[2016. május]
Két mérlegképes könyvelő megy a sivatagban. Az egyik éppen a zsebéhez nyúl, hogy ellenőrizze, a vizesflaskája vajon megvan-e még. Nincs meg, és erre abból jön rá, hogy két sovány denevér röppen ki a zsebéből, ami ugye a vizesflaska eltűnésének az egyezményes jele.
Jaj, valaki ellopta a vizesflaskámat – állapítja meg.
Ugyan már, ne hülyéskedjél, ki lophatta volna el, napok óta nem találkoztunk mással, csak elhagyott, üres vizesflaskákkal – jegyzi meg a másik mérlegképes könyvelő.
De egy órája még megvolt. Ellenőriztem.
Tessék, igyál ebből – mondja a másik.
De hisz ez az enyém.
Tudom – mondta önelégült, kaján vigyorral.
Elcsented, mi?
Ja. Kíváncsi voltam, mikor veszed észre.
Amúgy neked még mennyi vized van?
Nem tudom, félig kell legyen, de meg is nézem.
A másik a zsebéhez nyúl, hogy ellenőrizze, a vizesflaskája vajon megvan-e még. Nincs meg, és erre abból jön rá, hogy két sovány denevér röppen ki a zsebéből, ami ugye a vizesflaska eltűnésének az egyezményes jele.
Na, add vissza!
Tessék – mondja önelégült, kaján vigyorral. – Te is elloptad az enyémet, én is a tiédet: egy-egy.
Ja, ügyesen leszívattuk egymást. Különben meg igazán ránk találhatna már valaki.
Nyugi, előbb-utóbb tuti találkozunk valakivel, vagy kapunk legalább egy lakatlan oázist.
Oké, de mi lesz, ha nem tart ki a vizünk?
Mi vagyunk a világ két legzseniálisabb mérlegképes könyvelője, csak megoldjuk valahogy. Máris felhívom a becses figyelmedet a hátizsákunkra. Mi is van benne?
Tényleg, mi is? Fogalmam sincs.
Hát nézd meg! – mondja egyik biztató mosollyal.
Szép komótosan lehántja hátáról a zsákot, kioldja a fémcsatból a bőrszíjat, lenyitja a hátizsák fedelét, erre, mint egy törött tűzoltócsapból, úgy kezd zubogni ki belőle a víz.
Hát ez, hát ez... Ez hogy? – kérdi irtózatosan meglepődve.
Nyugi – mondja önbizalomtól duzzadó mosollyal –, semmi csoda nincs benne, nem egy vízfakasztó táska. Van benne egy hordozható szerkezet, ami hidrogénből és nem tudom már miből, vizet állít elő. A sógorom találta fel négy éve, már szabadalmaztatta is.
Hát ez nagyon klassz. Dől a lé, mi?
Nem. Tavaly meggyilkolták a sógoromat, és elpusztították a készülék terveit, no meg az összes készüléket is, amit megkaparintottak. Valamiért nagyon nem szeretik a kormányok, főleg a miénk, ha valaki egyik pillanatról a másikra ilyen eget rengető innovációval áll elő.
De akkor hogy kerül ez...
Hát úgy, hogy számított arra, esetleg meg akarják ölni, így hát bölcs előrelátással igyekezett több lábra helyezni a vívmányát, ha az első terv nem jönne össze, azaz nagy tételű megrendelés az amerikai kormánytól, így hát egy példányt a készülékből nekem adott, hogy vigyázzak rá, és az esetleges halála esetén járjak el vele a legjobb belátásom szerint.
Aha. S neked mik a terveid ezzel?
Miért is vagyunk most itt?
Egyelőre ennyiben hagyják, egy órán át sétálnak szótlanul, mire megszólal a másik.
De tényleg, mit is keresünk itt?
Szóval nem emlékszel. Mondjuk, nem is csoda a baleset után. Elég komolynak tűnő fejsérülésed van.
Erre fejéhez kap a másik, szívbemarkoló szisszenéssel állapítja meg fejsérülésének a tényét.
Kb. egy hete történt, hogy lezuhant a gépünk, akkor lett. Csak nem akartam szóba hozni, mert sejtettem, hogy rövidtávú emlékezet-kihagyásod van, s ilyenkor nem szabad a sebesültet ilyesmivel stresszelni, mert maradandó sérüléseket is szerezhet az ember. De úgy látom, hogy te már úgy-ahogy rendbe jöttél – állapítja meg az egyik a másik arcára kiülő mérhetetlen döbbenet láttán. – Mi az első dolog, amire most vissza tudsz emlékezni?
Arra, hogy a zsebedhez nyúltál, mire két denevér szállt ki onnan.
De arra nem, hogy elcsentük egymás vizesflaskáját?
Nem – mondja kétségbeesetten, már-már sírós panaszossággal.
Hát ez bizony rendkívül érdekes.
Na de, na de akkor mi ez az egész?
Tudod, két hete vettem ki egy hónapnyi fizetés nélküli szabadságot, és hiába mondtam én neked, hogy ne gyere, mert veszélyes lehet, de te nagyon akartál jönni, meg is zsaroltál, hogy beköpsz a főnöknél a könyvelési stiklijeim miatt. Na aztán meg is sajnáltalak, kellett már neked is egy kis kikapcsolódás a válásod után... Úgy terveztem, hogy szépen lemegyünk Fokvárosba, hogy találkozzam a maffiával, komolyan érdeklődött ugyanis a szerkentyű iránt, utána meg partizunk és csajozunk Dél-Afrikában, esetleg Namíbiában, aztán megyünk haza. Csak hát ugye lezuhantunk itt, a Szahara kellős közepén.
Na jó, értem. De akkor hogy jutunk el Fokvárosba? Gyalog vagy egy örökkévalóságig tartana, még így is, hogy nem halunk szomjúsági kínhalált.
Már ezt is kitaláltam, csak figyelj – mondja egyik a világ legszélesebb mosolyával –, láttad, ugye, hogy repked itt jó pár denevér.
Igen.
És azt is tudod, hogy kerülnek ezek ide.
Ja igen, a ’keresem a tárgyam, de nem találom a zsebemben, helyette viszont két denevér száll ki onnan’ törvényszerűségének okán.
Igen. Nos: a táskámban van egy gomolyagnyi madzag, összefogdossuk a denevéreket, madzaggal hámba fogjuk őket, és mint Mikulás a repülő rénszarvasokkal, egypár nap alatt lazán le is érünk Fokvárosba.
Ez király ötlet. De elbírnak ezek a denevérek?
Ez a – és eközben feltekint az égre megszámolni a repkedő denevéreket – harminc denevér nem is, te jó ég, jó sok cuccunkat nem találtuk, de odaadom a kulacsomat neked, és így majd a zsebemben nem kapom, így a törvényszerűség következtében annyi denevérünk lesz, amennyit éppen szeretnénk – magyarázza mosolyogva.
Oké.
És neki is állnak a denevértenyésztésnek. Húsz perc múlva:
Te, mi azért jó sokat mosolygunk még így is, hogy a sivatag közepén kóválygunk egy repülőgép-szerencsétlenség utolsó két túlélőjeként – mondja a másik megkönnyebbülve egyik laza önbizalmának és a tervei megszületésének láttán.
Ja, hát igen, látszik, hogy egy gazdaságilag emelkedő, erős szociális és egzisztenciális hálóval rendelkező ország kiegyensúlyozott állampolgárai vagyunk.
Ja – értett egyet a másik.
Három nap múlva le is értek a denevér húzta repülőszánnal Fokvárosba találkozni a tárgy iránt érdeklődő maffia helyi képviselőivel. Egyik, mivel másikat még a sivatagban beavatta a tervbe, végül nem izolálta el őt a találkozótól, mint ahogy azt korábban szerette volna, hanem ő is ott ült a kávéházban egyik mellett a potenciális nagy üzlet lebonyolításának reményétől izgatottan. Az üzlet egyébként, sajnos, nem jött össze, mert amint kiderült, a gép csak sós vizet képes előállítani. Ezt sajnos egyik sem tudta, mivel, és erre abban a pillanatban döbbent rá tulajdon önnönmaga is, elfelejtette megkóstolni a vizet. Így hát nagy lett a maffia részéről a csalódottság, ami aztán a kávé elfogyasztása után átcsapott felháborodásba, tíz perc múlva meg, hiába magyarázta egyik, hogy szűrőberendezéssel lehetne szűrni a vizet, kitört a lincshangulat. Egyik és másik szerencsére el tudott menekülni a helyszínről, és csalódottan szálltak fel az első hazatartó gépre. A készüléket dühösen dobták ki a repülő ablakán egy hatalmas tisztásra, de az földet érve nem tört ripityára, sokkal inkább a landolás pillanatában bekapcsolódott, elárasztva az egész, hatalmas tisztást sós vízzel.
Ez hát az igaz története a tengervíz földi kialakulásának.
A Varázsszem pályázatunkra érkezett novella.
