Marrakeshben gipszből faragták ki

a cellaajtó szemöldökfáját,

belevertem, mert nem hajtottam le

a fejemet, s letört az éléből

a darab, amelyet azóta is,

emlékeztetőként, a köpenyem

alsó sarkába bevarrva hordok.

Szobád akkora, mint a fapriccsed.

Miattad olvastam, hogy megtudjam,

honnan van a gazellában elég

erő, Averroes, az újra és 

újra eliramláshoz. Ráleltem

a forszra: fényből és árnyékból

készül az örök mozgás, amelyet

sorról sorra szabad szövegezni.

Aláfaragott, húsos kőlevél,

patkóív, fatábla, ónixalkotás,

a dús díszítés itt Cordobára,

amott Marrakeshre emlékeztet.

Averroes! Mindkét sírodnál jártam,

s ahol Arisztotelészt tanítasz

a rendről, az iskoláidban is.

Aki, tudod, két lassú út vezet

a valósághoz, de hogy azokon

egymást követően kell haladni,

vagy egyszerre, a jobb lábbal

itt, bal lábbal ott, azt nem! A hitén

vagy a tudásén kell-e kezdeni,

ha egymás után, s majd a tudásén

avagy a hitén jó megérkezni?

A kettős igazság nem téged űz,

hanem azokat, akik hajszolnak

téged. Ők azok, akik nem tudják,

a Teremtőt kergetik a házak,

fasorok és paloták moszlim

labirintusában, hogy nemes vadként

leterítsék és mohón szétosszák,

holott, mivel átfordított betűk

nyomában sétálnak a városban,

avagy parkokban a gazella után.

Idővel megfordítja őket, hogy

a tükörírást silabizálják.

A királyi udvarban orvosnak

kell lennie ahhoz, hogy ne metsszék

el a filosz torkát Cordobában.

Averroes! A vörös-fehér csíkos

boltívek alatt miért, hogy pogányt

olvasva találsz kérdést testvérnek

a kérdésedre: Nehogy azt az utat

járjad, amely kígyóként felfalja

a másik utat, amely ugyanúgy

a te célodhoz vezetett volna.