám nem így történt. Az állat mintha a földből nőtt volna ki, a földben tűnt volna el, hogy aztán ismét megjelenjen; egyszerre csak ott termett, és nézte az embert, ínyét fölhúzva vicsorított, iszonyatos fintorral; nem ugatott már, alig érintette a földet, már az ütéseket sem érezte, csak a lába közé sunyta a fejét, s azonnal eltűnt, akár az árnyék.

Esett az eső, sötét éjszaka volt, aludt az egész város, a lámpák tartóvasukon himbálóztak, vöröses fényt árasztva a ködben; csak az eső zaja hallatszott a kövezeten, a tetőcsatornák ontották a vizet, az utcákon patakokban hömpölygött az áradat. Jules utcája egyenes volt és meredek, a víz valósággal végigömlött rajta, a homokkövek csillogtak, mintha lesikálták volna őket, az eső dobolt a kövezeten, kemény, szabályos, folytonos hangot hallatva; Jules elfordította a fejét… csak nem! Bizonyára tévedett!

„Még mindig itt van!” – gondolta. És valóban hallotta maga mögött a szökdécselő sánta kutya körmeinek kopogását a kövezeten; megfordult és nem látott semmit. Pedig egyszer tényleg hallotta a lépteit, tisztán kivette, világosan fölismerte őket; akkor hátrafordult, és jó nagyot rúgott, csak úgy a levegőbe.

Végre hazaért, gyorsan bezárta az ajtót, fölment a szobájába és elreteszelte.

A ruhájából facsarni lehetett volna a vizet, de amikor átöltözött, nem feküdt le, hanem gondolkodni kezdett rajta, voltaképpen mi is történt vele, meg a lelkén átvillanó érzelmeken, emlékezetében megpróbálta külön-külön alaposan megvizsgálni őket, az okot és az okozatot egyaránt kutatva. Biztos volt benne, hogy nem álmodott, és valóban látta mindazt, amit látott, e tény viszont arra indította, hogy kételkedjék az élet valóságában, mert abban, ami történt közte és a szörny között, az egész kalandban volt valami olyan bensőségesség, mélység, hogy el kellett ismernie egy másfajta valóság létezését, amely éppen olyan valós, mint a hétköznapi valóság, ám mindenben az előbbi ellentétét alkotja. Márpedig gondolkodásából eltűnt minden kézzelfogható és érzékelhető dolog, amit csak a létezés kínál, eltűntek másodlagosként, fölöslegesként, felületes illúzióként.
És még mindig erre a találkozásra gondolt; szerette volna, ha újra megesik vele, hogy megtudja, ismét érzi-e azt a szédületet, vagy ezúttal ő bizonyul erősebbnek. Bár az utcákon nem vett észre semmit, majdnem biztosra vette, hogy a kutya végig követte, még várja valahol és keresi; ő maga is szinte várta az állatot, és hőn óhajtotta a látását, jóllehet iszonyodott tőle.