[Látó, 2008. július]

Mindannyian ott ülnek az asztal körül, s figyelmesen nézik Álvarót, aki észrevéveminket, int a kezével.

– Gazfickók, cemendék, kurvapecérek – rikoltja Henrik, aki változatlanul a füzetébe jegyzetelő-jegyezgető Lovecraft vállán ül. –Már vártunk titeket, világ árvái!
– Na, végre megjöttek az elveszettek! – ujjong Cross.
– A kinnrekedtek – mered ránk Lovecraft is. – Már azt hittük, elrabolták magukat.
Elképzelni nem tudtuk, hová tűnhettek.

– A kisasszonyt külön üdvözöljük – emelkedik fel Search, és gálánsan kezet csókol az elpiruló Mirandolinának. – A báró úrnak – néz Tejvére – külön is gratulálok. Hol találta ezt a gyönyörű lányt, és eddig hol rejtegették, hiszen ahogy hallottuk, ő is a repülőn jött veletek?
– De titokban – nevet Borges, s hálásan néz Tehurára, aki eléje teszi a sonkás omlettet. – A köz érdeke azt kívánta, hogy a kisasszony ittléte, egészen ma reggelig maradjon titokban. És egy kávét is kérnék és valami szíverősítőt. Nagyon eláztam az esőben…

Álvaro tölt neki egy pohár whiskyt, és kérdőn néz ránk, Mirandolina is, a báró is, én is kérek. A poharakban fenyegetően csillan meg az aranysárga ital.
– És a szomszédok – nézek szét felemelve poharam. – Titi és Pomare? Még nem jöttek át?
– Még nem – válaszol Noah. – Nem is sejtem, mi lehet velük. Őket is kimeríthette a tegnapi nap.
– Valaki kér még valamit? – néz szét Tehura. – Ahogy Borges úr befejezi a reggelit, rögtön kezdődik a felolvasás.
Álvaro elveszi a whiskys üveget, mindenkinek tölt.
– A kisasszony egészségére – emeli poharát. – Isten hozta, körünkbe…

– A színházunkra – érinti poharát Soares is, a Mirandolina pohárkájához. – Mert ti még nem is tudjátok, hogy a kisasszony megszervezi a színtársulatot, magunk írjuk szövegeinket, és magunk is játsszuk el…
– Ki kezdi? – kérdezem kíváncsian. – Mert sajnos nekem még időm sem volt megírni…
– Én is csak most értesültem róla – jegyzi meg Cross. – S egy ilyen vershez idő kell.
– Én is még csak ezután írom meg – fogadkozik Soares. – A magam modorában természetesen.
– Álvaro, Alex és a báró úr már készen vannak – mondja Lovecraft. – És én is írtam valamit, de csak estére véglegesítem a szöveget! Vicente barátunk még nem nyilatkozott.

– Csak estére leszek meg én is – suttogja Guedes titokzatosan. – Majd Lovecraft, Cross és Soares urak után olvasom fel a szövegemet, s a sort nyilván a házigazda zárja, ha addig elkészül, és a doktor úr – néz kíváncsian Morára –, ha tényleg ír valamit…
– Valamit igen, de nem verset – nevet António. – Mert verset még soha nem írtam.
– Éppen ideje lenne próbálkoznia – mosolyog Lovecraft is. – Elképzelni se tudnám, milyen verset írna a doktor úr.
– Fel Belgrádra! – harsogja elszántan Henrik, és a Vicentét áhítatosan bámuló Pauline vállára száll át. – Ausztriának szüksége van ránk…
– Ez a papagáj okosabb, mint hittem – mered rá Borges, befejezve az evést, és maga elé húzva kinyit egy dobozos sört. Mohón iszik. – Kitől tanulhatta ezeket?
– Ez például valami idézet volt – töpreng Soares. – De honnan? Kitől? Hirtelen nem ugrik be…
– A Svejkből – mondjuk szinte egyszerre Borgesszel, és nevetünk.
– Ki ismerhette a környezetében, a derék katonáról szóló szatírát?! – néz ránk döbbenten Cross. – Ez egy sokat próbált, világot járt, művelt papagáj, kár lett volna a pincében hagyni, megőrült volna a magánytól…

– Akkor kezdheted – kortyol söréből Borges, és figyelmesen néz Álvaróra. – Az én versemet olvastátok már, nem?
– Igen – bólint Lovecraft. – De úgy egyeztünk, csak a végén mondjuk el a véleményünket, amikor mindenkinek elhangzik a szövege, tehát este, a szellemidézés előtt Borges urat hallgattuk…

Borges feláll, meghajol és elkezdi:

A MÁGUS ŐS
Jorge Luis Borges verse Ricardo Reis Fekete füzetébe

1.
Az Alkimista kétely éjjelében,
ismerte meg az árulást s a kéjt.
Tudta, várja, azt nem, hogy hol az éden?
Míg a téboly vak dalnoka zenélt,
ő a Hradzsin homályos folyosóin
kerengett nyughatatlan, várva a jelt,
egyre fel az eksztázis stációin
döbbent rá, hogy az ideje betelt,
és még annyi mindent nem ismert meg,
nem látta éjjel Bizáncot, Granadát,
az új világot, Alexandriát,
az űrt, ahol bolyonganak a lelkek.
Varázstükrében víz alatti várost
látott. Sodorták a látomások.

2.
És tudta, el kell érjen Vinetába,
hol választ remélhet kérdéseire.
Nincs mért maradni. A gyanakvó, kába
Rudolf császár is meglesz nélküle.
Tereket látott a tenger alatt
Danzigban, a kikötőben várta
hajóját. Végleg magára maradt,
tudta, nem érhet véget még a vágta.
Nem érdekelte az arany. A világ
értelmetlen lett. Indult a gálya.
Várta Vineta örök éjszakája,
ismeretlen, víz alatti csodák.
Varázstükrét rokonának küldte,
alászállott a fénylő víztükörbe.

3.
De varázstükre itt maradt nekünk.
És ellobbantak az évszázadok.
A bűnt gyűlölte, frivol látszatok
el nem bűvölték. Csak az életünk
mutatta, nem a hazugságokat,
antracit síkján villant múlt s jövő,
öngyilkosjelölt, boldog szerető,
felmutatta az árulásokat,
kardot, melyet a norvég és a dán
forgatott, és átjárta Hamletet,
hajnali folyót, rózsakerteket,
a bölcset, ki az Idő hajnalán
vakon is a végtelenbe nézett,
árnya őrzi, százharmincegy idézet.

– És most Álvaro úr következik – sóhajt gondterhelten Lovecraft. Álvaro ránk néz, felemelkedik, és sétálva a szobában kezdi mondani a szövegét.

A KIRÁLY KERESÉSE
Álvaro de Campos verse Reis Fekete füzetébe

Sokszor képzelegtem arról, hogy elsüllyed Lisszabon is,
az egyre szürkébbé váló fehér város,
ahol tehetetlen, béna, lábatlan koldusok nyújtogatják kezük,
de egyre kevesebb az alamizsna, és vak hegedűsök játszanak a tereken,
szélben a szélnek, de a hegedűszót elnyomja a vonatok,
gépkocsik, villamosok, teherautók dübörgése,
a zaj, amit nem hallhatott az alkimista, s ami önmagában cáfolja azt,
hogy mindaz, ami egyszer már volt, örökké ismétlődik,
mert akkor nem voltak vonatok, repülők, autók, gőzhajók, villamosok,
a csapodár szél önmagának játszott a sikátorokban,
s őt az alkímia fenséges misztériuma nyűgözte le,
Mercurius, a Fiú legyőzi a halált,
mert ő maga is a halálban született!
Ezért azonosítja Fludd a követ a Megváltóval.
Krisztus a lelki Kő, mely betölti a mindenséget,
ezért vagyunk mindannyian részesei a Kőnek.
Ezért vagyunk mindannyian eleven Kövek,
örökké keresve az egyetemes nagy Követ, melyről leváltunk,
mi, a mindenség porszemei, a vándorok.
De én, gondolta, hagyva az aranycsinálás lobogó misztériumát –
hiába öli meg a vándor az oroszlánt,
elvéve vörös vérét és fehér csontjait,
semmire nem jut vele – úgyis eljutok a városba,
mely betölti képzeletem, vár rám Vineta,
a víz alá süllyedt város, ahol, a tenger fenekén sínylődik
szabadulására várva, a királyi szubsztancia,
és ébren is, álmomban is hallom könyörgését.
Ki szabadít meg engem a vizek örökös éjjeléből?
Ki hoz fel a szárazföldre engem?!
Sokan hallják a kiáltást, de ki merészkedik rajtam kívül,
víz alá merülve indulni a Király keresésére,
ki merné magát tengerbe vetni,
ki segítene másokon, saját élete kockáztatásával?!
Én, a névtelen, az egyetemes Kő része, indulok.
Egyetlen vagyonom hagyom rátok, utódaimra,
az Egyiptomból származó fekete tükört.
És véle az erőt, mely megsegít – ha élni tudtok vele,
de könyörtelenül semmisít meg, ha hatalmával visszaéltek.

Álvaro meghajol, leül, és megiszik egymás után két pohár vizet. A többiek, mintha csak most ocsúdnának fel, tapsolni kezdenek, Noah hozzá simul, láthatóan büszke rá, de Mirandolina is gratulál.

– Ismerem a verseit, kedves Campos. Tudja, én egy vándortársulattal jártam a vidéket, de néha Lisszabonban munkások között is felléptem, és sokszor mondtam, nagy sikerrel, a maga lázongó, a szó igaz értelmében szabad verseit is, amelyekben, legalábbis én úgy éreztem, benne lüktet a század, a maga technikai csodáival és újdonságaival, de minden bornírtságával és vandalizmusával együtt, különösen érzékenyen reagált mindig a szegények szenvedéseire, és ezt érezték meg a legprimitívebb hallgatóim is, és állandóan maga után érdeklődtek, hogy hol él, mit csinál? És örökké azt javasolták, egyszer hozzam el magát is a munkások közé, maga hajómérnök, nem idegen magától a munka világa!

– Hát persze hogy nem idegen – nevet Borges, és gratulál Camposnak. – Ha mindenki legalább ennyire komolyan vette a feladatot, már érdemes volt elkezdeni. Végül is már T. S. Eliot is megmondotta, hogy minden vers alkalmi vers, egy bölcs latin mondás szerint pedig alkalom szüli a tolvajt…A mi esetünkben ez úgy módosul, hogy a verset! Következzen hát Alex barátunk, akinek remek fotográfiái mellett arra is volt energiája, hogy fölvegye a kesztyűt, és megírja a maga vízióját az alkimista misztériumról.

Search feláll, meghajol és rendkívül érzékletesen, sok iróniával adja elő kétrészes költeményét. Közben néha szüneteket tart, amelyek, jövünk rá, soha nem indokolatlanok, csak aláhúzzák ama Nagy Kérdést, amelyet a kérdések sora alkot.

A SÖTÉT TORONY
Alexander Search verse Ricardo Reis Fekete füzetébe

Az álmodó sötét toronyban fekszik,
Láncra vert foglyok között egyedül.
Kijuthat-e a napvilágra estig?
Vagy lelke örök sötétségbe merül?

Az álmodó kijuthat-e a fényre?
Vagy a foglyokkal együtt lenn marad,
A mélyben, ahol fortyog a salak,
Ül láncra verve, halálra ítélve?

És hol a torony? A tenger fenekén?
Alászállok és megkeresem én.
És kivégzem a halálraítéltet.

Kiszabadul az álmodó király.
És trónjára ül az isteni pár.
Nem lehet vége a keresésnek.

INVERZ
Nem lehet vége a keresésnek.
És trónjára ül az Isteni pár.
Kiszabadul az álmodó király,

És kivégzem a halálraítéltet.
Alászállok és megkeresem én.
És hol a torony? A tenger fenekén?

Ül láncra verve, halálra ítélve?
A mélyben, ahol fortyog a salak?
Vagy a foglyokkal együtt ott marad?
Az álmodó kijuthat-e a fényre?

Vagy lelke örök sötétségbe merül?
Kijuthat-e a napvilágra estig?
Láncra vert foglyok között egyedül,
Az álmodó sötét toronyban fekszik.

– Bravó – kiabál a papagáj, s váratlanul Search vállára száll. – De hol maradtak a hollók? – kérdezi rejtelmesen, s szárnyai közé dugva fejét elszundikál.
Lovecraft is, Borges is gratulál a fülig vörösödő Searchnek.
– Az ő verseit ismerte a kisasszony? – kérdezi érdeklődve Álvaro,Mirandolina felé fordulva.
– Sajnos, mindeddig nem olvastam – pirul el Mirandolina. – De pótolni fogom ezt a hiányosságomat, ígérem.

– Egyébként ő angolul ír, ezoterikus verseket – mondom. – Nem valószínű, hogy ezeket munkás-összejöveteleken kellene mondani, de egyetemisták között sikert érhetne el vele, kisasszony, ez egészen bizonyos. Az induló, ifjú portugál tehetségek szeretik a kihívásokat, vonzódnak az ezoterikus tudományokhoz, a misztériumokhoz, úgy általában a misztikához, uralg az okkult tanok divatja, márpedig Alex minden verse enigmatikus rejtély…

– És most Tejve bárója következik – áll fel Álvaro, mint egy konferanszié, és meghajol. – Tudnotok kell, hogy a sztoikus gondolkodó első versét halljátok, idáig ezzel a műfajjal nem is kísérletezett, és saját bevallása szerint nem is gondolta soha, hogy valaha is verset fog írni…

–Már ezért is érdemes volt vállalnia a meghívást – jegyzem meg –, és Tahitibe jönnie!…
– Hajrá, Luzitánia! – rikácsolja Henrik, fölriadva. – Sebestyén király visszajön, és megint vígan dudál a portugál.
Tejve föláll, magas, hórihorgas alakja a társaság fölé magasodik, de legnagyobb döbbenetemre, a hallgatag báró egyáltalán nem elfogódott, sőt! Szinte színészi adottságokat mutatva adja elő bizarr tankölteményét, időnként annyira ironikusan, sőt önironikusan, hogy többen nevetnek, és önfeledten közbetapsolnak.

Jó szeme lehet ennek a lánynak, pillantok kíváncsian a figyelő Mirandolinára, hogy már első találkozásuk után észrevette a bárónk színészi adottságait.

A VIGASZTALÁS
Tejve tizennegyedik bárójának verse Reis Fekete füzetébe

Gyerek voltam. Az erkélyről nézelődtem önfeledten,
Színes pillangót bámultam. Virágról virágra szökken.

És a napfény lángra gyullad szivárványszín szárnyfedőjén.
Magával ragadott engem, életre kelt a lepke-én.

Szálldostam térben, időben. Kleopátra udvarába
Is betértem kíváncsian. Komarios tanítása

Megigézett, hiszen hogyan száll a magas alacsonyhoz?
Hogyan növeszti fel magát az alacsony a magashoz?

Hogyan szállanak az áldott vizek alá az égboltról?
Hogyan szereznek tudomást bilincsbe vert halottakról?

Akik gyötrődnek szüntelen, lenn a mélyben, a sötétben,
Az Árnyak Birodalmában, Hadész setét belsejében?

És így szólott a királynő: feléleszti a testeket!
Lezúduló vizek árja ébreszt alélt szellemeket.

Lassanként kialakulnak, színt is öltenek magukra,
Mint tavasszal a virágok, kivirulnak virradatra.

S tudtam is a feladatom. Rudolf császár udvarából
Távoznom kell. Dolgom betelt. Kiszakadok a világból.

Alámerülök a vízbe, megkeresem az ős várost.
Látomásban keressetek, jelenéseiben Jánost.

De ha hívtok, fölbukkanok tenger mélyéből a fényre.
Rózsa leszek, mirákulum, Krisztus elcseppenő vére.

Mert az arany sivár ábránd. Nincs sehol a bölcsek köve.
A békéjét mindenkinek magában kell keresnie.

Ezt üzenem Vinetából. Fölöttem a tenger árja.
A víz eloltja a tüzet. A dolgok szimmetriája

Vigasztalhat, hiszen a tűz felfőzheti a vizeket,
Párologva szünet nélkül táplálván a fellegeket,

Melyből megint aláhullnak. Örök körforgás az élet.
Azt üzenem Vinetából: higgyetek, mert van ítélet.

– Kedves Tejve – áll fel meghatottan Borges –, ön megint elképesztett bennünket. Lídia is meghatottan gratulál, Bernardo Soares pedig lelkesen fogadkozik, hogy lehetséges, ő is megpróbálkozik a verssel.

– Hajrá, Luzitánia! – rikácsol Henrik, s megint visszatelepszik a leplezetlen áhítattal Tejvét bámuló Pauline vállára.
– Köszönöm a verset – mondja a lány, és elpirul. – Úgy érzem, hogy direkt nekünk írta a báró úr, Vicentének és nekem. Köszönöm! És mielőtt a meglepett
Tejve megakadályozhatná, felugrik, letérdel eléje, és megcsókolja a kezét, Henrik pedig méltatlankodva száll vissza Lovecraft vállára.

– Ez hiányzott magának, báró úr – mosolyog elismerően Álvaro. – A siker. Ami nemcsak azt jelenti, hogy valakiknek tetszik, amit felolvas és tapsolnak, hanem főként azt, hogy lemérheti, miként hatnak a gondolatai a hallgatóságára!
– De hát soha nem is szerepelt közönség előtt – magyarázza Mirandolina. – Fogalma sem volt, hogy milyen az, amikor mások is hallják a szöveget, amelyet magányos óráiban fogalmazott meg. Nem tudta lemérni szavai, üzenetei súlyát.

– Az én írásaim, az évek óta készülő mű részletei nem is olyan jellegűek voltak, amelyekből közönség előtt kellett volna felolvasni. A szervezett munkások, fi lozófiai műveltség híján, valószínűleg nem is értettek volna semmit az egészből, az egyetemista ifjúság pedig, minden jel szerint csak a nihil szirénhangjait, az anarchista üzenetét hallotta volna ki mondataimból, noha semmi sem áll távolabb tőlem, mint a nihilizmus vagy az anarchia! Én senkinek sem szerettem volna lázadásához vagy kompromisszumaihoz argumentumokat prezentálni. Mi sem állott távolabb tőlem, mint pillanatnyilag még nem is létező olvasóim befolyásolása, noha nem vagyok naiv, sejtettem, egyszer elkészül a mű, befejezem, s annak rendje és módja szerint könyv lesz belőle, s akkor már nem ellenőrizhetem tovább, elindul a saját útján, s mindenki azt olvas ki belőle, amit éppen akar. Ezért törekedtem világos, célratörő és pontos fogalmazásra, s részesítettem kitüntetett figyelemben a racionalista, logikus okfejtéseket. Alkatilag is irtózom a homálytól, a dagályosságtól, a populizmustól…

–Még rosszabb perceiben, mélabús hangulatban sem kacérkodott a gondolattal – kérdezi Borges –, hogy az egész világrend elhibázott, hogy sem a konzervativizmus, sem a liberalizmus, sem a köztársaság, sem a monarchia, sem a fasizmus, sem a kommunizmus nem megoldás, hogy valami más kellene?!

– Erre a kérdésre maga a könyv nyújthat feleletet, már ha egyáltalán létezhet mindenki számára elfogadható válasz! – válaszol Tejve, s felemelkedik, karját nyújtva Mirandolinának. – Elnézésüket kérve, mi most visszavonulnánk pihenni, én ugyanis az éjszaka írtam és álmos vagyok. Neki is pihennie kell, este nagy feladatok várnak rá.
– Akik írni akarnak, szintén követhetik a báró úr példáját – emelkedik fel Lovecraft is.
Soares, Cross, Guedes és én is követjük, s kis tépelődés után Mora is.
– Zavarlak, ha én is felmegyek? – kérdezi Lídia.
– Ezt nem kérdezheted komolyan…

Nevetve karol belém, a lépcsőről visszafordulva látom, hogy Álvaro sakktáblát szed elő, és kihívóan kérdezi: – Ki mer kiállni velem? – A választ már nem hallom, ha megfelelő ellenfélre akadt, úgyis megtudjuk a részleteket, gondolom.

A félhomályos szobában összeölelkezve, hosszan nézzük a zápor verte, szél korbácsolta tengert, majd odamegyek íróasztalomhoz, forgatom verseim, leveleim kéziratait, a lapok pörögnek a ventilátor kavarta huzatban, úgy nézem ezeket a verseket, mintha nem is én írtam volna néhány nappal azelőtt, mintha hónapok, évek teltek volna el a tibeti barlang vagy a perui farsang írása óta… Az alkimista, akiről írnom kellene, ott ül a tűz mellett, térdén a puskája, és nézi a körülöttünk baljósan ólálkodó farkasok szürke, ugrásra kész árnyait... Néhány papírlap zizegve hull a földre, Lídia elfordítja a ventilátort, összeszedi a lapokat, visszahozza és hanyatt fekszik az ágyon. Ki tudja, mire gondol? Az alkimista fölemeli puskáját és tüzel. Én is követem a példáját, két farkas vérben fetrengve összerogy, a többiek morogva kezdik marcangolni a tetemeket. – Hátha ez átmenetileg megint darab időre visszafogja őket – motyog a férfi, s gondosan tölti újra puskáját, de készenlétbe helyezi pisztolyait is. Fölöttünk ott világol a talányos holdtányér, szűrt fényében foszforeszkálnak a tőlünk tizenkét-tizenöt lépésre várakozó farkasok bundái. Hányan lehetnek, heten-nyolcan-tízen? Ha egyszerre rohannának meg, semmi esélyünk sem lenne, de egy ideig még távol tartja őket a tűz, melyre újabb ágakat dobok. Fa legalább van, azzal is nem kell takarékoskodni.

Írni kezdek, a látomást vagy álmot írom meg, találkozásunkat a téren, menekülésünket a pincében és földalatti folyosókon át, a lovaglást a mezőkön, az ördögszekerek csikorgó zörgését, a mérhetetlen erdőségeket, a patak csobogását, a tűz lángjait s a farkasok minket követő tekintetét. Hajnalodik. A holdtányér még nem tűnik el, de elveszíti telt ragyogását, s vékony narancssárga csík jelzi a fák koronája fölött, hogy hamarosan fölkel a nap. A farkasok újra mozgolódni kezdenek, újra lövünk, kettő ismét összerogy, következik a már ismert színjáték, a marakodás, halljuk a morgásokat, a fogak csattogását. Egy magányos ordas nem merészkedik a többiekhez, oldalt állva, merev nyakkal, föltartott fejjel üvölt. Az alkimista újratölti puskáját és lelövi. – Még idecsalja a többieket! – morogja. Én is lelövök még egyet, gyorsan töltöm újra a fegyvert. A férfi már a pisztolyait is kilövi, a megmaradt farkasok társaik még meleg tetemével vannak elfoglalva, marcangolják a húst, habzsolják a vért, talán észre sem veszik, hogy lóra pattanva távolodunk, mindenesetre egyelőre nem követnek. Kihalt vidéken járunk, a patakmeder egyre meredekebb, pedig valami azt súgja, jó lenne leereszkedni a patakhoz, inni a kristálytiszta vizéből és átléptetni a túlsó partra, bár sejteni sem lehet, hogy ott mi várna ránk.
Magas hegyeket látok a felkelő nap fényében, kékes-fehéres ködben imbolyognak a csúcsok. Lakatlan, kihalt vidéken járunk, szóvá is teszem, hogy napok óta nem láttuk sehol az élet legapróbb nyomát sem, mióta menekülünk, nem találkoztunk emberrel, igaz, szándékosan kerültük el az utakat, s az utak mentén a ködben megbúvó falvakat. –Még pontosan az hiányozna, hogy haramiákkal találkozzunk, suttogja a férfi, és visszafordul, hosszú csövű messzelátójával nézegeti, követnek-e a farkasok, de nem látja őket. – A puskalövések viszont olyanokat is idecsalhatnak, akiknél, tudjad, még a farkasok is jobbak, ha megjelennek, meglátod, visszasírnánk még az ordasokat! –mondja, de ennek ellenére nem megyünk be a biztonságot nyújtó fák közé, az erdőbe, ott maradunk a patakparton. Fölöttünk nagyobb madarak, talán héják vagy szirti sasok kóvályognak, árnyékuk makacsul elkísér. Követnek. – Talán zsákmányt sejtenek bennünk ezek is. Hamarosan elérjük a fogadót, s ott majd megpihenünk, és eszünk is – biztat a férfi, felém nyújtva pálinkás butykosát. – A fogadósnét ismerem, megbízható, nem árul el, de jó lenne hétig odaérni. Talán két-három napot is alszunk, nagyon kimerültem. S Krakkóig még több napos út vár ránk, de ezt a kényszerpihenőt nem lehet kihagyni, a lovaknak is pihenésre van szükségük.Mohón iszom, az erős ital átjár, kimelegít, érzem, hogy vörösödik el az arcom, s ég a fülem. Igen – mondom. – S egy forró fürdő is jót tenne. – Lesz minden, ne aggódj! – veszi vissza a butykost, és ő is iszik. – Johnék még ott vannak? – kérdezi érdeklődve. – Mit tudsz erről? Miben egyeztetek meg? – Hogy ott találkozunk – mondom, aztán megint szótlanul lovagolunk tovább, a nap sugárzó fényében feltűnik a táj szokatlan, barbár szépsége. A hegy ormok a felszakadó ködben olybá tűnnek, mintha pipálnának, s elmaradnak a fölöttünk állhatatosan repülő fekete madarak is, ami arra utal, hogy immár közel lehet a társam által emlegetett fogadó.

A papírokon sokasodnak a sorok, most már csak a formát kellene eldöntenem, gondolom, a hegyi táj távolodik, meghallom Lídia egyenletes szuszogását. Elaludt, észlelem, s ott ülök megint íróasztalomnál, a ventilátor monoton zúgásában is érzékelem, hogy valami történik, elfordulok, észlelem, hogy a varázstükör ismét felfelvillan, mintha jeleket sugározna.

Óvatosan emelkedek fel, lábujjhegyen megyek közelebb, föléje hajolok, s észreveszem az előbbi tájat s a két lovast. Az egyik én vagyok, a másik a titokzatos alkimista, s ahogy közelről figyelem az arcát, megdöbbenek, annyira hasonlít Lovecrafthoz. Igen, ilyen lehetett a törékeny öreg amerikai író fiatalkorában, amikor még bizakodó volt, hitt törekvéseiben…Tejve Borgest idéző szavai visszhangoznak bennem, az örök visszatérésről, talán a névtelen, Vinetát kereső alkimista reinkarnációja lenne Lovecraft?

A tükör kihuny, a sima fekete felületen saját arcom homályos körvonalait látom derengeni, visszamegyek íróasztalomhoz, s tovább írok, de az anyag ellenáll, sehogyan sem akar verssé formálódni, szonettet Borges és Search után nem akarok írni, szabad verset sem, s valami prózaversszerű, indázó mondatokkal operáló, homályos utalásokkal teli, misztikus prózavers mellett döntök.

Amikor felírom a címet: Tud! Merj! Akarj! Hallgass!, elképzelem a többiek megdöbbent arcát és Borges, Tejve, Mirandolina és Lídia egymást kereső tekintetét, amint arcukon a beavatottak mosolyával figyelnek. De aztán váratlanul – mintha valaki változatlanul állana a hátam mögött és figyelne – mégiscsak egy szaggatott, félig rímes, leginkább drámai monológokra hajazó formát választok, s úgy írom, javítás nélkül a sort sor alá, mintha diktálná a hátam mögött álló ismeretlen.

TUDJ! MERJ! AKARJ! HALLGASS!
Ricardo Reis álma tahiti Fekete füzetébe

Holdfényben várt rám Prága főterén.
Fekete köpeny. Fekete csuklya.
Innen minden út végtelenbe fut.
Körülöttünk a semmi árnyai
kavarogtak. Már vártalak! – súgta.
Távol éjjeli őrjáratok vasalt
csizmái szabdalták a múló időt.
Műhelyébe mentünk… A kemence
ajtaján láttam át egy más világba.
Tudj! Merj! Akarj! Hallgass! – volt a jelszó.
Lóhalálában futottunk poroszlók
elől. John Deeről kérdezett. Szidta
Kelleyt. Vágott fülű, ripők sarlatán!
Barlangjáratokban menekültünk,
mintha egy állat rángó belsejében.
Az a lovaglás néptelen mezőn,
hol csikorogtak az ördögszekerek,
sűrű erdőkben, patakparton.
Farkasok eszelős vonítása.
És az út, mely a végtelenbe visz.
Fölöttünk már ott kéklett a Tátra.
Mennie kell Krakkóba! Bármi is
történik, már nem fordulhat vissza,
várja Danzigban a bérelt hajó,
mert el kell jutnia Vinetába.
Nem késlekedhet. A Király várja.
Sikerülnie kell a processzusnak…
Most az övé lesz a bölcsek köve.
A mindent tudás és az örök élet.
Végig ott voltam. Zord tengerészek
keresztet vetve mutatták a helyet:
Itt van a város, lenn a mélyben,
hallani néha harangok szavát.
Igen, mélységben harangoz Vineta!…
Keresztet vetve nézték a férfit,
ki rám hagyta tükrét, fóliánsait,
levetkőzött és ahogy anyja szülte,
mezítlen merült a habokba el.
A varázstükör még villant egyet.
Lemerült ő és én visszajöttem.
Ma is úgy érzem, ő halt meg helyettem,
ha meghalt? Lehet, várta a király
a szabadítót? És trónra ült a pár?
Tekintetét nem tudom feledni.
Tükréből követ. A vizek alól.
Kérdez csak, kérdez. Nektek sikerült?

Lídia megmozdul, álmos hangon hív, befejezem az írást, ledőlök melléje, rám fonja magát, motyog még valamit álmában, de nem értem, mert azonnal elalszom. Egy hatalmas, beláthatatlan tenger partján állok, egyedül. Szél fúj, csattogtatja hosszú fekete köpenyem, nyakamba lógnak az ónszínű fellegek, a láthatáron már csak apró fekete pont a hajó, amelyről egy-másfél órája szállhattam le, búcsút vé38 ve a babonás tengerészektől, akik, miután rezzenéstelen arccal néztem végig ruháit levető és rendben elém rakó, iszákját, fóliánsaival, elixírjeivel, kenőcsökkel teli tégelyeivel és a titokzatos fekete varázstükörrel rám bízó alkimistától, csodálattal vegyes irtózattal bámultak rám… Addig, barátom tervéről értesülve, még tettek néhány bornírt, szarkasztikus és trágár megjegyzést, de miután az elszánt férfi eltűnt a vizek mélyén, döbbenten elhallgattak. Én sem erőltettem a beszélgetést, egyre azt a helyet láttam, ahol az alkimista a tengerbe merült, végrehajtva tervét, s ahol, legalábbis az öreg kapitány szerint Vineta, az elsüllyedt város rejtőzhet a mélyben. – Hiszen – mondotta az öregember, és keresztet vetett – tiszta időben látszanak a templom tornyai is a víz alatt, s hallatszanak a vinetai templomok harangjai is! Ezek szerint – iszik egy korty rumot az öregember, s elénk tolja a flaskát – még élnek a lentiek, a lent rekedtek, s rendes keresztény emberekhez méltóan templomba is eljárnak, hát különben, ha nem így lenne, miért harangoznának? Hogy ez miképpen lehetséges, ne tőlem kérdezzék! – meredt ránk, hályogos kék szeme megrebbent, és újra keresztet vetett. – Voltak már maga előtt is – mered az alkimistára – kalandvágyó ifjak, akik lemerültek, hogy felkeressék a víz alatti várost, abban a reményben, hogy kincseket találnak, de ezek soha többé nem kerültek elő, mindörökre a tenger mélyébe vesztek…

Az alkimista mosolygott, és amikor a kapitány kiment, megsúgta, hogy csomagjában, amit ruháival együtt rám hagy, a fóliánsok és könyvek, elixíres tégelyek és kenőcsös dobozok mellett – egyébként mindegyikhez mellékelve van a használati utasítás és az előállításához szükséges tudnivalók –, rám bízza legféltettebb kincsét, a fekete varázstükört is. Nem fejthette ki pontosan, miről is van szó, mert visszatért a kapitány, és pipájával a foga között, komoran közölte: – Készülhet, mert hamarosan elérjük azt a helyet…

A hajón nem is nyitottam ki az iszákot, s a kikötőben sem. Leszállva a hajóról, betértem egy matrózkocsmába, ittam és ettem, majd kisétáltam a partra, hogy még láthassam a horgonyt azonnal fölszedő hajót, amely már csak egy pirinyó pontszem volt a horizonton. Hol látszott, hol nem látszott. Sóhajtva tértem viszsza a kikötőbe és egy fogadóban szobát béreltem... Amikor végre egyedül maradtam, bezártam az ajtót, és kiraktam az asztalra az örökséget, könyvek, fóliánsok, alkimisták iratai, tégelyek, egy zacskó arany, hogy elutazhassak John Deehez, Angliába, üvegcsék és igen, a titokzatos fekete tükör. Antracit tükre vakon meredt rám, dúlt arcom láttam tükröződni benne, s hirtelen megmagyarázhatatlan módon tűnt fel az alkimista boldog, mosolygó arca. Egy tenger alatti templomban térdelt a Madonna előtt és imádkozott.

– Ébredjetek! – hallom az Álvaro hangját, és hirtelen riadok fel. – Este van már, meddig akartok aludni?
– Ránk fért már, nem? – morog durcásan Lídia. – Napok óta nem aludtunk rendesen.
Már támolyogtunk a fáradtságtól. Lehet – néz elmosolyodva Álvaróra –, ezért is beszéltünk össze annyi csacsiságot?!
– Már mindenki megebédelt, hamarosan kezdődnek a felolvasások. Gyertek, ne várakoztassátok az író urakat.
– Megyünk – szállok ki az ágyból, s indulok a fürdőbe. Lídia is követ. Álvaro még utánam szól:
– S a versed? Megírtad a versed?
Bólintok és eltűnünk a fürdőszobában.

Zuhanyozunk, a hideg víz kissé felfrissít, visszamegyünk a szobába, Lídia fehér ruhát ölt, én maradok a rövidnadrágban, s egy laza fehér inget választok. Elveszem az asztalról a füzetet, ingzsebembe rejtem a tükört, amelyre még ma éjszaka nagy feladatok várnak, és megindulunk lefele.
– Teknősbéka-levest főztünk – jelenti büszkén Noah, és tálal.
Az asztal körül mindannyian ott ülnek, hallgatagon merednek egymásra, Henrik Lovecraft vállán gubbaszt, és meglátva minket, vidáman rikácsolni kezd.
– Hétalvók! – kiabálja, s átröppen a sápadt Pauline vállára. Miután ettünk, Álvaro tölt egy-egy pohár fehérbort is, de én először inkább vizet iszom.
– Ki kezdi? – kérdezi Borges.
– Én – mondom, kortyolva boromból. – Ha már rám vártatok, ennyivel kárpótollak benneteket. Felállok és a szobában körözve adom elő a versem. Döbbenten hallgatnak.

– A doktor úr speciális mélylélektani eset – jegyzi meg szarkasztikusan Borges, és rám kacsint. – Úgy, olyan érzékletesen írja le az egészet, mintha átélte volna.
– Lehet, hogy át is élte – kel védelmemre talányosan Lídia.
– Semmit nem lehet kizárni – jegyzi meg Mirandolina is. – Még azt sem, hogy Reis doktor úr egy másik életében alkimista volt Prágában, és társával együtt menekült…
Odajön, megpuszil és elkéri a kéziratot.

– Az itteni versei mások, drága doktor úr, mint az általam ismert ódái…
– A sziget bűvös hatása – nevet Álvaro –, de arról volt szó, hogy a pályamunkák elhangzása után jön a kiértékelő. Ki következik?
– Lovecraft úr – néz az amerikaira Borges. – Majd Soares, Cross és Guedes urak, és Mora doktor zárja a sort.
Henrik, amikor meghallja a Lovecraft nevét, visszarepül az öreg amerikai vállára, és figyelmesen néz körbe, mintha keresne valakit.
– Bocsássanak meg, de én nem vagyok olyan jó színész, mint a barátaim, s ülve is maradok, fájnak a lábaim a tegnapi nagy meneteléstől, nem is érzem a legjobban magam. Tagoltan, érzékletesen olvassa versét.

A BÖLCSEK KÖVE

H. P. Lovecraft verse Reis Fekete füzetébe

minden sötétség szétoszlik előtted…
Hermész Triszmegisztosz: Tabula smaragdina

Az alkimista az edényt kereste,
Hogy nászt ülhessen a királyi pár.
Napra nap múlt, estére este.

Cserép, üveg, réz se volt megfelelő,
Hogy megtörténjen az átalakulás,
A hollófejet fehéríthesse ő!

És vörösben történjen meg a nász!
Csattogott felette mennyei olló,
De edény híján késett a varázs.

Míg rá nem jött, és ez lett a veszte,
Hogy az elixír létrehozható!
És az edény ő. A saját teste!

Szétnézett. Csak kéjsóvár, mohó
Pofákat látott, az aranyat leste,
Pór és király! Az isteni kohó,

Testének temploma fellázadt.
„Ezeknek arany, életelixír,
Nem számít nekik semmi, csak a látszat!"

Álmot látott, vízbe merült várost,
És azonnal elindult Vinetába,
Urborus vezette. Örök párost

Látott férfi-nőt, hermafroditát,
S tudta, célt érhet végre lenn a mélyben,
Felébresztheti az alvó királyt,

Megérdemlitek az örök életet!
A mindenségben nem létezik párja,
Rátok