[Látó, 2009. március]
Győrffy Ákosnak
Jóból van.
Istenféltő életet él.
A bűnre irgalommal válaszol,
tehát szeret.
Tisztán látja a tisztát,
mégsem meri
tudni az utat a tudhatatlanba.
Nem hisz: hit van benne.
Éjente is a napos oldalon jár,
s a pusztulás is javára válik.
Ha az égre néz, látja,
hogy nézik, mert látja
a szépségben a szentet.
Tudja, hogy a szél, ha
falon hatol át, lélegzet.
Szégyenkezik, amikor
tulajdon gondolataitól nem
hallja Isten szavát.
Nem tudja, hogy
költészetnek
vagy teológiának hívja
a gyönyörűt.
Mindennap hálát ad érte,
mennyi iniciálé kallódik
a teaivó lány
egyetlen mozdulatában.
A katedrálisra azt mondja:
fal kell, hogy nyílhassék
ablak; ég
a tornyok növekedéséhez.
Mint a mennyei fejedelmek,
részvéttel tekint
a szerelmesre, akiért
madarat küld a kegyelem:
nem repülni tanítja,
hanem a repülés
csodájára emlékezteti.
Sokközpontú körben áll.
A napba néző tulipánokat nézi.
Megveszi az Isten melege.