[Látó, 2005. október]  

Hogy is volt, a konzul épp a keretben sétált, amikor az Elvetemült megpróbálta a kútba vetni magát, és néhány rabszolga fogta le a kút kávájára fektetve, míg egy százados és néhány légiós oda nem rohant, és hátracsavarták a kezét, barbár szokás szerint. A konzul néhány lépésről figyelte az Elvetemült kapálózását és dühös vonítását, majd továbbvonult kíséretével, legjobb barátjának fiatal feleségével és egy ezredessel. Körbejárták a kertet, a konzul aprólékosan elmagyarázta a kert szerkezetét, hirtelen nem tudott ennél jobb szót kitalálni, és időnként a műveletlen ezredesre pillantott, és erre a fiatal nőre, aki értelmes kérdéseivel minduntalan hozzátett a kert szépségéhez, újabb és újabb ötleteket vetve fel.

Mindazonáltal felfedezte, hogy a fiatal nő időnként az Elvetemült és kísérete felé nézett, akik még mindig ott vesződtek, és sehogy sem tudták elhagyni a kert területét. A konzul, bár arról volt híres, hogy uralkodni tudott indulatain, most bosszúsan elnézést kért, és otthagyva vendégeit, a dulakodók felé sietett. Csak amikor megállt az Elvetemült és a légiósok előtt, akkor vette észre, hogy a fiatal nő és az őt kísérő ezredes is utánajött, amit hirtelen illetlenségnek érzett, mintha mezítelenül találták volna. Hogy is volt, feléjük fordult, anélkül, hogy a közeledtére megilletődött katonáknak bármit is mondhatott volna, és ekkor, ebben a pillanatban szabadította ki magát az Elvetemült. Meglepően gyors és fürge mozdulatokkal végigfutott a kert alsó részén, ahol a félig kész kerítés húzódott, a kert gyenge része, és ahol ráadásul a fák is fiatalok voltak még, könnyen lehetett közöttük cikázni. Meg fog szökni, mondta egyszerre a fiatal nő, és a konzulra nézett.

Tulajdonképpen mit követett el, kérdezte az ezredes ugyanolyan nyugodtan, mint ahogy az első kérdését tette fel a fiatal nő, mintha helyette kérdezett volna. A konzul elmagyarázta, hogy több nőt is erőszakkal magáévá tett, ezért kasztrálásra ítélték. A fiatal nőt kísérő ezredes arca rándult egyet, a konzul nem tudta eldönteni, hogy helyeslésképpen vagy irtózatában. Azt próbálta összegezni, hogyan került az ő kertjébe az Elvetemült a katonákkal, az egész dulakodás hogyan tudta megzavarni a kert szemléjét. Hirtelen nem tudott magyarázatot adni önmagának, hogyan kerültek be ezek a személyek a kertjébe, ahol éppen legkedvesebb barátjának feleségét fogadta, hiszen rabot szigorúan tilos bevezetni a kertbe, szintúgy csakis a testőrségéhez tartozó néhány tucat katona tartózkodhat közvetlen közelében, ha nem születik külön parancs az ellenkezőjéről. Elhatározta, hogy meg fogja büntetni ezeket az embereket. Ekkor vette észre, hogy a fiatal nő és az ezredes a kétbalkezes katonák futkosását figyelik, amint azok megpróbálják még a félkész kerítés előtt utolérni az Elvetemültet. Hogy is volt, a fiatal nő ebben a pillanatban vette űzőbe az Elvetemültet.

Az ezredes higgadtan ledobta köpenyét, és a fiatal nő után rohant, hogy is volt, csak úgy szedte a lábát, ütemesen dobogott a föld, ahogy a két vendég az Elvetemült után futott. Az Elvetemült átdobta magát a kerítésen, alig tudott feltápászkodni, rémülten hátranézett, látta, hogy a szolgák a katonákkal együtt lemaradnak, de a két frissen érkezett gyorsan közeledik a kerítéshez. És a háttérben ott áll a konzul, most már mellén összefont karokkal, összehúzott szemmel, ebben biztos volt az Elvetemült. Hogy is volt, egy pillanat alatt döntött úgy, hogy mégis a dombot választja, amin túl, errefele jövet megjegyezte, egy kisebb liget húzódik, azon túl pedig a folyó, mely egy kis árokban a kertig is eljut, vize azonban pontosan olyan áporodott, mint a konzul lelke: undok, békanyálas víz, térdig érő iszappal az alján. Még arra is volt ideje, hogy kiköpjön egyet, úgy érezte, ez most jót tesz, bár hihetetlenül szomjas volt, több napja nem adtak vizet neki, mégis összegyűlt annyi nyál a szájában, és csak utána lendült meglehetősen nehézkesen lába a futás első lépésére. De aztán, úgy látszik, elpárolgott erőtlensége, a dombot szinte ugyanolyan gyorsan mászta meg, mint ahogy a frissen érkezettek a nagy sebességtől szinte toporogva, a kerítés előtt kényszeredetten lelassítva tették meg a lejtős részt. A domb tetején azonban csalódott. A ligetnek nyoma sem volt, a folyó sem látszott, egyáltalán semmi sem látszott, mintha vége lett volna a földnek, amin idáig futott, a nagy üresség volt előtte, fal formájában.

Először megdöbbent, kezét előretartva próbálta kitapogatni azt a valamit, ami leginkább a semmihez hasonlított, de keze, amint előrenyújtotta, félig el is tűnt, mintha ködbe tartotta volna, majd megakadt valami nagyon szilárd és sima felületbe. Néhányszor, összeszedve bátorságát, nekivetette magát a ködnek, most már így nevezte magában, de mindannyiszor visszahuppant a földre. Hogy is volt, a két frissen érkezett közben átvetette magát a kerítésen, ők egyáltalán nem voltak fáradtak, sőt, taktikázni is volt idejük, a nő, te jó ég, egy nő is van köztük, döbbent meg az Elvetemült, a domb egyik szélén, a férfi pedig a másikon kezdett el felfele futni. Az Elvetemült szembefordult velük, s ahogy azok lassan, de biztosan haladtak fölfele, miközben egymás fele is közeledtek, egyszerre zárva le a közöttük lévő rést és a domb széleit, eldöntötte, hogy nem hagyja magát újra elfogni. Arra gondolt, a domb tetejére érkezők döbbenetét kihasználva kicsúszhat kettejük között, hogy ez a kevéske idő, amíg szembesülnek a köddel a frissen érkezők, elég lesz arra, hogy végképp elmeneküljön, vagy legalábbis egy kis előnyre tehessen szert, hiszen amazok jó erőben vannak, ő pedig eléggé szomjas és fáradt, ráadásul most már a köd is nyomasztja.

Hogy is volt, a frissen érkezettek felértek a domb tetejére, az Elvetemült ekkor ellódította magát a ködtől, és kettejük között levágódott a domb oldalán, egy ideig talpon bírt maradni, de csak egy ideig, megbotlott ugyanis, és legurult. Ott hevert a földön, nagy csend töltötte be a dombot, a füle zúgott, aztán visszanézett, látta, ahogy a frissen érkezettek könnyedén belevesznek a ködbe, majd újra megjelennek, eltűnnek és megjelennek, és ez az ismétlés először a földhöz ragasztotta, majd felállt, és csodálkozva bámulta azt a kettőt ott fent, akik a semmi határát ilyen könnyedén meg bírták nyitni. Már kevés erő volt a lábában, éppen annyi, amennyi a sétához elégséges, vagy az olyan lassú járáshoz, amit egyáltalán nem menekülésre találtak ki, hanem valami egészen másra, mondjuk, az elmélkedést szolgálja, vagy annak egy közeli testvérét, az emlékezést.

Hogy is volt, a konzul becsületén folt esett, büszkeségében megtiporták, amikor fogadásból meglátogatta a leprások telepét, és megérintette az egyiket, szerencsétlen pára azt gondolván ebből, hogy a konzul ismeri a fertelmes kór balzsamát, ezért fogságba vetették, holott csak fogadás, mindez fogadásból történt, ezt nem kellett volna megírni, mondták az Elvetemültnek, és a konzult néhány óra múlva, amikor a légió egyik szárnya felvonult, az, amelyik olyan hősiesen harcolt a mocsaraknál is, és felégettek mindent, és egy vesszőből, ami a rómaiak jelképe is, egy vesszőből font kosár alatt ott lapult megperzselt hajjal a konzul, és dühösen rúgta magasra a kosarat, azt nem kellett volna megírni. Átvágott azon a kis mezőn, amit most piactérnek gondolt, pedig senki nem nyüzsgött a közelben, közel ment a kerítéshez, egy pillanatig habozva átvetette magát rajta, szeme sarkából látta, hogy azok ott ketten alászállnak a dombról, és szintén átugranak a kerítésen, elfutnak mellette, a konzulhoz érkeznek, kezét hátracsavarják, római szokás szerint.

Hogy is volt, az Elvetemült ekkor átvágott a kertnek azon a részén, ami leginkább ki volt építve, és ahol a szél úgy futott végig, hogy csupán hasa érintette azt a kevés port, amit a kerti munkások seprűje megkímélt ezen a délelőttön, néhány felhő is közelebb húzódott, a különleges cserje szánalmas, csupasz ágai is összébb csapódtak, mint két csontos boka, amikor az Elvetemült végre belevethette magát a kútba.