Befeküdt a kádba, lábát a kád peremére fektette, és farizmait fegyelmezve eleresztett egy-két szellentést, hogy miután már kényelmesen elhelyezkedett, ne kényszerüljön újra felemelkedni. Egy utolsó pillantást vetett a fürdőre. A kagylóra, a tükör elé helyezett kenőcsök, borotválkozókrém, bicska, a bőrápolók és a poharak sokasága ijesztően magasodott fölé. Gyorsan elhúzta a függönyt, de korábbi nyugalma elveszett, a forró víz már nem kényeztette, hanem ármányos módon magába fogadta, és amikor úgy érezte, hogy kicsit ellazulhatna, heréi alatt erős viszketést érzett, amit még elviselt volna, ha nem jelentkezik a vállában, hátában és térdhajlatában is. Az ajtó megnyikordult, majd egy ugrással a macskája termett a kád peremén, és őrá figyelmet nem szentelve, körüljárta a vízzel teli kádat. Bármennyire elővigyázatos volt, a farka mégis belelógott a vízbe. Dühösen leugrott, és hisztérikus mozdulatokkal rohant el, magára hagyva Öreghőst, hiszen a gazdájától különben sem várthatott sokat, mindenkinél jobban tudta, hogy fürdés után magányos éjszakai sétára indul.
Odakint alig járt valaki. Az elcsendesült utcában határozottan érezte, hogy az éjszakai séta nem kezdődhet a megszokott ritmusban. A közeli sikátorba tért, és a szűk, nyirkos hely különös dolgok jelenlétére hívta fel a figyelmét. Tócsákba süppedő cipője és a macskakő egyenetlenségei bosszantóan tördelték az előrehaladás ütemét, a nyirkos falak látványának hatására máris didergett, és elhatározta, hogy mégsem nyújtja hosszúra sétáját. A szeszélyesen vetülő fények hatására a tócsák olyan világok kapuinak tűntek, melyek mellett az utca végében feltűnő út csak egy a lehetséges irányok közül. Elhitte magának, hogy ha nem képes erősen viszkető hátát megvakarni, nem jut ki a sikátorból, ám a kövek, az eldobott mosóporos dobozok, rohadó rongyok látványa zavarta abban, hogy a viszketésre odafigyeljen. Közel lehetett az állomáshoz, hallotta a vonat füttyét, mintha a tüdőformájú, gőzölgő szemétkupac sípolt volna.
Amikor a félhomályából egy kihalt utca ködpermetes világába lépett, hosszan elnyúló árnyék riasztotta, megállt, és hunyorítva a közeledő tagbaszakadt férfit vizsgálta. Az utca végében egyetlen lámpa égett, a sugarában közeledő férfi árnyékának részletmentes alakja, akár az aluljárót jelző piktogram emberkéje, a semmiben lépkedett. A férfi Öreghős közelébe érve megállt, és a szentekre jellemző, naiv, gyereki kíváncsisággal mélyedt a szemébe. Valamiféle türelmetlenség is mutatkozott viselkedésén, ám találkozásuk első néhány pillanatát barátságos szemlélődés töltötte ki, majd mintha a semmiből tűnt volna elő, tökéletes hasonmása jelent meg mögötte, és teljesen elállták a fény útját.
Öreghős kimozdult a helyzetéből. Arra gondolt, hogy folytatja útját, és nem tulajdonít jelentőséget a fenyegető kinézetű férfiak tolakodó magatartásának, de azok olyan szorosan követték lépteit, hogy lényegesen nem távolodhatott tőlük, inkább hátrált, miközben csupán helyet cseréltek, és most ő került ellenfénybe. Támadói nem jöttek rá, hogy a bekerítés hangulatát idéző lépteik során, most ők foglalják el az előnytelen helyet, a fény elvakította őket, és meglehet, a ragyogásban hunyorogva, a megdicsőülés gyönyöréből olyan mértékben részesültek, hogy nem észlelték kiszolgáltatottságukat. Öreghős különös ritmusú, rejtett értelmű lépéseit a félelem hisztérikus, beteges megnyilvánulásának tartották, és ha meglátták volna hunyorítását, a pánik első jelének vélték volna. Nem volt okuk feltételezni, hogy csupán a helyzetét méri fel, pedig az ütéssorozat, amely rövid időn belül a földre döntötte őket, gyorsan elvégzett, összetett számítás szerint okozott rövid ideig tartó ájulást: a szemben álló férfinak az állára gyors ütést kellett mérnie, hogy az összekoccanó fogak olyan magas frekvenciájú rezgésekkel öntsék el az agyát, hogy eszméletét veszítse. Az ütést csupán annyira mérsékelte, hogy az eszméletvesztés ne azonnal, hanem néhány másodperc múlva következzen be, mert miután a gyomorszáját is érő ütés hatására meggörnyedt, természetes támasztékot nyújtva Öreghősnek. Ő könnyedén felléphetett a térdére, miközben a társa, Öreghős számításai szerint előrehajolt, egyrészt csodálkozva, másrészt azért, hogy dühében kimeredő szemei jobban érvényesüljenek, de ezáltal a feje már nem nyugodott a nyakizom biztos támasztékán, és az ugrás lendülete által Öreghős könnyen lecsapta az állát, miközben teljes súlyával a közben eszméletét vesztő férfi térdére ereszkedve, a földre taposta.
Azon kapta magát, hogy szalad. Nem tartott a megtorlástól, mégis úgy érezte, ha ennyire szalad valamitől, mindenképpen fél. Nem bánta, ha a magukhoz térő férfiak menekülni hiszik, és azt gondolhatják, diadalmaskodtak fölötte, hanem rosszul esett, hogy feltehetőleg soha nem fogja megtudni, mit akartak tőle. A szaladás üdítően hatott szervezetére, kedélye is javult, sőt egy idő után vidámnak érezte a helyzetet.
Az aluljáróban egy szemüveges fiú előtt kisebb tömeg gyűlt össze, és mintha lélekbemászó beszéde elbizonytalanítaná őket, tisztes távolságból hallgatták a kihangosított prédikátort. Öreghős miközben kifújta magát, önkéntelenül meghallgatta a hidegtől és a hangos beszédtől kipirult fiút, és a hirdetett tanokkal szembeni fenntartásai csendesen olvadtak el. Az emberi viszonyok csak erős, szigorú kapcsolatokban életképesek, fogalmazta meg magának, amikor kiáltás zavarta meg: halleluja, sikoltotta a háta mögül egy újságáruslány. A szemüveges prédikátor áhítattól remegő hangon formálta a szavakat, melyekről tudta, olyan kapcsolatba kerül általuk az emberi lelkek mélységeivel, ami csak az isteni jelenlét ereje által elviselhető. Súlyos kéz nehezedett Öreghős vállára. Nem vett lélegzetet, de a fiú tekintetéből megértette, nem fenyegeti komoly veszély, és mivel a szorítás nem erősödött, hirtelen elhatározással, a lépcső irányába szaladt, és a kanyarból visszanézve látta, hogy korábbi támadói szomorú szemmel néznek utána, de nem követik.
A következő éjszaka nyugodtabb és csendesebb volt, nem találkozott senkivel, nem bántották, és ő sem bántott senkit. Ezúttal Frappé, a macskája is vele volt. Megerősödve indult útnak, az év jól kezdődött, sikerült néhány hibájának a jelentőségét csökkenteni, azokat pedig, amelyek annyira eltörpültek, mintha megszűntek volna, időnként sikerült elfelejtenie. Frappé örvendett a sétának, de nem élvezte minden percét, az a világ, ahova a párkányon ülve olyan nagyon vágyakozott, barátságtalan, rendetlen volt, és főleg pocsolyákkal terhes.
Reggel bármilyen álmos volt, engedelmeskedett az arcába tűző napsugaraknak, szokása ellenére már tíz órakor felkelt, és elégedetten fogadta az álmossággal járó nyugalmat és bizakodást. Valójában Frappé ébresztette. Amikor kinyitotta a szemét, a macska nézett szembe vele, ha pedig fáradtan újra lecsukta, a mancsát gyöngéden a szemére fektette, majd megemelte, és kíváncsian addig ismételte ezt, amíg gazdája végre felkelt. Feltápászkodott, majd maga alá gyűrte a izzadságtól foszladozó lepedőt, a hatalmas formátlan párnát, és pizsamafelsőjét, amit már nem volt türelme magára venni, majd akár egy jóllakott kotló, elégedett arccal ücsörgött a halom tetején. A macska már rég a konyhában volt, és ételért nyávogott, Öreghős csodálkozva figyelte, milyen könnyen megbocsát, amiért éppen hajnalban és reggel, amikor Frappénak a legtöbb örömet szerezhetné, nem tölt vele időt.
Ezen a napon, kivételes módon engedett a napsütés vonzerejének, és kisétált a városba. Öles léptekkel haladt, valósággal rohant, mintha el kellene érkeznie arra helyszínre, ahol a sétája kezdődhet. Lassított. Nem mintha rájött volna, mennyire nevetséges, amikor fújtatva rohan, de a támadóit vette észre.
A két férfi a könyvtár előtt állt, és kedélyesen vitáztak, nem titkolva egymás elől, hogy egyiküknek sem fontos a vita kimenete. Öreghősnek nem kell tudnia, hogy angyalok. A vad napsütésben a járókelőket figyelték, a fényből és kevés porból teremtett testük semmi nyomát nem mutatta a két nappal korábbi verésnek, büszkén mennyei származásukra, tiszta, frissen borotvált arccal villogtak a tömegben. Öreghőst felháborította, hogy úgy tettek, mintha a közeledését észre sem vennék, mintha meg sem ismernék. Még a macskájának sem bocsátotta meg a büszkeségét, úgy tartotta, a gőgős ember már azért is bűnös, mert nem engedi, hogy segítsenek rajta, most tehát őszinte felháborodással mélyedt a férfiak szemébe, de azok nem figyeltek rá. Az angyalok nem örvendtek Öreghősnek, hiszen kevesen ismerték őket a városban, nem rendelkeztek azzal a népszerűséggel, amit ő már ifjúkorában kivívott. Érezték, hogy a környezetében előbb vagy utóbb zavarba jönnek, és elveszíthetik a túlvilágról hozott nyugalmukat. Miután a földön olyan kellemes élményben volt részük, amelynek a létezéséről mit sem tudtak, nem kívántak arra gondolni, hogy valójában miatta vannak a városban. Feltűnést keltettek az emberek között. Sugárzó szépségüket csodálattal, irigységgel figyelték a város lakói, és a szent borzongást, ami a sétálóutcán való ücsörgést kísérte, még néhány napig szerették volna megtapasztalni, miközben Öreghős arra a feladatra emlékeztette őket, amelynek a teljesítésével egyáltalán nem siettek volna.
Az angyalok nem kisebb feladattal voltak megbízva, mint a mennyország bővítésével. Meglátogatták a földet, ahogyan társaik korábban sokszor, hogy felkeressék az erkölcsi nagyságban elöljáró embert, és lelkéből kiolvasszák a szeretet titkait. A mennyország akár a matematika. Míg azonban a számok tudománya a természetből olvassa ki törvényeit, addig a mennyország az emberi természetből nyeri gazdagságát és szépségét, és az emberi szenvedés és keserűség táplálja értékes tudással a mennyei hont. Senki nem állíthatja büntetlenül, hogy az ezer évvel ezelőtti műveletlen emberek fényes paradicsoma azonos a mennyországgal, mely hosszú évek óta annyi bölcs ember lelkének hona.
A valóságban az angyalok bizonytalanságát nem hiúságuk okozta, hanem Öreghős személyiségének szembeszökő hiányosságai. A mennybéli vezetés választását, ami Öreghőshöz vezette őket, nem kérdőjelezhették meg, ám amikor a földön a valósággal találkoztak, amikor látták közeledni Öreghőst, kissé meghökkentek, a férfiban, akitől a tisztaság, az erkölcs új formáit kellett volna eltanulniuk, dühöt, szégyenérzetet és mohó vágyat fedeztek fel.
A mennyország vezetésébe is csúszhatnak hibák. Bármennyire nem volt ínyükre, teljesíteniük kellett a rájuk rótt kötelességet, és meglátogatták az otthonában Öreghőst. A látogatásuk első percei olyan feszült hangulatban teltek, ami később sem oldódott fel teljesen, és aminek az oka feltehetően az volt, hogy akarata ellenére követték őt, aki azért engedte be őket, mert nevetségesnek találta a bájos arcú férfiakkal ellenkezni, másfelől félt, ha sokáig nyitva van az ajtó, Frappé kiszalad. Az angyalok kissé megilletődve ültek a kanapén, hiszen első alkalommal teljesítettek ilyen megtisztelő feladatot, mégiscsak olyan lakásban voltak, amelynek a címét a fenséges honban kapták. Valójában ez a megilletődés akadályozta meg őket abban, hogy a kudarc előérzetén teljesen elkeseredjenek, hiszen Öreghős az erőszakos látogatóival nem tudta, mit kezdjen, indulatos és fáradt volt, szerette volna, ha magára hagyják. Valahonnan Frappé is előkerült, nyújtózkodva körüljárt a szobában, majd megkereste azt a helyet a szoba közepén, ahonnan mindenki jól láthatja, és a szőnyegre hemperedett. Nyakát kicsavarva, mereven bámulta a vendégeket. Néhány pillanatra Öreghős mellékszereplőnek érezte magát saját otthonában. Az angyalok szemében, ahogy elnézték a fenséges állatot, a kíváncsiságot azonnal követte a felismerés, és felszusszanva imát rebegtek a továbbra is mereven bámuló macska szemébe.