(LOVECRAFT ERDÉLYBEN)

Az árkosi kastély udvarán álló

pavilonban, 201? egy kora őszi

estéjén Bogdán Lászlóval kitettünk

az asztalra néhány, szívünknek kedves

limlomot: babonás hiedelmeket,

útvesztőket a féregjáratokban,

farkasordítást a hegyeken túlról,

gótikus homályt és velencei

vének misztériumait, és főként

annak az 181...-as, jeges,

különös nyárnak a kimondhatatlan

éjszakáit ott a Genfi-tó partján

– szóval egynémely közös mániánkat.

Megbízható tanúk akadnak arra,

hogy a köd lassan ereszkedett alá,

míg meghajolt az asztal, és kigörbült

abból a valószerűtlen kertből.

A férfi magas volt és vékony, ló-

vagy inkább halképű idegen, intett

neki, Laci kiment, és amikor

visszajött, mintha egy könyvformájú

tárgyat csúsztatott volna a kabátja

alá, majd zavartan beszélni kezdett

bizonyos merülő városokról,

mint amikor nagy titkot akar

elfedni az ember kisebb titokkal.

Nem mertem megkérdezni tőle, hogy

tényleg az-e, a halott nevek könyve,

amit felszínre dobott a tenger 

gyomra abban az árkosi, szárhegyi,

kolozsvári ködben, ahol voltunk;

így már csak találgathatok, vajon

milyen halottak lelkei fekszenek

kiterítve a sárga lapokon,

milyen arcok fénylenek fel néha

éjszakánként, mikor senki se látja.

Ha megelevenednének a holtak

nevei, és maradna a sosemvolt

könyv a maga konkrét pőreségében,

betehetnénk egy múzeumba, más

láthatatlan tárgyak társaságában,

mint Mózes Attila bádogbékája

vagy Szőcs Géza rádiója, amely

indián szavakat sugároz folyton.

Ott ragyognának mind a víz alatti

városok áttetsző tárlóiban.

Vagy mint a kéziratai azoknak

a verseknek, amelyek álomban

születtek, valóságos, mondható

szövegként, mégis, ébredés után

kihullottak szavaik a rostán,

szétszóródtak a vakító fényben

a hajnal minden égtája felé.