[Látó, 2005. október]  

Valami mozog. Érzem ezt a szemem sarkából, ahogy átvágok a déli vibrálásban a templom előtt. Ahogy sistereg a teherautókról elszórt homok a cipőm alatt. Ahogy az árnyékomat taposom ebben a nagy merőlegességben. És már csak annyi időm van, hogy magamhoz vegyem, azt hiszem, még ezen a napon magamhoz kell vennem, különben semmi értelme nincs az utazásomnak.

 
Úgy kezdődött, hogy Didiér, ez a világutazó késő délután állított be azzal, hogy mégiscsak kellene neki. Az ajtóban ültem, a küszöbön, tehát mégsem kellett beállítson, csak úgy formaságból megállt a küszöb előtt, fel kellett nézzek rá, pedig nem szeretem, ha fel kell. Ezt mondtam neki, és egy pillanat múlva mellettem ült. Fejét nekitámasztotta az ajtófélnek, és várakozott. Te jöttél ide, Didiér, mondtam neki várakoztában. Én, válaszolt. És egy fűszálat vett elő a zsebéből, a fogai közé kapta. Az orrom előtt táncolt a fűszál, mikor megint megszólalt. Nem az ő hangján a fűszál miatt. Elmondta, miért jött. Hogy feltétlenül hozzam el, akkor is, ha nem térnék vissza. Gondolkodtam. Azt meg hogy lehet, Didiér, kérdeztem, és a holnapi esti meccs jutott eszembe, amikor a franciák először lépnek pályára a tornán. Egy cigarettát vett elő, ideadta. A fűszál, a nagy melegtől, zörögni kezdett. Még ült egy darabig, megvárta, míg elszívom azt az egy szál cigarettát, aztán felhúzta magát, megpaskolta a vállamat, és elkacsázott. Csak a világjárók tudnak így elkacsázni. Lementem a patak partjára, oda, ahol olyan nagy kövek állnak ki a víztükörből, mint éjszakából az álmatlan népek, és a vizet csapkodtam egy jó félórán keresztül. Semminek sincs értelme, mondták, amikor átvágtam a templom előtt a homokon. A kalapomat most már le kell vennem, és levettem, akárha házba lépnék be, ahol az alacsony plafon ezt kívánja. Az alázatosság, a halk nézelődés, és más, ehhez hasonló erények kellett hogy kísérjenek, különben nem nézték volna jó szemmel, ahogy a tér végében óvatosan lehajoltam, magamhoz öleltem és karjaimba vettem, felemeltem, és elindultam vele. Gondolom, Didiér meg lehet elégedve, senki sem teheti meg, hogy ne legyen, mert elhoztam. A tereknek nincs végük, magyarázták, ahogy elhúztam a templom előtt, és kalapom árnyéka fellebbentette az elszórt homokot, s ahogy egyenként visszapergett a földre, azt gondoltam, ezekben nincs már több csikorgás. Ki kell egyeznem ezekkel az emberekkel, ahogy ott állnak a tér mellett, és figyelik, mint viszem. Ahogy a körmüket rágcsálják, úgy kell kiegyeznem velük, azzal az alapossággal, amivel recésre rágják a körmüket. Azokban a kék színű zakókban. Mielőtt indulok, ujjaim végigfutnak a vállfákon, hogy mégis, melyikben lenne jó, ha majd leülök a nagy rádió elé, amikor a franciák először lépnek pályára. A szekrény, ebben tartom a kabátjaimat, minden lélegzetvételkor recseg, végül kiválasztom. Ez van, tárták szélesre üres tenyereiket előttem, miután elhagytam jobb kéz felől a templomot, amikor végre átvágtam. Ki kell egyeznem veletek, mondtam a tenyereknek, és mosolyogtak. A kalapod, mondták, beérnénk vele, de, sajnos, van, aki egyebet kíván. Oda kellett adjam a kalapomat is, a kabátomat is, és csak azután indultam el, mindegy volt már, merre. Letettem a földre, Didiér már ott gubbasztott a grádicson, és ott volt mellette most már a rádió is, két keresőgombja akár két nagy, csodálkozó szem. Didiér felállt, pedig nem szeretek felfele bámulni, majd odalépett hozzá, lehajolt, magához ölelte és karjaiba vette, felemelte és elindult vele, keresztül a templom előtt, a porban.

És ekkor nézhettem meg jobban, hogy ami a szemem sarkába költözött, az nem más, mint egy Didiérre várakozó teherautó. Most meg az is átvág zötykölődve a téren.