Az idős József Attila és a többiek Parti Nagy Lajos grafitnesz kötetében és Horatius tükrében
Költőfejedelmek mától máig
Még mielőtt témámban mélyebben elmerülnék, érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy mikor(tól) számolhatunk egyáltalán költőfejedelmekkel. Amennyiben az idők kezdetétől napjainkig fellapoznánk az irodalomtörténetet (szándékosan nincs nagybetű, megengedve a pluralitást), feltűnne, hogy vannak bizonyos korok, amikor divat költőfejedelemnek lenni, és vannak olyan korok is, amikor nemhogy nem divat a fejedelemség, hanem az anonimitás szinte követelmény. Hogy ma mi a helyzet, arra dolgozatom nem kíván végleges és megkérdőjelezhetetlen választ adni, sem abszolút, sem relatív értelemben, azaz kontextushoz kötve.
Arról viszont, hogy az irodalom régmúltjában/a régmúlt irodalmában mi történt, szükséges néhány szót ejteni. Úgy mintha című esszéjében Nemes Nagy Ágnes írja, hogy „amióta nem kívánjuk, hogy az ének-vers, a szertartás, a tánc bölénycsordákat legyen képes elénk terelni, attól fogva a művészet glóriája mindjárt kopni kezdett. A költészet néhány ezer év óta bölénytelen". Megjegyzi még, hogy a költőnek azokban a kezdeti időkben volt igazán jó dolga. Csakhogy akkoriban a költő sámán volt és nem (önjelölt) költőfejedelem.
Az ókorban és a reneszánsztól napjainkig tartó időkben lehetséges a költőfejedelem státusa, a középkorban az anonimitáson és az istenség tiszteletén lévén a hangsúly, nem az egyéni kreativitáson és egyéni kultuszon. Nincs tehát akkora távolság napjaink és az ókor tanítói között. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy ez az előbbi kijelentés nem áll Európa (irodalmának) határain kívül.
A király nem (úgy) halt meg
Szándékosan engedem meg a címben a költőfejedelem-király Elvis jelentését is. A magyar ún. magas irodalomban van ugyanis két olyan költőfejedelem, akiknek a kultusza megkerülhetetlen: Petőfi Sándor és József Attila. Ők ketten több szempontból állíthatók párhuzamba, de mivel vizsgálódásom területén kívül esnek, itt csak egy szempontot említenék, mégpedig haláluk körülményeit, amelyen keresztül kötődnek a királyhoz (Elvis-hez). Mindkettejük kultuszának része a halálukkal kapcsolatos kiterjedt legendakör. Petőfi Sándor esetén hadd említsem csak a grafitneszben szereplő Petőfi Barguzinban című verset, József Attilához pedig a Hogyan halt meg József Attila című könyv jelenti az egyik legutóbb napvilágot látott adalékot.
Az élő József Attila – egy király biztosan él
Fennebb azt írtam: tanító, párhuzamot vonandó József Attila emlékezetes „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani" sorai között, és aközött, amivé Horatius alakult az őt mintaként-mérceként, kvázi tanítóként „használó" keresztény középkor során. Dolgozatomban pedig ezt a konvergálást Parti Nagy Lajos maszkjában szándékszom tetten érni, elsősorban a (grafitnesz kötetben szereplő) Notesz című versben. (Németh Zoltán ugyanis felhívja rá a figyelmet (lásd lennebb), hogy a szöveg több változáson ment át a különböző megjelenések során, kezdve a Már nem sajog antológiában szereplőtől a grafitneszig. Változott többek között a cím és a lábjegyzet.)
Németh Zoltán kettőskönyve, főleg a József Attila 1945 után írt posztmodern versei (Parti Nagy-átiratok) fejezet (?) felől vállalkozom a témát megközelíteni, azonban nem határolnám el magam saját nézőpontom mellett egyéni olvasatom ismertetésétől sem.
Legelőbb fel kellene térképezni, kinek a verseit (vagy versét) olvashatjuk, még mielőtt a szöveg kifejtésének látnánk. Vagyis kérdés, hogy a vizsgált versen keresztül Parti Nagy Lajos vagy József Attila, vagy egyikük sem tűnik majd elő a költőfejedelem szerepében. Észre kell venni legelőbb, hogy Parti Nagy szövege a címhez fűzött lábjegyzetben megkérdőjelezi József Attila 1937-es halálát („József Attila öregkori versei. Firkák, keltezetlen töredékek, feltehetően 1960-ból. A notesz Aczél György hagyatékából került elő. Fedőlapja és korábbi sorsa ismeretlen."), mint ahogyan azt is, hogy egyetlen versről lenne szó. A tartalomjegyzékben ugyanis egy cím szerepel (Notesz), a lábjegyzet azonban több versről beszél. Ezen a ponton érhető először tetten (tehát már a címnél) Parti Nagy Lajos és a versek szerzőjének teljesen egyértelmű szétválása, melyre Németh is figyelmeztet. A verseket csillagokkal választja el egymástól a kötet, meghagyva ezzel továbbra is azt a lehetőséget, hogy egyetlen vers részeinek tekintsük a szövege(ke)t. Világos azonban – ahogy azt a lábjegyzet is jelzi –, hogy különálló szövegekről van szó. A részletek-töredékek elkülönülnek egymástól mind formai sajátosságaikat tekintve, mind pedig megformáltságukban: evidens a különbség a hexameter és a „(kitéptem, elfogyott)" típusú beszúrások között.
Véleményem szerint az egyik leginkább elidőzést igénylő, újraolvasást követelő szöveg az „Esténként molyból" kezdetű hexameteres (jobb híján nevezzük így:) blokk. Verstanilag a blokk nem hibátlan, formatisztelete úgy tűnik, alárendelődik a mondandónak, a megjelenített körülményeknek, vagyis az öreg József Attila [vers]helyzetének. Látszólag ellentét bontakozik tehát itt ki a horatiusi életművel, mely (többek között) talán éppen formatiszteletének köszönheti fennmaradását. Egyelőre ezt a kérdést függőben hagynám, a továbbiakban más szövegek kapcsán visszatérek rá.
A blokk az én olvasatomban előképe Dumpf Endre őszológiájának (Őszológiai gyakorlatok), hangulatában legalábbis sok hasonlóságot mutat a két opus. Olyan elemekre gondolok, mint a kórház (és személyzete), az alárendeltség/rabság és egyáltalán a szerző-maszk. (A rabság mellett egyik érvem a szövegbe ágyazott utalás lenne: „a kondér / legsürüjéből méri ki nékem ilyenkor a kosztot". Az irodalomban maradva, Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című novellájában/kisregényében olvashatunk hasonlót. Mivel pedig a korszakok nagyjából fedik egymást, kicsit távol sodorna a szövegtől, de a GULAGra való utalás benne rejlik.)
Formailag azonban Parti Nagy Lajost nem a hexameter határozza meg, hanem nyelvezete, nyelvi íze. Ebben a tekintetben pedig Parti Nagy legalább annyira formahű, mint Horatius a maga mértékeszményéhez. Az „Ime hát végül" kezdetű blokk harmadik és egyben utolsó sora egy rendkívül összetett utaláshálózatot hordoz magában. A teljes blokk szövegéből („Ime hát végül újra Pista, / egy karbol-szagú kicsi kommunista / (...) nézem az öcsöm.") adódik, hogy az utolsó (értelmetlen) szót a gyakorlottabb Parti Nagy-olvasó azonnal ferdítésnek fogja olvasni, amit dekódolni kell. Két dekódolási lehetőség adódik. Először is a Pista hozza magával az Öcsöd értelmezést (ezt erősíti, hogy Parti Nagy másutt is gyakran morfémaként a „tőről" leválaszthatónak ítéli a záró hangokat). Másfelől pedig a már tárgyalt hexameteres blokk alapján a pöcsöm szóalak sejlik elő.
De más király is él
A grafitnesz kötet több tekintetben bont hagyományokat, azonban hagyományrombolásról ugyanúgy beszélhetünk, mint hagyománytiszteletről – ha nem épp hagyományteremtésről. Számos költészeti hagyományt éltet tovább ugyanis a kötet, gondolok itt az antiktól a reneszánsz korra jellemző formákra, vagy akár a közelmúlt jellegzetes versformáira is.
Nem áll szándékomban leltárt készíteni a kötetben fellelhető versformákról, csak ötletszerűen emelnék ki néhány fontosabbat. Csak utalásszintű a kapcsolat a középkori haláltánccal a Bagatelle Macabre című (látszólag) szabad versben, azonban a kötet következő szövege jelzi is a hagyomány eredetét: Christian Morgenstern monogramját foglalja alcímbe a Hal éji éneke, mely mintegy szöveget ír a „megadott" mértékre (ahogyan tette ezt Horatius, az örökölt görög sormértékekre írt). Szonetteknek számos változata jelenik meg a grafitneszben. A – csak feldolgozásainak számát tekintve is – korszakot alkotó Rókatárgy alkonyatkor szintén klasszikus mértéket követ, jambikus sorai alig „botlanak". Igazán beszédes példája azonban a formatiszteletnek a Kacat, bajazzó (Részletek egy szőnyegverstanból) című, mely szabályosan számba veszi a legfontosabb sorfajtákat, és szövegeket közöl hozzájuk, úgyszólván illusztrációként. Érdemes megjegyezni, hogy Horatius kedvelt soraiból szinte egyáltalán nem találunk a versben. Másfajtáról, de szintén hagyománytiszteletről árulkodik a Löncsölő kislány dalfeldolgozás.
Sok királyok hány király?
Amennyiben Horatius költőfejedelemségének fontos összetevőjeként határozzuk meg a forma- és a hagyománytiszteletet, Parti Nagy Lajost feltétlenül a költőfejedelmek sorába kell emelnünk. Vagy mégsem? Szemben Horatiusszal és szemben Faludy Györggyel, Parti Nagy Lajos a legkevésbé sem írja önmagát versbe, vagy ha meg is teszi, többszörösen elrejti magát a szöveg rétegeibe (egymásra rakódó textusokba). Deklaráltan teszi ezt ráadásul, legtöbbször jelezve is, hogy nem Parti Nagy Lajost, a költőt, hanem mondjuk Dumpf Endrét vagy az öreg József Attilát kell szerzőnek tekinteni. (A tárgyalt kötetből legalábbis) hiányzik az ars poetica, az öntömjénezés, nem úgy Horatiusnál, aki a Lírák első könyvének első versében – az én kötetemben (Horatius: Versek. Bp., Európa, 1959.) Maecenas atavis… címmel szerepel – így ír: „Engem bölcs koponyák dísze a zöld babér / istenné magasít; [...] fennkölt homlokomat csillagokig vetem." József Attilának a Születésnapomra már idézett sorai hasonlót mutatnak.
Parti Nagy Lajos kötetét a legszerényebb kritika is kimagasló sikerként könyveli el (lásd Német i. m.). A látszólagos ellentétet véleményem szerint teljes mértékben feloldják a két költőfejedelem között megváltozott olvasói elvárások. Ma ugyanis nem lehetne komolyan venni egy olyan szerzőt, aki maga tűzi hajába a babérkoszorút (lásd Horatius idézett sorait), egyáltalán a szerzőség fogalma vált napjainkra hosszú idő óta újra kérdésessé. Nem csoda tehát, hogy egy olyan szerzőt, aki maga építi le szerzőségét – ám sikere egyértelmű, tehát jól csinálja, amit csinál –, nem lehet költőfejedelemnek nevezni úgy, ahogyan lehet Horatiust és lehet József Attilát.
Akkor tehát király-e…, szóval ő?
A kérdés megválaszolásához elég tényeket felsorolni. A kritikai sikeren túlmenően, amennyiben elfogadjuk azt, hogy a vers minőségét jellemzi, kik és hányan dolgozták fel, a feldolgozások száma Parti Nagy Lajost költőfejedelemmé avatja. Csak erdélyi szerzőket említve a Rókatárgy alkonyatkor legkevesebb három szerzőnél bukkan elő: Karácsonyi Zsoltnál, Székely Csabánál és Balázs Imre Józsefnél. De fiatal írók tollain is meglátszik Parti Nagy hatása (például Horváth Előd Benjámin formatisztelete és szóferdítései egyértelműen a mester hatását mutatják). A mai Magyarország területén élők közül Varró Dániel veszi be Parti Nagyot átdolgozott költőinek sorába, Balassi, Berzsenyi és Ady mellé (igaz, ebből a sorból József Attila hiányzik).
A kérdés csupán az, ki a költőfejedelem. Gyakorló költők számára, akik követik és tovább-/átírják Parti Nagy Lajos egyértelműen jelentős hagyományát, a kérdés nem annyira lényeges, mint a posztmodern felől szemlélődő szakmabeli számára. Nincs ugyanis eldöntve, és talán nem is lehet eldönteni, hogyan kell a költő-alteregókat értelmezni és csoportosítani, ha kell egyáltalán. Sokszorosan nehéz a dolga tudniillik az értelmezőnek olyan versek esetén, ahol semmi sem jelenti azt, amit – szemben Horatius verseivel, ahol minden az, ami –, vagyis olyan helyzetben, amikor a szövegek denotatív értelme felhasználhatatlan, a „mondanivaló" más szinten lévén kódolva.