Történet valami után
Mi az, ami rányomja bélyegét a novellabeli történet alakulására? Mi az, ami bár szervesen nincs ott a történetben, mégis sokkal inkább az van ott, mint a tulajdonképpeni történet, és annak lappangása szüli az eseményeket, a dialógusokat, a monológokat és mindezek hiányát?
A történet egyik legfőbb mozgatója, hogy valami után történik, ennek az „ezelőtt"-nek érződik a súlya és feszültsége az aktuális történetben. Az időre való utalás: „nehezen szántam rá magam, hogy hat év után meglátogassam". (Később kiderül, hogy börtönben eltöltött hat évről van szó).
Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy a főhős, Gor visszatérése cél nélküli, legalábbis egyáltalán nem táplál reményeket a korábbi állapotok visszaállítására. A visszatérést (az aktuális történetet) ez a célnélküliség és bizonytalanság uralja, folyton ott lappang a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme a látogatásnak (a történetnek). Ennek legfőbb oka, hogy „elveszett az a sziget". Gor a jelenben „semmi bölcset nem tudna mondani", legfönnebb esetlen mondatokat a fájdalomról, mert a múltban „sok mindent elveszítettünk mindabból, amit megőrizhettünk volna". Tehát oda tér vissza, ahol tulajdonképpen már nincs igazán keresnivalója, oda, ahol nincs mit mondani: látogatása nem időszerű, „nem talál". Ennek a nem találó visszatérésnek, találkozásnak az esetlensége, feszültsége és abszurditása fog érvényesülni a történet folyamán. (Nem azért nem találó a találkozás, mert nem fűzik még mindig bizonyos szálak Barbarához – „úgy szeretném látni, mint hat évvel ezelőtt"–, hanem azért, mert „a sziget elveszett".)
Gor, ahogy érzékeli a rendezettség, a gondos, „normális" élet jeleit Barbaráék házánál, nyomban megtorpan („még vissza lehetne fordulni"), mert úgy érzi, hogy az egy tőle idegen világ. (A „lebocsátott redőnyök", „ünnepélyesség", „tisztára mosott, hersegőre keményített ruhák" stb. szemben például az ő „divatjamúlt, váróteremszagú, kopott öltönyével".) Gor a továbbiakban is alig van jelen a látogatáson, mindegyre a távozás lehetőségét latolgatja. (A vodkától való feloldódás után is: „most kellene elmenni".) Tisztában van vele, hogy nem helyénvaló a látogatás, „csak valahol elvesztette az ellenkezés hatalmas tudományát". Egész ottléte a passzivitás, a kiszolgáltatottság jegyében telik. Elég, ha megnézzük a dialógusokban: Gor megnyilvánulásai a legrövidebbek, legtöbbször csak ismétlő jellegűek: „ – Jó estét, Gor! – Jó estét, Barbara."; „– Szépen aludtál. – Aludtam."; „– Annyit gondoltam rád, Gor. Én annyit gondoltam rád. – Én is." Stb. Engedi irányítani magát: eszik, iszik, ha kérik, alszik, ha azt tanácsolják, legtöbbször pedig ül.
De a cselekményes részeket követően Gor „belső" elbeszélése, monológjai következnek a novellában, amelyek kitöltik az üresnek, semmitmondónak tűnő dialógusokat, megadva így valódi értelmüket. (Ilyen szempontból Gor passzivitása csak látszólagos, mint látni fogjuk, hallgatása és tétlensége mögött nem a közöny rejtőzik.) Bennük saját állapotára, tehetetlenségére és az adott helyzet képtelenségeire reflektál (többször is menekülni szeretne). Emellett emlékek idéződnek fel benne: a távolabbi múlt Barbarához kapcsolódó, színes, tartalmas emlékei és a közelmúlt sivár emlékei. Szembetűnő, és a novella kétarcúságát ez adja meg, hogy a jelen elbeszélés, a konkrét történések leírása siváran realisztikus, akárcsak a párbeszédek, viszont a főhős múltba tekintéseire, önreflexiójára és „belső" elbeszélésére a gondolatok, érzelmek és vágyak dagályossága, kicsapongása, sokszor pedig az irracionalitás jellemző. (Nemegyszer álomszerű leírásokkal találkozunk.)
(Mi indokolja akkor Gor látogatását, ha megjelenése szánalmat gerjesztő, rá nézve megalázó is talán – börtönből szabadult, nagy forradás az arcon, rendezetlen külső –, és így van jelen, „élőn és holtan egy kicsit"? Csak részleges válaszokat ad erre: „fojtogatott a senkihez sem tartozás gyilkoló érzése", „ami itt történik, abba valakinek bele kell törnie", „[Barbarát] látni akarom úgy, mint hat évvel ezelőtt", másfelől mind Jakab „el kellene mondja neki", mind Barbara „el akarja mondani" – ezek nem valósulnak meg. Mégis: többé-kevésbé mindenik fél akar valamit, ám mindenikük tisztában van annak képtelenségével.)
Ugyanakkor ezek a részek egyértelművé teszik, hogy Gor egyedül van, egyedül gondolkodik: mindezekből semmit sem exteriorizál. Amit kifele mutat, nem egyezik tónusában, tartalmában azzal, ami benne van. Ez nem azt jelenti, hogy függetleníti magát a jelenlévőktől; semmi esetre sem közömbösség ez – legtöbbször Barbara s még Jakab is „főszereplőkként" vannak jelen a monológokban. Inkább egy áthidalhatatlan távolságról vallanak ezek a monológok, amely az együtt lévők (között) és közötte van. Együtt vannak, de a találkozás nem jön létre hármuk közt. A Jakabtól való távolság oka főként maga Barbara, a Barbarától való távolság oka pedig a sziget elvesztése. Nem is annyira feszültnek nevezhető ez az együttlét, mint inkább, ismét „nem találónak": ami Barbarával igazán összekötötte, a sziget, már nincs meg. A mostani találkozást az elmúltak teszik képtelenné és terhessé. Hogyan viszonyulnak ehhez a helyzethez az egyes szereplők?
Kétféle viszonyulást tapasztalhatunk: az első a volt baráttal, Barbara férjével, Jakabbal való találkozás. Ezt az a fajta feszültség jellemzi, amely nem a probléma kimondása, az egymásra találás előtt való feszültség, hanem a folyamatos szépítgetésé, a konvencionális udvariasságé és így sokszor a meddő, kínos hallgatásé is. („Mindegyre elakadtunk a szóval."A vodka is egy hallgatólagos megegyezés a feszültség oldására – „régi szokás szerint", ugyanígy az evés-ivás.) Mindezek hátterében persze elsősorban Barbara rejtőzik: Gor képtelen Barbaráról kérdezni, Jakab tiltakozást vár Barbara behívása ellen. A Barbarával való első találkozás felelevenítésekor Gor „tied ez a lány" kérdésére adott válasza Jakabnak nem tűnik egyenesnek: „ó, nem, nem, csak rajta, szabadkozik". Tulajdonképpen Jakab végig afféle harmadik személy a novellában, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ő lenne az akadály közöttük, a sziget elvesztése nem köthető Jakab személyéhez. („[…] nem tudlak itthagyni egyedül" „– De Jakab…" „– Nem számít […]")
Jakab viszonyulásából erőteljesen kitűnik a tartozás érzése, a törlesztés igyekezete: nyomban itallal, étellel kínálja, étterembe viszi, hamarosan felajánlja a szállást is, „illedelmesen" magukra hagyja őket. Miután Barbara egy egész éjszakát Gor mellett tölt, Jakab számonkérő szavai a megalázkodásig engedékenyek: „feküdj le vele, jogod van hozzá, a tied volt előbb, lemondok róla, érted?", „de ne így, hogy én alszom a másik szobában!". Milyen ez a törlesztés? A feloldhatatlan probléma ilyen nagyvonalúságokkal történő simítgatása inkább csak a lelkiismeret önáltató megnyugtatására szolgál, emellett pedig Gort (tekintve mostani helyzetét) ezek óhatatlanul is a megsegített fél alárendelt pozíciójába helyezik és talán hallgatásra kötelezik.
Ez lehet az oka annak, hogy Jakab „alig tud beszélni az örömtől", mikor gyanúja tévesnek bizonyul, ezért hívja össze a „fiúkat", és majd a novella legvégén talán ezért szalad a vonat után, két kézzel integetve a vonattal elmenő Gornak. – Szerencsére nincs különösebb bonyodalom: sikerült fenntartania a látszólagos rendet, annak hamis kényelmét. (A régi cimborákkal való találkozás felszínes vidámságban telik: „– Erőt, egészséget, Gor!") Gor elbeszélésében ezek mind tudatosulnak, így válik Jakab személye és ténykedése fokozatosan jelentéktelenné, sőt komolytalanná.
Mi jellemzi a Barbarával való találkozást? A nő „berohan, beesik" a szobába, majd ez a találkozás is feszülten indul, jelezve a köztük lévő távolságot. Ám Barbara már nem hajlandó, nem képes a rideg udvariasságra, hamarosan sírva fakad („Ó istenem, Gor, ó istenem…"). Ettől kezdve, ha nem is valósulhat meg az elmúltak tisztázása, kettejük között mégis létrejön egy oldottabb, bensőséges találkozás. Ettől a ponttól Jakab elbeszélése is más irányt vesz: az önreflexió, az elbeszélés és emlékezés („vidám, fájdalmas") már egyre kevésbé letargikus (inkább „vidám, fájdalmas" lesz). A „sziget elveszett" – e szókapcsolat továbbra is fájdalmas motívum marad, mégis szinte békéssé oldott visszatekintések és álomszerű leírások következnek. Az egymásra találás maga után vonja azt, hogy Barbara a kettejük „témájára", a szigetre kérdez rá, ám egy erről való beszélgetésnek nincs helye a novellában. A köztük lévő kapocs alapja, lényege volt az, emellett feltétele és célja is. És csak ez a kapocs teremthette meg az erről való beszélgetést is régebben; most már ez nem jöhet létre.
Az aktuális történeten, a visszatérés történetén érződik tehát az, hogy nem önmagáról szól, benne inkább a hiány történik és annak megnyilvánulásai. Legjobban az jellemzi, hogy valami után történik.
A sziget
Ami megelőzi a történetet – túl a belőle megsejthető, rekonstruálható konkrét eseményeken –, az mégiscsak a sziget és annak elvesztése.
A sziget sajátos utópia a novellában. Persze, nem egy átfogó jellegű társadalmi eszményképről van itt szó. A sziget általában kézenfekvő tere az utópia-képzeteknek, annálfogva, hogy a valóságtól, a megszokottól való térbeni (reális) vagy képzeletbeli eltávolodás, elhatárolódás lehetősége. A biztonságosság, a védettség is velejárója (nehezen megtalálható/elérhető), és az elhatároltság is, amely nem annyira a fogva tartást, mint inkább a szűk kört, az intimitást, a kiváltságos helyzetet implikálja. (Példa mindezekre a homéroszi Elízium és a hésziodoszi ’Boldogok Szigetei’, ahol az emberek, az istenek és a természet közötti teljes harmónia valósul meg.) A novellabeli sziget elveszett: rávetíthetnénk az eltűnt aranykor tágas világirodalmi toposzát, ám értelmezésében talán más tényezők nyernek nagyobb szerepet.
Ennek a szigetnek legfőbb sajátja, hogy ez „szigetünk, ahová nem viszünk magunkkal senkit". Vágyként és jövőbeni lehetőségként jelenik meg (térbeni és időbeni távolságban, ott lehetne feküdni „békében, elhúzódva a hétköznapoktól"), és „arról a szigetről aztán nincsen visszatérés". Az a kérdés, hogy miért kell egyáltalán sziget, miért kell a „máshol", az „ezután", ha ekkor Gor és Barbara között úgymond beteljesedett szerelemről volt szó? (Egy nyugalmas, idilli délutánra való visszemlékezésben Gor arról számol be, hogy „az eljövendő utazásokat" képzelte maga elé.)
Ennek megválaszolására egy, a Csokonai boldogságfilozófiájával való párhuzamra építenék.
Az általános érvényű boldogságfilozófia és a boldogságkeresés egyetlen, mindennél fontosabb személyre való összpontosítása közötti finom átmenet jelenik meg Csokonai költészetében a Lilla-korszakkal. A szerelmi-pásztorköltészeti színezetű, a boldogság és a boldogtalanság egymást kizáró alternatíváiban megfogalmazódó korábbi boldogságfilozófia (főleg A’ Tsókok idilltöredék) nem ér véget, csak annyiban módosul, hogy annak elemei rátevődnek a Lilla-szerelemre. A felhőtlen boldogság (A’ Boldogság) illúzióként hat a ciklus szemszögéből, hiszen a költő nem számol benne olyan tényezőkkel, mint például a mulandóság (ami majd feloldhatatlan aggodalommá lesz az Újesztendei gondolatokban). Ennek ellenében jelenik meg egy (alig) reménylett lehetőség, egy Lilla mellett tölthető, örök ifjúságot ígérő szigeté Az utolsó szerencsétlenségben.
„A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És dombok boltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek dalolnak,
Itt száz Gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.
Már kétségem tört hajója
A zöld parton nyugszik már,
S istenségem Calypsója
Örök ifjúsága vár.
Félre kincsek és nektárok!
Én a mennyek felett járok –
Óh remény, óh szerelem!
Tegyetek jól énvelem!"
A Reményhez című vers új megvilágításba helyezi a Lilla-szerelmet. A második szakaszban megjelenő kert is szigetjelleggel bír, de másképpen: az egyén „kis-világa" ez, annak értékeivel. Meg is jelenik a boldogságfilozófia említett fordulata: az idilli kert-állapotban is „egy híját esmértem / Örömimnek még: / Lilla szívét kértem; / S megadá az ég." Azt is láthatjuk (3. szakasz), hogy a Lilla-szerelem princípiummá válik, pótolná, feledtetné a „kert" értékeinek elvesztését. Ám a költeményben a Lilla-szerelem, bármekkora jelentőségű is legyen, alárendelődik a reménynek. Miért van az, hogy főképpen az őt ámító reménytől vesz búcsút a költő?
Korábban a Lilla-szerelem a boldogságot jelentette, esetleges meghiúsulása pedig a boldogtalanságot. A vers viszont azt az üzenetet hordozza, hogy: a Lilla-szerelem önmagában nem a boldogság, hanem a boldogság (legnagyobb) lehetősége volt, annak reménye. (E megállapítások Debreceni Attila gondolatai: Csokonai, az újrakezdések költője. Boldogság és erkölcs c. fejezet. Debrecen, 1997, Kossuth Egyetemi Kiadó.)
Gor és Barbara szerelme sem a boldogság volt, hanem a Sziget megtalálásának közös „reménylése". Ez a sziget csak kettejük számára létezett, csak kettejük számára olyan értelemben is, hogy a közöttük lévő szerelmi kötelék nélkülözhetetlen hozzá, az teremti meg a lehetőséget. Onnan „nincsen visszatérés", tehát itt is a mulandóságot feloldó alternatívát látunk. Ugyanakkor a lehetőség is a mulandóság alá volt vetve. („Elveszett az a sziget.") Úgy tűnik, ez nem az idő puszta tényéből következik, hanem inkább abból, ahogyan ők léteznek benne, ahogyan ők cselekszenek az időben. (Elmulasztották? Megakadályoztattak?) „Meg kellene tanítani az embereket arra, hogy van ilyen sziget. Azaz nincsen, de lehet. Nincsen, de keresni kell mégis, ez lévén az egyetlen értelmes cselekedet. Tanítani kellene a gyerekeknek az iskolában."
Ennek a lehetőségnek a meghiúsulása együtt jár a szerelem végével. A jelenben pedig az a meghasonlottság, hogy nem a szigetet vágyják, hanem felidézik (vagy felidézi Gor), vagy elképzelik, óhajtják azt az állapotot, amikor megvolt a sziget reménye. „[…] Barbara dobálta egyre a málnaszemeket a kertből, s a kacagása apró fényfoltokká válva úszott a vízen egészen a láthatárig, ahol elmosódó vonalakkal, kiugró homályos csúcsokkal, furcsán villódzó ezüstös fényben tündökölt A SZIGET. […] Úsztam a sziget felé. A sziget felé, ami nincsen, s ahova el akartunk menni ketten."