[2021. május - IstenLátó]
Én még nem találkoztam a Jóistennel, de találkoztam olyan emberekkel, akik azt állították, hogy ők igen. Isten a legjobb barátom, mondták. Ha Istennek ennyi legjobb barátja van, vajon honnan tudja, ki a legeslegjobb? Kivel megy el délután kávézni, kinek panaszolja el, hogy sok a munka, és rosszak a gyerekek?
Már az óvodában találkoztam Isten legjobb barátjával. Az egyikkel. Sok jó dolgot tanultam az óvodában, cipőt kötni, egyenes vonalat húzni, krumplinyomdát készíteni, még egy kicsit németül is. Azt is megtanultam, hogy úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Azt is mondták, hogy amikor jön a világvége, mindenki feltámad. Amikor először láttam csontvázat egy múzeumban, eszembe jutott a világvége. Hiányzott a fél karja, meg talán néhány bordája. Megkérdeztem a szüleimtől, hogy is lesz a feltámadás. Amikor jön a világvége, Isten majd mindenki elveszett kezeit és bordáit megkeresi? Mondták, hogy Istennek ez nem lehet probléma, ha az egész világot meg tudta teremteni, biztosan ez is menni fog neki, de nem értem be ennyivel, pontosan tudni akartam, mi lesz. Sokáig foglalkoztatott ez a probléma, de végül el kellett fogadnom, hogy még a felnőttek sem tudják. Erről Isten még a legjobb barátainak sem mesélt egy kávé mellett.
Később még sokat hallottam a világvégéről, a vallástanárunk szerint végidőket élünk. Elmondta, hogy leomlanak majd az ég és a föld tartópillérei, és amikor az iskolában egy teremnek leszakadt a mennyezete, azt gondoltam, a világvége is ilyen lesz, csak nagyobb. Minden nap vártam, hogy jön-e már, amikor esténként lefeküdtem, arra gondoltam, hogy ha ma se jött, akkor talán holnap. Legyetek éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.
Isten másik legjobb barátja egy keresztény tábor vezetője volt. Állítólag ő már hallotta Isten hangját. Egy napon úgy döntött, jó volna tudni, valóban Isten útján járunk-e. Hogy lehet ezt megtudni? Természetesen úgy, hogy kitöltünk egy kérdőívet. Volt legalább harminc kérdés, köztük olyanok, hogy vonzódsz-e a saját nemedhez, érdekel-e a keleti kultúra, szoktál-e jógázni. És akkor felálltam, összetéptem a papírt, és soha többet nem tértem vissza, meséltem évekkel később, mert ez így sokkal szebb volt, mint az, hogy mindannyian csendben ültünk, minden kérdés után odaírtuk, hogy nem, és örültünk, hogy rendben vagyunk, lehet, hogy ma sem haragszik meg ránk Isten, de a táborvezető biztosan nem. A kérdőív végül a szemetesben kötött ki, de kevésbé drámai módon, amikor senki nem látta. Kaptunk egy medált és egy kis lakatot is akkor. Azt jelentették, hogy házasságig tiszták maradunk, Istené a testünk, lelkünk, szívünk. Egy ideig büszkén hordtam a medált, könnyű volt, gyerek voltam még, nem volt sehol a kísértés.
Akkor döbbentem rá, milyen sok legjobb barátja van Istennek, amikor elmentem Jeruzsálembe. Valahogy sikerült odaférnem a tömegben a Siratófalhoz, hogy én is írjak neki valamit. Kísérőnk akkor azt mondta, hogy aki Istent keresi, ne ide jöjjön, mert itt csak balhét találhat. Ahol még ilyen friss az Úr lábnyoma a sivatag homokjában, ott nem árt, ha legalább egy pisztoly mindig van nálunk.
Elmentünk a Jordán folyóhoz, megnéztük, hol keresztelték meg Jézust a protestánsok szerint. A katolikusok szerint persze nem pont ott történt, hanem kicsivel arrébb. Akkora harcsákat láttam ott, mint még soha életemben. Odaúsztak a kezünkhöz, és engedték, hogy megsimogassuk a fejüket, sőt kifejezetten szerették.
Amikor Istennek már elege van a legjobb barátokból, sok a munka és rosszak a gyerekek, lemegy a folyópartra, lábát a vízbe lógatja, és megcirógatja a harcsák bajuszát. A halak minden érintésétől nőnek, egyre csak nőnek, míg végül akkorák nem lesznek, mint az egész világ. Hogy ez mikor lesz? Legyetek éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.
