Mirelának, aki a legjobb kávét főzi a világon.  Mosolya megolvaszt. 

I. Fejezet 

1.
Mindazok, akik nem tudtak ellenállni a monográfiaírás kényszerének – a tanító, az ügyvéd, két szerzetes, az állatorvos és az állomásfőnök –, abban a tudatban éltek, hogy az üresen hagyott római castrumot végérvényesen elnyelte a föld (mert építői felgyújtották, vagy valami pusztító kórral, esetleg az Úristennel találták szembe magukat). Úgy hitték, hogy a történelem során homok és agyagrétegek, no meg csernozjom rakódott vastagon a princípiára, a thermákra, a canabae-ra és a raktárakra. Azt beszélik, hogy szinte érzékien dús növényzet foglalta el a domboldalakat. A város eredetének meghatározása és az első írásos említések felkutatása után a mélabús krónikaírók már nem törődtek az épületmaradványokkal. Egészen 1932-ig, amikor egy csapatnyi lelkes archeológus feltárt néhány félig leomlott falat. Az eseményt csak röviden jelezték, mert nem is az évezredes sötétség után napfényre került romok keltették fel a figyelmet, hanem egy különös lény jelenléte a professzorok és diákok között. Egyesek ellenségesen, mások a csodálat hangján szóltak erről a különös alakról (semmiképp se semlegesen), Stratulat ügyvéd munkájában pedig, egy szénrajzzal kiegészítve megtalálható az egészen rövidre nyírt hajat, lovaglónadrágot és lovaglócsizmát viselő nő, akinek személyleírása egyezett egy húsz centi hosszú cigarettaszipka tulajdonosával. Nem volt párja, annyira jól beszélt franciául, tudtam meg az ügyvéd soraiból, lágy, hullámzó mozdulatokkal lépdelt, határozottan szólt az ásatásoknál alkalmazott napszámosokhoz, miközben légiesen szétnyílt ajkai közül mazsola illata áradt.

Az állatorvos egy tollait felborzoló, párzási időszakban a kakasokat véres csatákra ingerlő búbos bankához hasonlította; a vasutas csak az expresszvonat luxus-fülkéiben látta utazni, mindannyiszor elegáns urak (néha egy miniszter vagy egy generális) társaságában, akik vágyaik maradékát a kaszinó rulett- és bakara-asztalainál játszották el. A tanító és a rendfőnök atya szövegeiből azonban valósággal sütött az ingerültség és a keserű panasz, hiszen azon a nyáron és őszön a fiatalabb generáció, vagyis, tágabb értelemben a hívők nyája késztetést érzett arra, hogy tiltott utakon járjon. A tanító bosszankodva tapasztalta: a leányiskolában futótűzként terjed el a copf- és bretonvágás divatja, a gimnázium és a középiskola diákjai valósággal versenyeznek, hogy különösen a tanórák ideje alatt, de akár órák után is, önkéntesként segédkezhessenek az antik építmények feltárásában; Macarie apát pedig rosszmájúan megjegyezte: a szentmisén résztvevő családfők száma aggasztóan megcsappant, és – a prédikációkból is kivehetően – számos család nyugalma került veszélybe. Az egyetlen, aki teljesen figyelmen kívül hagyta ezt az egzotikus jelenséget és a körülötte zajló eseményeket, olyannyira, hogy írásából még az se sejthető, hogy az elbájoló amazon egyáltalán a világra jött, nem volt más, mint a másik szerzetes, Ioanichie atya. Mint egy tiszta, csupán a Bibliára, és különösen az Ótestamentumra támaszkodó elmélet népszerűsítője, Ioanichie atya biztos volt abban, hogy hajdanán az Atya és a Fiú haragja egyszerre sűrűsödött a vár fölé, egyetlen mindent elpusztító és megtisztító erőben egyesülve, mely képes volt arra, hogy tizenhét évszázadon keresztül eltakarja összes virágaival, bokraival és fáival együtt a férfiak közötti bűnös viszonyok helyét.

Istennek e hű szolgája, sírja ott volt a kolostor udvarán, az egyszerű szerzetesek sírhantjai között, bizonyos volt abban, hogy a vén erőd első köveinek feltárásakor ismét megjelent a bűn és a gonosz, melynek jelenlétét az emberek gesztusaiból és indulataiból olvasta ki. A városról szóló hat monográfiára a közkönyvtár egy eldugott sarkában bukkantam rá, az egyhetes keresés vége felé. A szerencse együtt jött a kiújuló gyomorfekéllyel, mert csak a fájdalom egyre erősödő jelzései és egyre szürkébb ábrázatom ébresztett némi szolidaritást, több sikertelen kísérlet után, az intézetet vezető asszonyság savanykás szomorúságának mélyén. Mia asszony (így mutatkozott be nekem) arcán cinkos mosoly futott át, amikor hatalmas mellei közül kihúzta az ott fityegő kulcsot, és túlsúlyossága terhe alatt nyögve kinyitotta egy apró helyiség ajtaját, amely az ilyen helyekre jellemző évszaktalan klíma hatása alatt – áporodott levegő, por, penészedő papír és csótányméreg szagkeverékével fogadott. Nem volt több szűk, seprűknek, felmosórongyoknak és gázpalackoknak való lomtárnál, amelyet mégse használtak rendeltetésszerűen. Ami a pókhálók és az egérürülék közepette elém tárult, nem volt más, mint a városháza egy régi adománya (a város élő emlékezete, suttogta a debella), amely a testőrezred napiparancsaiból, a város műemlékeit ábrázoló rajzokból, a szanatórium, a kaszinó és a hotelek vendégkönyveiből, a jótékonysági bálok plakátjaiból, a fontosabb polgárok anyakönyvi lapjaiból és végrendeleteiből, a domboldalakon rendezett autóversenyek műsorából, a felderítők és határőrök himnuszaiból, a fontosabb utcák nevéről döntő tanácsi határozatokból, olyan soha el nem készült épületek, mint a színház, a műjégpálya vagy a Szent Veronika barlangjánál építendő kolostor terveiből állt. Egy egész délelőttre és fél doboz ranitidinre volt szükség, hogy előkeressem a kéziratokat a mappák, tervek, kimutatások és sárguló dokumentumok közül. E művelet végére kockás ingem már teljesen egynemű szürkébe váltott, szám és orrom keserű hamuval telt meg, míg a szappan és a forró fürdő gondolata csábítóbbnak tűnt, mint valaha. Naivitásomban már azt képzeltem, hogy a Paulina nénitől bérelt szoba csendjében nézhetem majd át a kéziratoldalak százait, a Mills fivérek halkan csordogáló zenéje mellett, szurokfű tea és pirítós kenyér társaságában, elnyúlva a puha és pihentető ágyon – melegítővel a hasamon. De miközben órák hosszat piszmogtam a jegyzőkönyvhegyek között, a könyvtárosnő harmatcseppnyi jó szándéka is elpárolgott, arcára visszaült a savanykás szomorúság. Csak bámult rám dagadt szemhéjakba merült apró szemeivel, fújtatva, asztmába hajlón lélegzett, és kitartott amellett, hogy a különlegességek gyűjteményében található ritkaságok csakis az olvasóteremben tanulmányozhatók.

Kikerestem a legvilágosabb helyet az egyik délre néző ablak mellett, és ahányszor csak el tudtam szakadni az ásatás helyszínétől, figyelmesen olvasgattam azokat a feledésbe merült kéziratokat. Mia asszony és barátnői, valamint lottószelvényeket töltögető nyugdíjasok általában kellemetlen társaságában, azt reméltem, hogy találok valamit a várromnál felfedezett csontokkal kapcsolatban. Egymástól igencsak eltérő írásképekkel volt dolgom, az egykori apát helyenként kalligráfiai túlzásoktól sem mentes, rendezett írásától egészen az állatorvos nehezen olvasható, lázongó stílusáig. Nemcsak az írásbeli jellemvonások, de a nyelvhelyességi szint is eltért, akárcsak az elbeszélői stílus, mégis, mindezek ellenére volt bennük valami zavaróan egyforma, mintha a krónikaírók titokban megegyeztek volna, hogy vitatkozni fognak az eseményekről. Az állomásfőnök például Ferenc József látogatásának elnapolását a magyar vasutasok század eleji összeesküvésének tudta be, a tanító a császári program gyors megváltoztatásában I. Károly megleckéztetését látta, Gavrilescu doktor a vasúti menetrend és a róka-szezon közötti eltéréssel magyarázta az incidenst, míg Stratulat ügyvéd feltételezése szerint a bécsi udvar döntése mögött olyan szerelmi ügyek voltak, melyeknek nincs helyük egy hivatalos nyilatkozatban. E fejezetnél, annak ellenére, hogy az egyházi ranglétra két olyannyira különböző fokán álltak, meggyőződéseikben mégis találkoztak, a Habsburg-Lotharingiai ház uralkodójának gesztusát úgy értelmezve, mint az ortodox egyház arcába vágott katolikus gyalázkodást. Ami az engem érdeklő eseményeket illeti, melyektől a római castrumnál zajló ásatások sorsa függött, világos volt: ha nem bukkanok rá bármilyen utalásra az egyik kéziratban, nem találok majd a többiben sem.

Csakhogy az ügyvéd kéziratát védő barnás borítóban nem akadt semmi, ami magyarázatot adhatott volna a vár területén belül feltárt számtalan csontvázra. Egy szerdai napon értem az ügyvéd szövegének végére (pontosan emlékszem, mert a nép akkor indult hazafelé egy kupameccsről), már közel járt a hat órához, a záróra idejéhez, s mert ebédnél kihagytam a grízt és a tehéntúrót, gyomorfájdalmaim szörnyen meggyötörtek. Fekélyem rándulásai és kiábrándultságom ismét meglágyította a könyvtárosnő szívét, aki úgy érezte: az üres teremben muszáj mellém ülni, és az emberek könyvundoráról sutyorogni valamit. A nap összetöpörödött, és kész volt bármelyik pillanatban az egyik erdős hegyhát mögé bukni, amikor megéreztem nedves ujjait a lábaim között. 

Nem hagyhattam fel a kéziratok átolvasásával, túl nagy volt a tét, de az új körülmények között mások időbeosztásától függtem. Ha üresen találtam, be se léptem a terembe, amikor az utolsó emberek is távoztak – igyekeztem velük tartani. A debella, bár gyakran hordott szemüveget, közöttük volt néhány rombusz alakú, aranyzsinóros szemüveg is, úgy viselkedett a kínos epizód után, mintha átlátszó lennék, akit lehetetlen észrevenni. Megjátszott érdektelenségében volt valami fenyegető, de viselkedése, szemben a rendőrfőnök csökönyösségével és a volt politikai foglyok, no meg a bukaresti újságírók hajthatatlanságával, szinte gyermetegnek tűnt. Az öregurak, e kései antikommunisták, akiket ugyanúgy kínzott és érdekelt a történelem, mint a fiatal zsurnalisztákat, nem fogadták el, hogy a testi maradványok sokasága más is lehet, mint az ötvenes években egy közös sírgödör peremén végrehajtott felszínes kivégzéssor eredménye. A történészek véleménye nem érdekelte őket, a törvényszéki orvos bizonytalanságát a gyávaság gyümölcsének tekintették, és csak növelte gyanakvásukat, és a gyilkosokkal való több évtizedes cinkosság jeleként értelmezték, hogy az ügyészek nem fedeztek fel egyetlen golyónyomot sem. Néhány fog hiánya számukra már bizonyította a lelövés előtti kínzásokat, a koponyák sérüléseit úgy értelmezték, mint a pisztoly és a bot használatának jelét, a végtagok viszonylag nagy távolsága a kulcscsonttól és a medencétől azt bizonyította volna, hogy nem keresztény temetésről volt szó, és az élettelen testeket a magasból dobták le teljesen rendezetlenül. A nap hőse mégis Maxim volt, aki a helyzet tisztázásáig felfüggesztette az ásatási engedélyt, és fáradhatatlanul nyilatkozott: napilapoknak, hetilapoknak, hírügynökségeknek, tévé- és rádióadóknak. Rendőri szimata, a profi külön érzéke (hangoztatta folyamatosan) azt súgta neki: egy felháborító bűntény előtt áll, amely nem marad bosszulatlanul. Hogy meggyőzze a kamerákat, de a mikrofonokat és a riportermagnókat is, az őrnagy megállás nélkül sétáltatta ujjait feketéllő bajuszán, állkapcsát megfeszítve, és komoly hangon kérte a sajtót: értse meg a nyomozás miatti fokozott diszkréciót.

Ami a monográfiákat illeti, melyek elolthatták volna a vitás kérdések tüzét, nem mutattak semmiféle érdeklődést a középkori nekropoliszok irányában, ahol az elődök leltek örök nyugalomra. Az állatorvos a lovak különös betegségére célozgatott, amely megtizedelte a legdélcegebb méneket az uralkodó első helytartósága előtt, de nem adott hírt a vár falai között lévő temető pontos helyéről. A reggelen, mikor a dudák és a fúvósok zsivaja elfoglalta a várost, Ioanichie szerzetes atya lapjait olvastam újra. Elhagytam a mesét, amelyben farkasok veszik körül a kolostort (a vadállatokat az ördög szolgáiként írja le: veszettül rohantak, annyian, mint a tetvek, egyetlen nyomon, nem gödröt, de valóságos sáncot ásva a falak alján, hogy azok leomoljanak, és kimerülten zuhantak a földre, hosszú kígyószerű nyelvükkel nyaldosva a porhanyós havat, aztán erőre kaptak: a szabók tűjénél hegyesebb fogaikkal és bicskaéles karmaikkal, rágni és kaparni kezdték a kapukat, miközben egyesek fejjel rohantak a szegecselt tölgyfa gerendáknak, mert a felborzolt szőr alatt minden bizonnyal szarvaik nőttek), és az emeletről, a közkönyvtár ablakainak egyikéből végignéztem a főutcán zajló különös felvonulást. A nemezkalapos, akit szólistaként szállítottak egy kocsi tetején, úgy tűnt, nem más, mint Luci, aki nemrég kaszálta le a füvet Embury asszony udvarán. A zenéhez mi köze lehetett? 

2.
Hogy az Úristen mindenről tudomást szerezzen, számtalan angyal állt titkos őrhelyén a világra vigyázva (erdei mohával bélelt páholyokban, melyek úgy lógtak a csillagok alatt, mint a léggömbök kosarai, akácfából épült őrtornyokban, melyeknek az égi magasság volt az alapja, és hegyükkel a föld felé néztek, a nap testének takarásában, hogy a megvakított halandók ne érezzék, ne sejtsék meg a jelenlétüket), ezért elképzelhetetlen, hogy a rengeteg dudálásra és dobpergésre, cintányér-csengésre és trombitaszóra ne figyelt volna fel senki. A zaj pedig a völgyből jött, az állomás környékéről, vagy még messzebbről, a TBC szanatórium felől, és a langyos ebéd előtti levegőben minden dolog miatta történt.

Félbeszakadtak a békés séták, megteltek a szállodaerkélyek, a taxisofőrök és a nyárikertek pincéreinek bágyadtsága hirtelen elpárolgott, az elárusítók kiléptek üzleteik elé, a vakációzó gyermekek az édességekkel és szuvenírekkel tömött bódékat, a fagylaltárust, a mozi előtt álló távcsöveket, e régi, a hegyek felé néző optikai eszközöket is magukra hagyták. A park bejáratánál a fotográfus a keleti csecsebecsékkel díszített dromedár mellől, sötét szemüvege mögött pislogva figyelte a láthatárt, azon ügyködve, hogy észrevegyen valamit a posta jobb oldalánál lévő kanyarban, ahol a zajos konvojnak meg kell jelennie.

Sasa úr a 3-as, egészen a vízesésig járó busz megállójának padján várakozó középiskolás lányoknak olyan hipotézist vázolt fel, miszerint a szanatóriumban a tüdőbetegek reggeli teájába gázt öntöttek bróm helyett. A sugárút alsó végén szokatlan menet bukkant fel: egy fénylő, fehér Mercedes halottaskocsit húzott maga után, egy alkotmányt még abból az időből, amikor a lovakat is jobban megbecsülték. Gépkocsik követték őket égő reflektorokkal és tükrökre ragasztott szalagokkal. Lassan haladtak előre, mint valami közlekedési ájtatosság szereplői, de nehéz volt kitalálni, merre tartanak, miután a temető és a templom már a hátuk mögött maradt. Egyetlen pap se kísérte a menetet, de az elöl haladó limuzin sofőrje görcsösen rezegtetett hangon fújta, hogy „Emléke örökké élni fog”. Ezt először a gyógyszerésznő, Fotiade asszony vette észre, és a polgárok lelki békéjéért rögtön a Szűzmáriát hívta segítségül. Ő ismerte fel elsőnek a volánnál ülő férfit, és rögtön el is sápadt, apró macskafogaival ajkait harapdálta, aztán visszavonult a laboratórium üvegcséi és gyógyító főzetei közé. A kocsi ablakain kitüremkedő dobszerkó és annak réztányérjai úgy fénylettek a június végi levegőben, mint a selyempapír, miközben a fúvósok és a dobosok tiszta szívből rázendítettek, mint valami boogie-woogie-tól megrészegedett négerek. Ami a menet fölé emelkedett, mégsem volt gyászinduló, a hangok összerázkódtak, egymáshoz verődtek, összeütődtek és hihetetlen irányokba csúsztak el, úgy rontottak egymásnak, mint a kosok, fülsüketítő lárma közepette. Az alkalmi zenészek (valutaüzérek, stricik és acélöklű fiúk) közül egyedül a tubát birtokló Luci kereste az ízléses egyensúlyt. Amikor a fehér Mercedes megállt a polgármesteri hivatal előtt, és a hosszú, végeláthatatlan menet, mint egy megtermett giliszta, megdermedt egy pillanatra, ő volt az, aki a megemlékezés percéhez illő hangulatot megadta.

A riasztók és dudák megnyugodtak, a zenekar hallgatott, és Luci, aki törökülésben helyezkedett el egy dzsip tetején, fején a mindig szemöldökére húzott elegáns kalapjainak egyikével és a bal fülében megvillanó ezüst fülbevalóval, azon volt, hogy ismét rátaláljon, az oboa hiányában, arra, ami valamikor talán nem volt más, mint Marcello D mollban írt koncertjének egy apró részlete. A környéken túlságosan is nagy volt a csend, csak Aladin, a fotós dromedárja üvöltött szüntelenül. A halottaskocsi egészen szép darab volt. Oromzatán pufók angyalokat ábrázoló metszetekkel, oldalt bibliai jelenetekkel, zsinórozott meggyszín bársonyfüggönyökkel. Nyomot hagytak rajta az esők, látszott, hogy számtalanszor végigjárta már az utolsó utat, a festék lepattogzott, a madarak, egerek és rovarok számtalan rést és repedést hagytak maguk után. Vizeletszagot árasztott, mert nem sokkal a felvonulás előtt még egy kutyakölyök lakott benne. A gyászos jármű előtt néhány fiú szivarra gyújtott (az egyik pipázott), leemelték a koporsót, lassan, megjátszott ájtatossággal tettek néhány lépést, és elhelyezték a hivatal bejáratához rakott fémemelvényen. Egy súlyosabb, pokrócba takart tárgyat helyeztek a fejéhez, és két kisebb gyermekláncfű koszorút. A Mercedes sofőrje (papucsot viselt, szűk nadrágot és egy, a hasánál kidomborodó Chicago Bulls trikót) figyelmesen irányította a temetési szertartást, fáradhatatlanul kiabálva, hogy „Uramirgalmazz”. Az ő jelére, anélkül, hogy túlságosan lazítottak volna a dohányhoz fűződő viszonyukon, a fiúk sietősen leleplezték a keresztet, és a koporsó fedelét is felemelték. A kíváncsiskodók felmorajlottak, ahogy ez már lenni szokott, ha a tömeg megkönnyebbülése a meglepetéssel és egyéb élénk érzésekkel keveredik el. A fenyődeszkák között, a mellkasán csak úgy tessék-lássék keresztbe tett karral, görbe, behajlított lábakkal egy ember nagyságú, kopott öltönybe öltöztetett, rongyokból és szalmából készült báb pihent. Széles, szakállba fúló arca volt. A fejéhez rakott keresztre választási plakátot ragasztottak, amely egy napbarnított, saját erejében bízó embert ábrázolt, alatta pedig, egy táblán ez állt: „Itt nyugszik Victor Lazu, egy szardarab, aki polgármester akart lenni.” 

3.
Istenem, tényleg, mihez is kezdtem volna Paulina néni reggelente elmesélt álmai nélkül? Menekülni úgysem lehetett. Elbújhattam a ruhásszekrénybe, vagy a fürdőbe is bezárkózhattam volna, de nem volt semmi értelme, ezért inkább elfogadtam így, a verandán elfogyasztott teával és mogyorós süteménnyel, az ezer éve szemerkélő esővel, a halkan sustorgó rádióval, velem és Paulina nénivel együtt, ahogy a fonott hintaszékekben billegtetjük magunkat. Minden bágyadt és jó volt, csak kissé hideg, a teába sosem került cukor, de kalács szerencsére akadt bőségesen, máskülönben a meséi egyáltalán nem zavartak, nem voltam ott a szereplők között, csak hallgattam a mások által kitalált vagy átélt történeteket. Az órát szándékosan a szennyes között hagytam, és tenyeremet a fülemhez tapasztottam, ha valamelyik bemondó épp kihirdette a pontos időt, mert mit számított még az idő, amikor Paulina nénit gyakran, szinte rendszeresen meglátogatta egy frakkos úriember, egy fehér selyemmellényt és szürkés csokornyakkendőt hordó, enyhén szélütött, két kor között lépkedő úr, egy úr, aki frissen borotvált, elég magas, a testi gyengeség jeleitől mentes, egyszóval úr a szó legszorosabb értelmében. Ha csak a szeme színével egyező, minden alkalommal átadott búzavirág csokorra gondoltam, amit megszagolt, mielőtt a néni ölébe helyezte volna, ez már épp elég volt ahhoz, hogy mindent megértsek.

Sajnálatos módon a gyomromban is ketyegett egy óra, és sehogy se tudtam a végére járni, mikor is nyelhettem le, hirtelen rám tört az éhség (ó, mennyire gyűlöltem ezt!), ráharaptam a nyelvemre, csak hogy késleltessem a bejelentést: valósággal perzselt belülről. A fekély mindig is a párbeszéd esküdt ellenségének bizonyult, mégis kivártam egy kicsit, a talpig úriember pedig ünnepélyesen, és az etikett összes szabályait betartva meghívta egy kis műúti sétakocsizásra egy 1932-es Plymouth limuzinnal, a márka és az évjárat sosem változott. Hogy honnan jöhetett a műúti sétakocsizás ötlete, annak csak a Jóisten a megmondhatója, mert a városban nem volt ilyen soha, még egy hely sem, ami ezt a nevet viselte volna, de biztosan tudott valamit, nem kételkedem – tehát egy séta a műúton, a motor egyesben, lassan, könnyedén, a járda mellett, no nem óvatosságból, csak hogy mindenki láthassa, kicsoda Paulina néni, és kivel is sétálgat együtt. Bejelentettem, hogy kimegyek a vécére, bocsánat, csak egy pillanat, kisurrantam a konyhába, és gyorsan elrágtam két-három piritóskenyér-darabkát, még egy fél szelet se volt, közben minden rózsaszínre váltott, és a kocsi már ott várakozott a park bejáratánál. A sofőr ideges gyorsasággal nyitotta ki az ajtókat, nem hiszem, hogy nélküle bármi is működhetett volna. Szőkés, fiatal fiú volt, szürke öltönnyel és rubáskával. Az autóból kiszálló pár megfontolt, távolságtartó pillantásokkal nézett körül, aztán átsiettek a sétányon, az elsárgult gesztenyeleveleken (az ősz volt az egyetlen hónap itt), a kioszk mellett zenélő fúvósok felé. Az úr pénzt osztogatott a koldusoknak, de annyira elmerült a társalgásban, hogy sohasem pillantott oda a jobbról és balról feléje nyúló, segélykérő kezekre, miközben szempilláit lebegtetve és az illendőség határáig csücsörített ajakkal, mesés szavakat sugdosott a vándormadarakról, néha egy-egy diszkrét kézszorítás is becsúszott, véletlenül persze, míg a zene egyre közelebb ért, mintha titkos szálak kötötték volna a gépies köszönésekhez és az őrtorony közelében egyre sűrűsödő biccentésekhez. Ismeretlen, tiszteletre méltó és tiszteletteljes arcok. A félrehúzódó rongyos, koszos szerencsétlenek között, mindennek a teteje! kik álldogáltak?

Mioara, a gyógyszerésznő, Paraschiva a sétabotjával és a drága Jeni, az én szomszédasszonyaim álltak ott, hogy rossz volt nézni őket. Egy tucat idegen mellett a jó világból valók is, mindig mások és mások, és körülöttük kamaszkori ismerősök, majd gárdisták, éjjeliőrök és fáradt katonák érkeztek, sőt, ami még ennél is rosszabb, fehér hajjal, középiskolai egyenruhába öltözve, meglett férfiak közeledtek! És megint szóltam, hogy, Paulina néni, ki kell mennem, van valami ezekkel az esőkkel, jövök azonnal. Ismét a konyhában, vékony szelet sajt, egy harapás főtt tojás. A kioszkban a karmester tiszteletteljesen meghajolt, de a zene nem állt le, és középen két üresen hagyott szék várta, hogy a pár mihamarabb helyet foglaljon, senki sem merte volna elfoglalni őket. Taps hallatszott a melódiák között, az úr valami ártatlan hiba miatt megérintette a tűsarkú kígyóbőr cipőt, de azonnal visszahúzta lakkcipőjét. A boldog incidens, ha nevezhetjük így, feloldódott az arcukat színező enyhe pírban, felhangzott a taps, tapsoltak ők is, a cipők újra találkoztak, néha még a vállaik és könyökeik is, az égbolt lilába játszott, a karmester a pillantásukat leste, a hajbókolásról ez alkalommal sem feledkezve el (az ősz volt itt az egyetlen évszak), és a hideg a zenéhez simult.

Tyúkhúslevesről álmodoztam, a fekély az ember személyiségét is károsíthatja, álmodtam a benti levestésztákról is, miközben ők újra a limuzinban ültek, a néni egy királykék mohersállal a kékes szoknya felett, a városban kigyúltak, szikráztak a fények, a hátsó ülésen sötét volt, a sofőr rendíthetetlenül nézett előre, az úr, kezeit illedelmesen a térdére helyezve, egy híres olasz tenor életéről mesélt. Szörnyen, elviselhetetlenül égett a gyomrom, éhes vagyok, néni, éhes vagyok, ah, jaj, jó, hogy mondod, elragadott a mesélés, a többi szertefoszlott. Délutánonként kiléptem a házból, szemerkélt az eső, átvágtam a római castrum felé vezető úton, a víz minden lépésnél közrefogott, hol hamarabb, hol később, felhajtottam a felöltő gallérját, az esernyő gyógyszernek számított. Jó érzékkel volt megáldva, aki kavicsokat szórt az ösvényre, vajon mire kellett neki? Mert nekem nagyon jól jött, legalább részben megóvott a sártól. Az ösvény elhagyatottnak tűnt az archeológiai ásatások felfüggesztése óta, a folyton a vár falai között csapkodó szelet valahol a csontjaim mélyén éreztem.

A fűzfa hintaszékben arról is hallottam, hogy egy vörös hajú nő megbabonázta Virgilt, Paulina néni unokaöccsét, levette a jegygyűrűjét, anélkül, hogy az érezte volna, úgy vitte mint egy szobrot, aztán egy, a saját hajából, mégpedig a jobb halántéka mellől vágott tincset kötött a gyűrűre, hétszer megforgatta Virgil szíve körül, és a férfi tenyerébe helyezte a gyűrűt. Eltűnt egy időre, Virgil pedig magas hídon lépkedett, valahol egész fenn, egy folyó felett, és egyre csak oldalra nézett, sohasem a mélyben háborgó hullámokra. A keserű tea és a mogyorók az égetett cukor glazúrral bevont piskótában. A vörös hajú nő csak úgy, a derült égből jelent meg újra, táncolt és úgy fonta össze karjait, mintha egy táncpartnert szorítana magához, a tánctól a híd és a folyó is egyre vörösebb lett, amíg el nem érték a nő hajszínével egyező árnyalatot, és végül Virgil földet ért a virágok ezrei között, a nap egyszerre több helyen is felkelt, és hatan voltak, megszámolva is hat nap ragyogott az égen. Néhány nappal később a postás elhozta Virgil mamájának, Lucicának, a néni kisebbik húgának a levelét, én olvastam föl, az én lehetetlen hangommal, apám, míg gyerek voltam, azt mondta: úgy beszélek, mintha folyton ribizlit ennék, apám elvesztette a szemüvegét, ezért csak fülelt. Virgil nyitva felejtett csappal aludt el a fürdőkádban, a víz túlcsordult és körbenyaldosta az elektromos fűtőtestet, az automata biztosíték kiugrott, mekkora lehetőség! Virgil éppen ott égett meg, ahol a bőr a legérzékenyebb! Tehát merre is? Álljunk meg egy szóra, Paulina néni, azt írja itt, hogy az alkarján és a lába között, gondolom a szegény fiú inkább egy kis gyomorfekélyt részesített volna előnyben, jó, hogy napok alatt rendbe jött: ez az álom...

Gyakran jártam a zuzmóval és mohával benőtt romok környékén, alacsony bokrok között a penészedő avarban. És elöntött a szánalom. A felöltő és az ernyő megvédett a végtelen esőtől, ám ahogy az ösvény ide-oda csapongott a dombok között, a tócsák által legyőzött bakancsok úgy tocsogtak, mint a szivacs. Újra feltűnt az úriember, a frakk, a búzavirágcsokor, a limuzin, a fúvósok, és csak ők ketten a limuzin hátsó ülésén. Egy csettintés, és a sofőr már nyitotta is a francia pezsgőt, a motor halkan duruzsolt, villogtak a jelzőlámpák, az úr kidobta csokornyakkendőjét az ablakon, és két felső gombot is kigombolt az ingén, egy dalocskát dúdolgatva, míg a néni elolvadt, mint a gyertya, melyre egyre csak csorog a viasz, a volánnál ülő ifjú rendületlenül nézett előre, a nyaka szemmel láthatólag nem volt mozgatható. Két Ranitidin-pasztilla, mindent megadnék, csak hogy megússzam az operációt. A városon túli erdőben a tisztás sárgán susog a reflektorok fényében, a sofőr játszik a mind ez idáig csomagtartóba rejtett hegedűn, tangó, együtt lebegnek, cipőjük talpa összezúzza a száraz leveleket, a néni mintha darvak hangját hallaná (az ősz itt az egyetlen évszak), a gyertya már túl van a lángolás felén. A reflektorokat eloltják, csillagok egyáltalán nincsenek, a hegedű felzokog, kár, hogy az úriember semmiképp se mond le az úriemberségről.

Túl gyakran vizelsz, kedveském, szólt rám feddőn Paulina néni, míg én a konyhában nagy falatokban nyeltem az almát vagy a kétszersültet. Magára hagyott sofőr a mezőn, éjszaka, házak az út két oldalán, egy 1932-es Plymouth, mindig ugyanaz a típus, ugyanaz az év, rázkódik, repül, az úr közönyösen megjegyzi, hogy fék nélkül maradtak, leereszkednek egy végtelen utcán, lejtő, milyen szép lett volna, ha vannak szárnyaik. Mára borjúszelet, ugye? És június vége volt, nem ősz. 

4.
Lazu tanár úr biológiát tanít. Ő az a jelölt, akinek szimbolikus (a könyvtárosnő szerint bulváros) temetést rendeztek nemrég. Íme, az ő arckifejezése egy keddi délutánon: bőre kissé viaszos, mint minden megrögzött dohányosnak, szarkalábai nem utalnak se grippére, se álmatlanságra, halántékától induló tincsei szinte mindig félrecsúsznak, felfedve a kopaszodó fejtetőt; a gyér szakálltól már nem látszanak a hajdani hajthatatlan és heves, a fehér hadsereghez tartozó tiszt vonásai (mindez egy hölgy, egy gyógyszerésznő véleménye, aki hosszú évekkel válásuk után még most sem férjezett). A bozontos szemöldök, a kissé görbe orr, a húsos száj, a lapos orcák nem változtak semmit (e vonások miatt a gyógyszerésznő a komód egyik fiókjában, a fehérnemű alatt még őriz egy összekarcolt Tom Jones-lemezt, melynek dallamára táncoltak valaha). A fotográfussal egy asztalnál ülve (a dromedár ott állt a kávézó előtt egy villanypóznához kötve) Lazu tanár úr bittert iszik, egyiket a másik után, és a rendőrség főnökéről beszél. Sasa úr egy sört és egy csomag csipszet tart maga előtt, és figyel. Mindketten az asztalra könyökölnek, az egyik a bal, a másik a jobb karjával, állukat tenyerükbe gyúrva, így csorog át rajtuk a zene, és Saºa reméli, hogy a sorjázó énekesek és együttesek majd megszüntetik a fogfájását. A CD-k közötti szünetekben épp eleget hallani. Először ezt: „... küldött volna egy őrmestert, és minden rendben lett volna, vagy mi a franc! Nekik megy, hogy csendzavarás, tilosban parkolás, kioszt néhány büntetést, ez itt üdülő, hékás, itt betegek vannak, az emberek pihenni jönnek ide, hogy ne menjen fel a vérnyomásuk. Láttad volna, hogy meghunyászkodnak a kutyák, ha Maxim mozdult volna valamit, de nem akart, barátocskám, nem akart, ez tiszta sor!” Később (és Lazu úr homlokán egy vékony, kékes ér pulzál, mint térképeken szokott egy-egy fontosabb folyó) pedig ezt: „... és egyik hülyeséget a másik után sutyorogta a fülembe, azokról a csontokról és a szakértői vizsgálatokról.

Ő, amilyen nagy és pocakos, egyszer csak áthajolt az íróasztal fölött, megfogta a kezemet, rám fújta poshadthagyma-szagú leheletét, ez, barátocskám, még a kávéhoz is bevág egy hagymát, egészen biztos vagyok benne, azt suttogta, hogy már egyáltalán nem bír aludni, még altatókkal sem. Képzelheted, miután a felesége már alszik, kiszáll az ágyból, kisomfordál az ebédlőbe, leszed minden nippet a tévéről, egy balerinát, egy hattyút és egy torreádort, valami ilyesmi, és a helyükre egy a gödörnél talált, napközben a teraszon rejtegetett apró, szürkés gyerekkoponyát helyez. Azt mondja, hogy egy szatyorban őrzi, a savanyúságos üvegek mögött, hogy senki se találjon rá. Így. És ott áll egész éjszaka a gyerekfej előtt, és nézi a homlokcsonton látható törést, ami egy kilenc-tíz szirommal ellátott virágra emlékeztet, már látod is, nem? Ő úgy látja, mint egy margarétát... (köhögések) és reggel, ahogy pirkadni kezd, kézbe veszi, tapogatja, megsimogatja a szemét, az orrüreget, a szájat, a fülei helyét is, és lassan-lassan megért mindent, ami... (itt közbejött az ABBA egy dala, a Lay All Your Love On Me).” Később: „hogy aztán a szemembe mondja, pontosabban meg is esküdjön rá, úgy, ahogy a bíróságon szokás, hogy a várbéli csontvázak miatt nincs ideje levegőt se venni, hát még, holmi trombitákra és dudákra, még akkor is ha... (kitartó köhögés, melyet Vaya con Dios követ, Time Flies)”.

A fotográfus egy időre távozik az asztaltól, nem a vécén van, hanem a kávéház előtt, a dromedárnak visz egy zacskó dezhidratált krumplit. Mire visszatér, a professzor már a falnak támaszkodva alszik. Puºa vállat von, és elmosogat még néhány poharat. A törvényszéki orvos lehajol, és egy papírfecnit emel fel a földről. Piros és nedves. Megnézi mindkét oldalát, úgy tűnik, egy cukorka papírja. Eldobja. – Igaz, hogy térden állva tartották ott, egy szál ingben? – kérdezi az őrnagyot. – Mi? – dünnyögi a másik. – Fagyott, ugye? Vagy, tudom is én, nagyon hideg volt. Akárhogy is volt, egy szál ingben és fedetlen fővel állni ennyi ideig... – Mit akar ezzel mondani? Hol...   – A rendőrség lépcsőiről beszélek. Miből vannak? Kőből? Mozaikkockákból? Mi van ott magánál? Itt hónak kellett lennie. Vagy jégnek. Már egy óra, másfél óra térdeplés is reumát jelenthet. Vagy veseproblémákat. – Uram! Uram! Én nem... Azaz, te mit... – Nyugodjon meg, őrnagy úr! Reszket vagy miazisten? Teljesen elsápadt... – Mit akarsz, hé, tulajdonképpen? – Higgye el, nincs semmi gond. Annyi év telt el azóta, ott helyben megbetegszik, ha úgy kellett volna lennie, most már nincs semmilyen kockázat, minden rendben. Vagy azoktól az ütésektől és rúgásoktól... Ugyanúgy. Ha akkor nem jelentek meg szimptómák... – Figyelj, te nem érted?! – suttogja Maxim (nem ordít, mert a közelben, nyolc, tíz, tizennégy méteres körzetben, nincs senkinek egy mérőszalagja a pontos mérésekhez, ráadásul, ismerős szinte mind, két ügyész, katonák, néhány újságíró, egy egykori politikai fogoly és az archeológusok egyike). – Nem beszélek a törésekről és a belső vérzésről, az rögtön észrevehető és érezhető. Mégis fennállt annak a veszélye, hogy ennyi ütés után felbukkanjon egy vérrög valahol, de tudja, hogy van, ezek már érzékenyebb, az idegsebészetre tartozó dolgok. – Bökd már ki, mi van! – vágódik ki a mondat a rendőrfőnök fogai közül, és kezeit csípőre téve, szétvetett lábakkal lecövekel a törvényszéki orvos előtt, olyan közel, hogy az orruk szinte összeér. – Micsoda esély, mi? Ennyi hő, mechanikai és talán érzelmi sokk után! Vagyis, én úgy gondolom, lehetséges, hogy érzelmi sokkról volt szó, nem? Nem könnyű úgy rendőrnek lenned, hogy négykézláb állsz, és a nyakkendődnél húznak kifele, ho