Gyergyai Albert: „Flaubert két nagy regényt is írt ezen a címen.” A másodikat (1869)  épp Gyergyai Albert fordításában jól ismerjük: sokak szerint ez a modern világirodalmi próza egyik őse, amelynek emlőin nemzedékek sora nevelkedett.

Az elsőt (1845) Flaubert megőrizte, és csak kéziratban hagyta ránk, 1910-ben jelent meg először franciául. (Azóta még kilencszer.) Első regénye ez, két fiatalembernek, illetve barátságuk, majd végérvényes elválásuk történetének regénye. „Önéletrajzi” mű: a fiatal Flaubert mintegy szétosztja önmagát két szereplője között.

Egyikük, Henry – akinek némelyek szerint csak az a szerepe, hogy ellenpontként szolgáljon, másikuk, Jules alakjához –  igazi realista, olyan ember, aki mindig tudja, mit akar, van társadalmi státusa, célja, igazi szerelme. A feledhető középszerűség megszemélyesítőjévé „fejlődik”. Az ő környezetének ábrázolásában a korabeli Párizs képét és kissé az egész akkori társadalom kritikai, már-már szatirikus leírását kapjuk, szinte a balzaci nagyrealizmus szellemében és színvonalán.

Az igazi főszereplő azonban – aki sokak szerint maga a fiatal Flaubert önarcképe – Jules, a vidéki fiatalember, aki barátjával ellentétben csak álmodozik a szerelemről, majd egy nagy kiábrándulás után egyetlen vágya, hogy – lemondva a „hívságos világ” minden csábításáról – művész, író legyen, és aszkétikus vaskövetkezetességgel erre az egyetlen lapra teszi fel egész életét. Vidéki szülővárosából ki sem mozdul, minden másodpercét a nagy mű megkomponálásának szenteli. A könyv végén e szent elhatározással a lelkében indul zarándoklatra Homérosz földjére. Az ő sorsának ábrázolásában annak lehetünk tanúi, miként lesz valaki (Flaubert) íróvá.

Mi lehet az oka, hogy e két (stílus, szerkezet, kompozíció, jellemformálás, világnézet dolgában) olyannyira különböző regény címe mégis egy? Ha irodalmi körökben elhangzik Flaubert neve, mindjárt mindenki a „nagy” Érzelmek iskolájára, az 1869-ben megjelent örökbecsű prózai műre gondol. Még a legvájtfülűbb irodalmárok sem asszociálnak „Az első Érzelmek iskolájára”. E könyv viszonylag mostoha sorsa, netán végzete, sokak szerint címében rejlik: ha mondjuk a szerző „A két fiatalember története” vagy a „A két barát” címet adta volna könyvének, akkor ma nem csupán az 1869-es mű „árnyékában”, ennek korai előképeként emlegetnénk, hanem egy most születő írói zseni hibáktól sem mentes első műveként. Talán egyetlen közös vonásuk, hogy ez a könyv is, csakúgy, mint az 1869-es közismert „Érzelmek” Flaubert szelleme két, állandóan egyesülésre törekvő, szöges ellentétet képező pólusát szemlélteti: a lírai, romantikus, merészen szárnyaló, szédítően csapongó írásmódét, amely az eszme és a mondat minden hangzatát megszólaltatja, a fokozódó bőbeszédűség, a nyelvi sejtburjánzás szellemében. És a későbbi világlátásét, stílusét, amely mindent aláás, megkérdőjelez, és félelmetes sivatagi csendjeivel, tudatosan beépített hiányaival az elnémulás felé tartva, előre jelzi a világirodalmi próza egyik – talán a leghitelesebb – útját.

Mindennemű modernséggel, sőt posztmodernséggel fertőzött korunkban e kötet lapjain vérbeli, „naiv,” nagy romantikus irodalommal találkozik az olvasó, egy zseniális fiatalember íróvá érlelődésének tanúja lehet. Itt még nem a heideggeri „nyelv” beszél az íróban, az író nem „gyanakszik” állandóan a nyelvre, nem gyanúsítja képtelen és alkalmatlan eszköz mivoltával, hanem tudatosan beszéli a nyelvet – „gyanútlanul” ábrázol és kifejez.

Mivel e feledhetetlenül szép és örökbecsű könyv a számunkra teljességgel ismeretlen, a romantikus, korai Flaubert arcát villantja elénk (Jules fejlődésében Flaubert íróvá érlelődésének genealógiáját), kívánatos lenne kiadása. Bízom benne, hogy a magyar könyvkiadás előbb-utóbb megajándékozhatja e remekművel a világirodalmilag igényes olvasóközönséget.