A LÁZÁR UTCÁTÓL A POSTAKERT UTCÁIG. SZABÉDI LÁSZLÓ NAPLÓFELJEGYZÉSEI (DIÁRIUM), ÖNÉLETRAJZAI, VÁLOGATOTT LEVELEZÉSE. KORUNK – KOMP-PRESS, KOLOZSVÁR, 2007.
A címben idézett Szabédi-mondat azzal folytatódik, hogy „űzzük el szemünkről". Az írói hivatás szép feladata – és Szabédi valóban ködoszlató író volt, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy néha a legelhivatottabb ködoszlatók a leghevesebb ködcsinálók –, ahogy az előszót jegyző Szabédi-kutató, Kántor Lajos is megjegyzi: „[Szabédi] maga is részévé vált a ködképző gyakorlatnak." Köztudott dolog, sokat írtak erről, hogy Szabédi a népi demokrácia legsötétebb időszakában vállalt közéleti szerepet, sok-sok vívódással járó döntést volt kénytelen meghozni, hűségnyilatkozatokat tett, az unitárius lelkészségtől a kommunista pártig jut, miközben egyre jobban látja, hogy semmi nem az, aminek hitte, a kommunizmus uralma nem a nép felemelkedése, hanem csak egyeseké, nem a fény, hanem nyomasztó sötétség, nem elvek és elmék, hanem ösztönök és ostobaság uralma jön – végül megtörik, és a vonat elé lép, két hónappal a Bolyai Egyetem megszüntetése után (az egyetem tanára volt), 1959-ben. Életművének, a szépirodalmi művek mellett maga az élet is fontos része, élete regénye az egyik legizgalmasabb Szabédi-mű, és aki elolvassa ezt a könyvet, az valóban belekerül egy fordulatokban gazdag és változatos regénybe.
A három életrajz, amivel a kötet kezdődik, ízelítőt ad ebből a pikareszk és tragikus regényből. Az első ’43-ban íródik, a másik ’45-ben és ’50-ben, a harmadik (egy ’49-es kiegészítéseként): ez a legbővebb, ebben már érezhetően sok az ideológia, tehát a félelem – például származása mellett érvel, biztosítékokat ad, politikai hovatartozását egyértelműsíti, kiemelve, hogy önként hagyta el a teológiát, saját meggyőződésből nem járt az előadásokra, hogy a családja, a felmenői igazság- és szabadságszerető emberek voltak, hogy soha nem élt benne semmilyen ellenszenv a másajkú (román, szász) erdélyiekkel szemben, sőt, külföldi egyetemistaként még a románok egyesületébe is belépett. Nem csúsztatások ezek, érezni benne a hitet és a reményt, hogy eljött az ő ideje – még úgy tűnt neki akkor, hogy tehet valamit ott, ahol van, a Bolyai Egyetemen, elfogadja a felülről jövő utasításokat, elfogadja a számonkérést, ellenben jó szándékú lelkesedéssel arra kéri az egyetem vezetőit, hogy szervezzék is meg a tanári munkát, teremtsék meg a feltételeket, a pártszervezet figyelmébe ajánl néhány javaslatot, amivel az alapszervezet működését hatékonyabbá lehetne tenni (egy szovjet ideológusra hivatkozva érvel).
A Diárium 1928-cal kezdődik, és 1933 végénél záródik, az elején sűrűbb bejegyzésekkel, aztán, ahogy naplóírókkal lenni szokott, inkább csak az alkalom, az események ültetik a naplóhoz, adomaszerű szövegeket jegyez be, pár soros aforizmákat vagy kis jellemrajzokat, mondjuk a fösvény gyufahasogatóról, aki egy gyufaszállal kétszer gyújt rá. A bölcselkedő bejegyzések is lerövidülnek, az elején még hosszú, kusza elmélkedés a vallásról, az irodalomról, úgy általában, a későbbiekben rövid megállapítások, világosabb és pontosabb okfejtések jönnek. Vélhetőleg jegyzetfüzetként használta a naplót, bemelegítés a megírandó műhöz, ötletszikratár (némely bejegyzést hasonló szándékkal lábjegyzetel: „A könyvembe illeszteni!"), olvasmányairól is ír, a kortársakról, akiket figyel.
A Levelek korábbról, már 1924-ből keltezettek, az elsőt Áprily Lajos küldi, és arról értesíti a tizenhét éves Szabédit (akkor még Székely Lászlót), hogy négy poémájából egyet közölhetőnek tart, és kér még. A következő viszont már ’32-es, ebben viszont a fővárosi színházi ügynökség visszautasítja dramolettjét.
Érdekes levelek következnek, Örkény István levele például nem is annyira Szabédiról szól, inkább Örkényt festi elénk, aki megköszöni, hogy verseit megtisztelő helyen közölték (Szabédi ekkor egyetemista Kolozsváron, és az Ellenzék munkatársa), majd beszámol az újabb Szabédi-vígjátékkal tett próbálkozásairól (Szabédi bátyja az Örkény-patikában volt gyógyszerész, innen az ismeretség), megjegyezve, hogy kevés remény van arra, hogy pesti színházak bemutassák, mert „erdélyi miliőben Pesten csakis irredenta darabot játszanak, lehet az akár rémesen gyenge is". Aztán színre lép a szerkesztő Szabédi, ahogy bővülnek a feladatai, sűrűsödik irodalomszervezői munkássága, ahogy egyre többet ír, felolvasásokra jár, ahogy beindul a Termés folyóirat, amelynek egyik alapítója és szerkesztője, úgy szaporodnak meg a levelek is. És aztán a kataklizma, a háború, aztán a hatalomváltás újból, és az irodalmi levelezés átalakul megint. Az utolsó levél a „Titkár elvtársnak" van címezve, és jellegzetes panaszlevél, mintha Bulgakov Sztálinhoz címzett levelei közül olvasnánk valamelyiket: siránkozással kezdődik, védekező panaszkodás, mert A magyar nyelv őstörténete című dolgozata, amelyet három év megfeszített munkájával készített el, és amelyben megoldja „a finnugor és indoeurópai nyelvek rokonságának a problémáját", a pártelvtársak közül néhányan a pártmunka előli menekülés bizonyítékának tartják, holott ő nem menekült a pártmunka elől, csak szerette volna minél hamarabb befejezni a könyvét. A panaszt bűnvallás követi, vétkeiről ír, de ezekben is található mentség, mert pl. ugyan felróják neki, nem jelentette a pártnak, hogy elolvastattak vele egy felforgató iratot, meg az is igaz, hogy nem írt alá bizonyos levelet, amit pedig alá kellett volna írnia, de megvolt az indoka mindennek, ellenben most mégis önkritikát gyakorol. Éljen a szocialista tábor fényes jövője, zárja a levelét, amelyben a művet, a román és a magyar nép rokonságának is alapjául szolgáló művet a Titkár elvtárs figyelmébe ajánlja.
A kötetet a Bartha Katalin Ágnes által összeállított Függelék zárja, magyarázó kislexikonnal a levelezőtársakról, tartalmas jegyzetanyaggal a levelekben szereplő utalásokról.