[Látó, 2010. július]

LÁZÁR ERVIN MŰVÉSZETE AZ ALAIN BADIOU-FÉLE
IGAZSÁGETIKA TÜKRÉBEN

Az egyetemes emberi jogok védelmében beszélő humanitárius etika Alain Badiou filozófiája szerint kezdetlegesen értelmezi az etika szó jelentését. Hiszen implicite azt tartalmazza, hogyan lehet konszenzusra jutni az embereket megillető bánásmódban, milyen jogai vannak általánosan az embernek. Csakhogy ebben a diskurzusban az „ember” Badiou meglátása szerint csupán absztrakt kategória, hiszen korántsem tekint az emberek, helyzetek sokféleségének hátterébe. Egyedüli célja a konzervált ideológiát – miszerint vannak egyetemesen leszögezett jogok, melyeknek minden embert érinteni kell – általánosan, helyzettől függetlenül érvényesíteni. Ebből adódóan olyan sarkalatos módokat is talál kvázi-igazságának alkalmazására, melyben a jogok, a konzervált törvény nevében képes a saját korlátolt elképzeléséből önkényesen ítélkezni emberek sorsa, élete felett. Ezért ez az etika nem törődik a helyénvalóság, krisztusi szeretetmorál igazságával, csupán saját jogainak érvényesítéséért felel minden körülmény közt.1
Minazonáltal az emberi jogok konzerválta emberkép olyan eszmét feltételez, melyben létezik az ember klasszikus, megingathatatlan valója, ami azonban, Foucault-t idézve, már rég meghaladott. Ugyanis az önmaga korlátait megtapasztaló modern embereszmény azt hirdeti, az ember önmaga ontológiai megalkotását csak­is határainak megtapasztalásából nyeri2, mely nem eleve adott ismeret, hanem folyamatos gyakorlat révén sajátítható el. A határait megkérdőjelező gyakorlatban szerzett jártasság lesz ezáltal az önismeret feltétele. A klasszikusan konzervált embereszmény tehát ferdít, tudván, hogy a modern ember alapélménye valójának, személyének többességtudata. Szubjektumának megképzése tehát feladata, nem pedig eleve adott tudása.
Annak érdekében, hogy az Alan Badiou-i igazságetika alapfeltételét, egy igazságtörténést találjunk (melyben megképződik a cselekvő ember szubjektuma, halhatatlanja), egy forradalmi szituáció szükséges, melyben olyan radikális döntést hoz egy még „emberállat” cselekvő, mely minden konzervált helyzettel szakítva kilép a megszokott, neki előírt jogaiból, kötelezettségeiből. Így váratlan, új döntésével elindul az önmegsimerés, szubjektumképződés útján.
Mivel Lázár Ervin életművében számos olyan hőssel találkozunk, aki a krisztusi szeretetmorálra hallgatva kilép a mindennapok megszokott előírásaiból, ezzel fordulva szembe az adott helyzettel, dolgozatomban pár Lázár Ervin-i történet igazságetikai elemzésére vállalkozom.
Álljon itt mindjárt egy mesenovellának/szeretetnovellának3 tartott mű, zanzásítva:
A bolond kútásó című4 novellájában a kútásó minden erejével a falu lakóit szolgálja. „A bolond kútásó csinált már száz kutat is – ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott” – kezdődik a meseszerű novella. Kezdetben „becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést”, ám egyszer csak „valami másra vágyva” abbahagyta a kútásást, az égbe kezdett ásni. „Akkor már úgy hívta az egész világ: a bolond kútásó. Azok is, akik az ő kútjai vizét itták.” Csakhogy az égbe ásott kút egyre csak magasodott, mígnem beszakadt az ég feneke, „a kút­ásó meg azóta is fényesen csillogva repül az égen, galaktikákat, tejutakat és nap¬rendszereket hagy el, s tudja, hogy most már van hova gyűlniük az embereknek hosszan tartó sötétségek idején.”
A történet főszereplője egy mindennapjait kútásással, mások igényeinek kielégítésével foglalatoskodó közönséges ember. Egyetlen feladata a kutak ásása, amiért persze megbecsüléssel jutalmazza a szolgálatokkal ellátott környezet. „Akkor kezdték bolondnak nevezni, amikor se szó, se beszéd, abbahagyta a kútásást, kifeküdt egy kerek rét közepére, karját a tarkója alá illesztette, és naphosszat bámulta az eget. Sokan keresték, mondták, kút kellene nekik, de a kútásó a fejét rázta fektében.”
Amikor pedig megkérdezték tőle, miért nem ás nekik több kutat, azt felelte:
„– Elég kutat ástam már – mondta –, embermagasságút is, meg olyant is, amiben elfáradt a hangom, mire fölért. Most már valami mást akarok.
– Mi mást? – kérdezték tőle.
– Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!”
A helyzettel való szakítás érezhetően jelen van a fenti (abszurd, sokak által mágikus realistának vélt) történetben, hiszen az addig mások ellátásában szorgoskodó ember radikálisan új dolgot szeretne művelni. Az esemény azonban attól válik olyan abszurddá, hogy a kútásás gyakorlatában jártas férfi ugyancsak kutat akar ásni, csupán radikálisan másmilyent. Az eddig ismert gyakorlat terepe, ritmusa egészen átalakul, és a kútásó ezáltal bizonyítja be merszét, bátorságát önmaga új gyakorlatban való megismerésére. Az új iránti nyitás, a dolgok új aspektusának megismerésébe vetett hit ezáltal a badiou-i etika alapját látszik igazolni, miszerint csak az fél az újtól, aki elkötelezetten hiszi a világban lévő gonosz primátusát a jóval szemben. A kútásó környezete tehát éppen ebben a hamis etikában hisz, hiszen megriad a kútásó „újítását” látva. Ha belegondolunk, a fiktív történet a való világunk alapvető állapotát allegorizálja. Ugyanis a kútásó személyében a forradalmian újítók halmazát ismerhetjük fel, akit a helyzet kötöttsége mindig rosszall megjelenése kezdetén.
A kútásó a jó primátusában hisz, így a falu lakóival szemben nem tartja gonosznak a körülményeket. Ha így lenne, nem bátorkodna maga sem új terepre merészkedni, ezáltal nem ismerné meg önmagát sem. A főhős mindazonáltal az új gyakorlat révén emberállatiságát levetkezve fogja megásni az égi kutat. A falu számára persze ez az egyedi történés olyannyira lehetetlennek tűnik, hogy mielőtt még megvárnák az esemény végét, bolondnak minősítik, nevetnek rajta.
A falu ugyanis csak a megrögzött gyakorlatokban jártas, nem képes elképzelni va­lami újat, valami olyan szubjektív viszonyulást, melyben az objektivitásnak már nincs létjogosultsága. Hiszen a kútásó tettét objektív tartalmakkal nem lehet ellenőrizni.
A falu konzervatív közössége a badiou-i rendszer komponenseit vizsgálva, egy olyan megszokott, magától értetődő megrögzött gyakorlatban él, melyben abszolút dominál a helyzet állapota, nincsenek saját meglátások, egyedi vágyak, hanem egy általános konformitás él (akár a terrorizmus történeti korszakában). Ebben a környezetben jót tenni csak a gonosz legyőzésével lehet, itt csak az van megszabva, mit nem szabad tenni az embereknek. A kútásó azonban a „mit szabad?” alternatívát választja, mely mentén rögzíti az adott helyzetet, és a sosem magától értető­dő igazságot választja. Elfordul a falu embereszményétől, és határainak megtapasztalása mellett kötelezi el magát.
Igazságtörénésként értelmezett cselekedete akkor válik hitelessé, amikor bebizonyítja hűségét, kitartását az esemény következményeihez. Nem hallgat a falu megítélésére, ezáltal védett a gonosz megfékező ereje ellen, mely az igazságtörténés legnagyobb próbája. Hiszen bár bolondnak nevezik, nem a kényelmes addigi életvitelt választja, hanem az igazságetika imperatívuszát maga előtt látva, kitart igazsága mellett. Józanságának, bátorságának, kitartásának eredményéül azonosul halhatatlanjával, „eléri az ég fenekét”, és az őt kezdetben bolondnak tartó közösségének nagylelkűen, minden düh és vendetta nélkül meleget, isteni energiát hoz. Igazságának alappillére az a szeretetmorál, melyben a helyzet lehetetlenjét kell krisztusi módon megvalósítania, ezzel a helyzet semmijének értelmében ki tudja játszani a szokott helyzet állapotát. A kútásó ekképpen teremti meg igaz szubjektumát.
Gyermekkori olvasmányélményeinkre alapozva, Lázár Ervin meséiről szintén azt mondhatjuk el (a fent idézett novellához hasonlóan), olyan világokat tár/tárt elénk, hogy legyünk bár gyermekek vagy felnőttek, egyaránt szeretetteljes értékekkel gazdagodva léphetünk ki fiktív, de emberileg igencsak hiteles világából. A badiou-i igazságetika jelenléte mintha immanens tudása lenne a lázári hősöknek. A mesék családias hangvétele ugyanis a szeretet bölcsességéről, az élet alapvető igazságairól szól. Hitelességük pedig főként abban rejlik, hogy az erősen szilárd erkölcsi értékrend metaforái mindenféle erőltetett didakszis nélkül, a tiszta poézis és játék észrevétlenül átható médiuma által jelennek meg műveiben. Ezáltal a hétköznapian szerény, de mágikusan bölcs szituációiból a belehelyezkedő olvasó mint­egy megtisztulva léphet ki.5 Pompor Zoltán Lázár Ervin egyik mesekötetét éppen ezért így méltatja: „tündérmeséi ugyanazt a mesei katarzist adják, mint a népmesék, az olvasót önismeretre, emberi mivoltának, értékrendjének újragondolására késztetik, ezáltal válnak időtlenné, egyetemes érvényességűvé.”6
Azt, hogy a lázári mesék lélektana vizsgálható-e szintén a Badiou-féle etikával, a továbbiakban A Négyszögletű Kerek Erdő néhány epizódján keresztül világítanám meg.
(Előzetesként azonban megemlíteném, hogy a mély filozofikus áthallások végett a kritika kétfedelű meséknek7 tartja a benne található alkotásokat, hiszen a felnőttek közönsége is rendkívül könnyen otthonra talál bennük. Álgyerekkönyvnek is szokták nevezni Exupéry A kis herceg című kisregényéhez hasonlóan.)
„A truth is, for Badiou, »indifferent to differences«; it is »the same for all«”8 – mondja Badiou-t idézve Rorthberg. Vagyis az igazság (ha valóban igazság) kiaknázva a helyzet semmijét, minden egyes emberre érvényes kell hogy legyen, függetlenül attól, hogy különböző társadalmi regiszterekbe, kultúrákba, nemekbe, nemzetekbe tartozik, függetlenül bármely megkülönböztető jellemzőtől, fogyatéktól, hátránytól. Éppen ezért nem egy ideológiai igazságot hisz, hanem helyzetek igazságát, melyekben számolni lehet minden egyes ember sorsával. Ettől válik egyetemessé az igazság, és nem partikulárissá, egyetlen halmaz igazságává. Badiou univerzalizmusa láthatóan nem a kanti kollektív jó vagy a lévinasi másság univerzális elfogadását hirdeti. Nem védtelennek tünteti fel alanyait, hanem szabadságuk univerzalitásában ki meri mondani, hogy a státushoz nem kötött embernek lehetősé­ge van halhatatlanná válnia igazságtörténések részeként.
A Négyszögletű Kerek Erdőbe érkező szereplők mindenike más és más. Másságuk megítélésében azonban nem érvényesül semmiféle politikai diskurzus, mely fölényességével egy nyugatias emberelgondolással szemben minősítene másnak. Másságukat a badiou-i halhatatlanságból merítik, akiket halhatatlanjuk különböztet meg a külvilág emberállataitól. Hiszen mindegyik kis hős a megszokott sérté­sekből, sérülésekből kilépve fordult szembe a konformitás áradatával, hogy ezáltal önmegvalósítóvá váljék. Bruchner Szigfrid egy öreg oroszlán, aki, mivel kivénhedt a cirkuszi akrobatamutatványokból, nem kellett többé. Ló Szerafin kék csodaló, „kék lócsoda”, ám az emberek folyton lefestették, mivel nem hittek a csodájában. Megelégelte a meg nem értést, elindult valami újat keresni. Aromóval, a nagyeszű nyúllal kontár edzők nyúlfutástanfolyamot végeztetnek, ahol a követendő példa egy teknős. Helyzete abszurditását ő sem tudta megszokni, így változtatott. Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa, megunta ugyanazt a tájat nézni, ő is útra kelt. Dömdödöm pedig csalódott az emberi szeretetben, a szeret szóból kiábrándulva (túl tág használata végett), megnémult.
A sokféle regiszterből érkező, csonka, sérült szereplő az erdőben azonban otthonra, szeretetre talál. Úgy érzik, itt ismerik meg az élet alapvető igazságait. Szembefordulásuk világukkal azért is minősíthető igazságtörténésnek, mert mielőtt azonosultak volna emberállat énjükkel, felfedezték a megszokás veszélyeivel járó megsemmisülést. Az igazságetika maximája mindegyiküknek szól, hiszen legyenek bár különcök, másságuk nem lehet érv amellett, hogy ne tartsanak ki a jóba vetett hitükben. A valódi igazság mindig szituatív, így rájuk nézve sem egyetlen felülről jövő ideológia lesz helyénvaló (ami egy eszme, például a kulturális másság nevében szólna), hanem a külön-külön megtapasztalt helyzet igazságának szituativitása vezeti el mindegyiküket forradalmi elhatározásukhoz. (És ez mindegyikük számára saját, szubjektív igazságtörténés.) Ezért mindigyikük esetében különálló igazságokról beszélhetünk, nem pedig az emberi jogok igazát legitimáló egyetlen igazságról.9
A teljes szakítás az adott szituációval azonban az implicit olvasó számára is létrejön (szakít a szomorúsággal, csatlakozik Mikkamakkához), hiszen ő maga is bekapcsolódik a történet idejébe az olvasás gyakorlata révén. Ezáltal az igazság szituativitását saját lényén is átélheti a mesehősök saját szubjektív igazságtörténéséhez mérten.
Azonban az erdőbe kerülés igazságtörténését még számos próba kell hogy kö­vesse, annak érdekében, hogy beigazolódjék, valóban esemény-e a történés. Ezért több ponton találkozhatunk a meseregény során további próbákkal, melyek a Badiou-féle árulás apparátusán keresztül akarják az eseményhez való hűséget megdönteni. Hiszen a szereplők további újabb próbatételekkel szembesülnek, tekintve, hogy a gonosz erői számos esetben útját állják az eseményhez való hűségnek (vagyis halhatatlanságukat többszörösen is kell bizonyítsák).
A Ló Szerafin legyőzi önmagát című részben a társaság gyanakodni kezd Ló Szerafinra, hogy talán nem is ő a leggyorsabb közülük. Nagyképűséggel vádolják, noha ő sosem hivalkodott képességeivel. Most mégis versenyre invitálják, ahol minden kihívó fél csalással próbál győzni. Végül, mivel nincs egyetlen ló sem, akivel még összemérnék társukat, saját magával kényszerítik versenyre kelni. Természetesen ő győz. Mikkamakka, a társaság tulajdonképpeni „lelkiismerete” megállapítja, igenis Ló Szerafin a leggyorsabb, és elmondja, már régen ő győzött, amikoris nem adott pofont a kötekedőknek.
A badiou-i etika rendszerén át a társuk halhatatlanját megkérdőjelező többiek a csalás gyakorlata révén szembesülnek saját gonoszságukkal, azzal a ténnyel, hogy hierarchiát akartak mindenképpen maguk közt felállítani, noha az, aki ténylegesen a leggyorsabb, sosem kérkedett tulajdonságával. A gonosz tehát a szimulákrum cselével próbálta megtéveszteni a kételkedőket, míg végül tudatosíthatták, még sok dolguk van a szubjektummá válás gyakorlatában jártasságot szerezni. Ló Szerafin számára maga a kétkedéssel, agresszióval szemben tanúsított bölcsessége, a helyzet lehetetlenjének felmérése utáni nyugalma számít ebben a szituációban forradalmi igazságtörténésnek. Egyszerűen megtehette volna, hogy azonosul a társak által sugalmazott, kínált árulással, ezáltal hagyva fel hűségét az esemény következ­ményeihez, tehát könnyűszerrel vizsonyulhatott volna agresszíven társaihoz. Cselekedete ezáltal szubjektummá válásának egy ismételt megerősítése volt.
Az erdőben egy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon (nevében is kódolt gonoszságával) tartja néha rettegésben a lakókat. Azáltal, hogy nem szereti a jókedvet, meg szeretné tiltani mindenkinek a bukfenc élvezetét, egyáltalán a nevetést is. Az er­dőlakók azonban összefogással bebizonyítják halhatatlanságukat, mivel együttesen kezdenek bukfencezni, ezzel üldözve el a gonoszt. Nem törődnek bele a helyzet adta állandóságba, inkább a helyzet semmijét azonosítván, forradalmi erővel fellázadnak ellene. A megrögzött gyakorlat csupán csak egy rövid ideig tud működni számukra, mert mielőtt a helyzet abszolút dominanciáját elismernék, létrehoznak egy egyedi, a gonosz számára semmiképpen nem magától értetődő eseményt, egy igazságtörténést. A helyzetek szingularitása iránti elkötelezettség, az eseményhez való hűség azonban ismételten próbák elé kerül, hiszen a gonosz folyamatosan gátolná az igazságtörténést. 
Az egzisztenciális érdekek és az igazságtörténéshez való hűség érdeke nehezen egyeztethető az erdőlakók számára is. Hiszen azt látjuk, az emberállati érdekek a gonosz kísértésével felülkerekedhetnek a szubjektum érvényesítésének hűségén.
A gonosz megtestesítője, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon további cselhez folyamodik, melyet a Badiou-féle szimulákrummal jellemezhetnénk. Azt állítja ugyanis, hogy támadnak a pomogácsok (általa kitalált fiktív ellenfél), noha ő maga az, aki rémisztő hangokat hallat, ezzel tartva félelemben az erdőlakókat. Állítása szerint csupán ő tudja megvédeni őket. A hazugsága elhitetése érdekében Zordonbordon minden érvét beveti, leigázott jövőjük képét festi eléjük, halállal fenyegeti őket (pl. a pomogácsok kitömik őket), mire mindannyian elhiszik a félelem jogosságát, elköteleződnek a Zordonbordon által javasolt harc mellett. A manipuláció annyira jól sikerül, hogy elkezdenek készülni a nagy összecsapásra. Dömdödöm az egyedüli, aki kategorikusan állítja, hogy nincsenek pomogácsok, mire a helyzet elhatalmasodik, Dömdödömöt lekötözik, kizárják körükből. Egyedül Szörnyeteg Lajos sajnálja a kirekesztettet.
Az erdőlakók emberállati énükkel azonosulva elfogadják a „hadiállapotot” mint létező, konszolidálódott helyzetet, és abból a helyzetből kezdenek ítéleteket mondani társuk állásfoglalása felett. A forradalmi újítás mellett elkötelezett egyedüli személyt, aki belelát a szimulákrum lényegiségébe, elnémítják. A helyzet kísérteties hasonlóságot mutat az igazság megcsalásából adódó nácizmussal, sztálinizmussal. Az igazság objektívvé tétele révén az igazságtörténés pervertálódik, hamissá válik, amin csak az eseményhez hű szubjektum tud átlátni, hiszen látja az egyéni hatalmi ambíció istenítését, megtévesztő jellegét. Az igazság máris partikulárissá vált ezáltal, hiszen Dömdödömöt sikerült a gonosz félrevezetése révén kizárniuk a kollektív eseményből. Már csak ezért sem lehet igazságtörténésnek nevezni a többiek cselekedetét, mert nem általánosan érvényes a helyzet összes komponensére, csupán csak egy részhalmazára.
A megfélemlített erdőlakók az újonnan megjelenő Zordonbordonnak, a gonosznak már készek mindent megígérni, csak védje meg őket. Zordonbordon kincseket kér az erdőlakóktól, azonban bevallásuk szerint sem aranyuk, sem semmi más ékszerük nincsen. Zordonbordont az éppen hazaérkező Mikkamakka állítja meg akaratos, egyre agresszívebb követelőzésében, és mélységesen meg van illetődve barátai gonoszsága láttán. Felismeri, hogy Zordonbordon hatására nem tartottak ki hűségük mellett, engedtek a csábításnak, azonosultak emberállati énjükkel. Mikkamakka bebizonyítja nekik, mindent Zordonbordon eszelt ki, ahogyan a rémisztő zajokat is ő keltette. Elmondja nekik, már majdnem teljesen odaadták tényleges kincseiket neki.
Erre nagyot csodálkoztak az erdőlakók:
– Mégis vannak kincseink?
– Persze hogy vannak – mondta Mikkamakka –, csak nem olyanok, amilyenekre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon gondolt.
– Hát akkor milyenek?
– Aromo esze nem kincs? Ló Szerafin bölcsessége, Bruckner Szigfrid tapasztalata, a te kedvességed, Vacskamati. Látjátok, majdnem elvesztettétek. Csak Dömdödöm becsületessége meg Szörnyeteg Lajos jó szíve maradt rendíthetetlen.
A kincsek, melyekről Mikkamakka beszél, azok a tulajdonképpeni halhatatlan ember örökös értékei Badiou rendszerében is. Hiszen a józanság megóv a csalással szemben, a bátorság a gyávaság, feladás ellen véd, a kitartás az árulás ellen, míg a mértékletesség a terror elhatalmasodása ellen szolgál védelemként. Ezen tulajdonságok elvesztése Badiou szerint egyenes arányban áll a gonosz elhatalmasodásával, a halhatatlanság feladásával. Az erdőlakók a gonosz martalékává váltak volna tulajdonságaik kiszolgáltatásával, ha Mikkamakka, a tulajdonképpeni „lelkiismeretük” nem szól a kitartás mellett, mielőtt még késő lenne.
A hűség teljes feladásának eredményeképpen a gonosz részéről Badiou szerint a következő kényszerített lépés a tagadás kényszere lenne, hiszen máskülönben a szubjektummá válás lehetősége kísértheti még a teljes valójukban nem emberállati szereplőket. Azonban a meseregény záróakkordjaként azt látjuk, minden résztvevő magába szállva megbánja tettét. És azáltal, hogy Dömdödöm végszava lesz a cselekményt lezáró igazmondás (Dömdödöm egyetlen szót, csupán a dömdödö­möt  tudja mondani, mely a leglényegesebb igazságot, a szeretetet jelenti), a társaság iránti szeretetéről tesz tanúbizonyságot, minden őt ért sérelem ellenére.10
Dömdödöm végszava azonban olyan szubjektív eseménnyé, valódi igazságtörténéssé válik ezen a ponton, mely révén a teljes közösség beláthatóan elkötelezi magát a Badiou-féle kitartó hűség felemelő nehézsége mellett. A kollektív szubjektumformálás – még ha látszólag egy Mikkamakka-féle „lelkiismeret” segítségével és Dömdödöm szeretetével tud megvalósulni csupán – végső soron megvalósul a mindig szubjektív lázári igazságok régiójában, hiszen a lehetetlen lehetségességét hivatott igazolni.

JEGYZETEK

1 Ld. „’Ethics’ is a matter of busying ourselves with these rights, of making sure that they are respected.” Alain Badiou: Ethics. An Essay ont he Understanding of Evil. Verso, London – New York 2001, 4.
2 Michel Foucault: Mi a felvilágosodás? Székely Melinda fordítása
3 Ld. Pompor Zoltán: A hétfejű szeretet. Lázár Ervin elbeszélő művészetéről. Budapest, Kiss József Könyvkiadó, 2008.
4 In Buddha szomorú. 
5 Ld.: SzJE: A játék prózapoétikai aspektusai Lázár Ervin életművében [szakdolgozat] Kolozsvár, 2009.
6 Pompor: I. m. 150.
7 Komáromi Gabriella: Lázár Ervin köszöntése 70. születésnapján. Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat. 2006. V. évf., 23. sz. És Komáromi: A gyermekkönyvek titkos kertje. Lázár Ervin meseregényéről. 271–279.
8 Michael Rothberg: Ethics: An Essay on the Understanding of Evil. – book review. Criticism. FindArticles.com. (2010. jan. 9.)
9 When Badiou writes that truth is „the same for all” he does not mean that there is only one truth. To the contrary, truths are irreducibly plural. They are the product of „the real process of fidelity to an event”. Rothberg: I. m.
10 Pompor Zoltán feltehetően ezért is nevezi munkáiban Lázár Ervin műveit „szeretetmeséknek”, hiszen tanításuk számára a krisztusi szeretetmorált idézi. (Pompor: I. m.)
Komáromi Gabriella szerint ezért lehet „a Lázár-mese lecke anyanyelvből, emberségből, világismeretből”. (Komáromi: Berzsián, a mesebeli hasonmás…)

FELHASZNÁLT IRODALOM

BADIOU, ALAIN : Ethics. An Essay ont he Understanding of Evil. Verso, London – New York 2001.
FOUCAULT, MICHEL : Mi a felvilágosodás? ford. Székely Melinda, kézirat
KOMÁROMI GABRIELLA: Lázár Ervin köszöntése 70. születésnapján. Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat. 2006. V. évf., 23. sz.
KOMÁROMI GABRIELLA: Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika. In Borbély Sándor–Komáromi Gabriella (szerk.): Kortárs gyerekkönyvek. Műelemzések és műismertetések. Bp., Cicero Könyvkiadó, 2001. 173–182.
POMPOR ZOLTÁN: A hétfejű szeretet. Lázár Ervin elbeszélő művészetéről [Monográfia]. Budapest, Kiss József Könyvkiadó, 2008.
ROTHBERG, MICHAEL : Ethics: An Essay on the Understanding of Evil [book review]. Criticism. FindArticles.com. (2010. jan. 9.)
SZABÓ JUDIT-ESZTER: A játék prózapoétikai aspektusai Lázár Ervin életművében [szakdolgozat] Kolozsvár, 2009.

PRIMÉR IRODALOM

A Négyszögletű Kerek Erdő. [Meseregény.] Réber László rajzaival. Budapest, Móra Könyvkiadó, 1985.
Buddha szomorú. [Elbeszélések.] Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.
Csillagmajor. [Elbeszélésciklus.] Budapest, Osiris Kiadó, 1996.