[Látó, 2009. december]

A róka utolsó sóhaja, amivel kifújta magából a levegőt, nem az utolsó volt. Az utolsó az volt, amivel kifújta magából az életet. Ez a sóhaj másfelé haladt, mint a többi. Megkereste a leghosszabb járatot, mert szüksége volt arra, hogy hosszú távot befutva elaléljon, s a végén belevesszen a porózusan szerteágazó semmibe.
A régi folyómeder helyén hatalmas üreg húzódott, ott bolyongott sokáig. Amikor a tizennyolcadik század elején betemették a kiürült folyómedret, akkor a Magyar utca végéből fuvarozták a földet, ott pedig igen agyagos volt a talaj. Így amikor a város háztartásaiból hetekig hordott szemét és törmelék összelappadt, a megszilárdult agyagkéreg nem követte. Csarnoknyi üregek és zegzugos járatok keletkeztek, három-négy-öt méterre a felszín alatt. Föld alatti vasutat lehetett volna olcsón építeni. Soha semmi baj nem történt; a házak közül egyetlenegyet nyelt el a beomlott járat, de azt is az árvízre fogták; ki emlékezett már a régi mederre?! Senki meg nem hallhatta a róka lassan végiglengő halálsikolyát. Egyvalaki azonban mégis felrezzent rá. Mert ott élt a kéreg alatt. Mint árnyék a falon, elsiklott mellette a sikoly, és ő felemelte fejét. Többnyire csak kaparászott, ennivaló után kutatva, már ami a föld alatt nőtt: gyökerek, gombák és a behajigált törmelék között sarjadó, fehér, meztelen csigához hasonlatos lápi zuzmó után. Nemigen látott már, nem érdekelte a felszín sem, nem száguldozott a lankákon. Szügye behorpadt, lábai elvékonyodtak. Ha kibotorkál a felszínre, kevesen mondták volna róla, hogy ló. Annak idején a Digesztorban lehetett látni efféléket, megszeglett téridő-tengelyről lecsorgó testükkel. A róka néma sikolya ellebegett mellette: erre felemelte szomorú fejét, és énekelni kezdett. Máskor is dalra fakadt, ám soha ennyire kitartóan, ilyen hosszan nem dalolt. Zengtek, csengtek és bongtak a csarnokok és az egybenyíló termek.
Mintha népes fiúkórus harsogott volna.
Nincs fájdalmasabb a fiúkórus hangjánál. A fájdalom megnevezhetetlen. Csak találgatni lehet, honnan és hogyan árasztja el a hangot. Talán a fiúlény bonyolultsága ad rá magyarázatot. Mert a fiú azt jelenti, nincs készen: vár rá az átalakulások tébolya; a szenvedéssel teli átváltozás, amely férfit formáz az ártatlan gyerekből. A lányok tízévesen is nők. A fiúk tizenévesen közelebb állnak a lányokhoz, mint a férfihoz. Úgy születnek a világra, hogy nem azok, aminek születtek. Amikor kilökődnek anyjuk testéből, nemtelenek, mint a csillagok. Lassan fejtődnek le a beléjük ojtott ágról. Más irányból: mint valami rémületes szörnyállat, kinő belőlük férfiasságuk réme.
De a ló honnan érkezett? Ő is a csillagokkal áll rokonságban? Talán mégsem onnan került a föld alá.
Amikor Bori egyszer a volt Honvéd, újabban Unirii utcában egy jegenye törzsére simította arcát, a kéreg alól énekszó hallatszott. Nem beszélt róla senkinek. Még gyerek volt, óvodás. Aztán évek múlva, amikor elment megnézni, hogy valóban lebontották-e a Kőasztal vendéglőt, ahova vasárnap délutánonként gyakran küldte nagyapja cigarettáért, borért, s ahol unokatestvéreivel először látott halottat (a fal mellett a járdán feküdt, öregasszony, kiterítve, kendője lecsúszva a fejéről, arca, mint a viasz), újra meghallotta a fa gyökerei közül kiszüremlő hangokat. Nem hallucinált.
Azt is a gyerekkorában hallotta Irénkétől, az utcasarki örökös Irénkétől, hogy él egy ló a föld alatt. Úgyhogy rögtön arra gondolt, ez mégiscsak az a ló lehet, az a föld alatti ló. Egyébként Irénke azt is hajszálpontosan megmondta, hogy lesz-e eső a következő huszonnégy órában, meg hogy Gyula bácsit az utcasarkon elgázolja egy teherautó (szerencsére nem halt bele). Az egész Mátyás király utca figyelt a szavára. Kár, hogy olyan fiatalon meghalt. Sajnos, a huszonegyes kromoszóma rendellenessége nem gyógyítható. Feladat: majd ha kutatóorvos lesz, a Down-kór triszómiájának is megtalálja az ellenszerét. A transzlokációs esetekben legelőször. 
Azt képzelte, nagyapja lova, Dóra az. Visszatért a háborúból. A föld alatt lopakodott vissza, és most keresi a kijáratot. Vagy nem a kijáratot keresi, hanem azért bujdokol odalent, mert nem volt hova visszamennie. Nagyapja házát teljesen széthordták. A műhelyek hosszú csarnokaiban évekig disznók híztak, nagyanyja cipelte nekik a moslékot. A korpát leforrázta, de málét is adott nekik, hat csövet reggel, délben és este, ki volt porciózva. Ha nem volt súlyánál a disznó, megfenyegették, hogy nacsasasszony elvtársnő, volna más jelentkező is, más naccsasasszony, aki szívesen tartana disznót.
Beette a disznószag magát a műhely gerendáiba, falaiba, cinezett tímárasztalaiba. A disznók megrágták az asztal lábait, ám nagyobb kárt nem tehettek bennük, sem a vastag tölgyfát, sem a cinlemezt nem bírták szétrágni, meg aztán nagyanyja rendesen etette őket, szedett csalánt is a kerítés tövéből, almát hámozott nekik, az utcából összeszedte a száraz kenyeret. Tulajdonképpen szerette a disznókat, azok legalább nem alakoskodtak. Később már a szomszédok is áthordták az ételmaradékot. Eleinte persze elkapta őket a kollektív gyűlölet. Gyűlölték a tímárnét, amiért szánniuk kell. Gyűlölték, amiért a jómódból hirtelen lezuhant, gyerekei szép jövője elillant, odalett a bricska a csodálatos lóval, odalettek a földek, odalett az aranyérmes bőrüzem. Baljós és végzetes idők voltak azok.
A hizlaldát azért nyithatták meg, mert a nagyanyja naccsasasszony beállt a kollektívbe, és akkor kiutalták neki a malacokat. Eljárt kapálni is. Később kétszázra növelték a disznók számát, emiatt elnézték neki, ha nem megy sem kapálni, sem répát meg málét szedni.
Annak a Dórának, amilyen kényes állat volt világéletében, nem akaródzott betérnie a kidőlt kapun a disznóganéjos udvarba. A sáros járdán sem ugratott volna keresztül. Inkább elmenekült.
Bolyongott napokig, hátha helyreáll a rend, fellapátolják a sarat, kicsinosítják a házat. A Céldombig lefutó kertekben kószált az őszi ködök leple alatt, aztán eltűnt, elnyelte a föld.
A föld alatt másképp telik az idő. Nem járnak az órák.
Néhány évig a nagyapja is kísértett a háza körül. Ő sem bírt otthon ülni, a csípős disznószagban tocsogni. A foghíjas kerítésen átbújva, messze, a város határán túl kerengett. Vagy csak ült a kertben, a diófa alatt, és cigarettázott.
Ott ült akkor is, amikor a ködből előbukkant a lova; kilépett a ködből, felnyerített, és odarohant hozzá. Nagyapja megölelte, de aztán máris ellökte magától, sőt, ököllel verte. Takarodj, sziszegte, takarodj! Vagy nem is ezt sziszegte, mert annyira felindult volt, hogy nem jött ki érthető szó a torkán. Mi tagadás, magából kivetkezve rúgta, csépelte, míg a ló eltűnt, és soha vissza nem tért.
Leszegett fejjel, megtört nyakkal, földig érő orral botorkált ki az utca végébe a folyópartra. Ha ismerte volna az öngyilkosság fogalmát, beleveti magát a vízbe, és ha ösztönei működnek is egy darabig, előbb-utóbb elerőtlenedik, elsüllyed. Talán ilyesmi járt a fejében, amikor hirtelen körbevették. Négyen voltak. Elmenekülhetett volna, könnyedén átszökkenhetett volna fölöttük. Vagy ha két lábra ágaskodik, mellső patái szikrázásával elijeszti támadóit. Ám teljesen lebénult, megdermedt, és hagyta, hogy elvezessék.
Ám, ha így történt volna, akkor nem énekelhetne a föld alatt. Ha elfogták volna, akkor megeszik vagy eladják. Ha megeszik, tiszta sor, ha eladják, nyilván másik városban vagy faluban teszik, ott lett volna belőle igavonó. De akkor bizonyára újra felbukkan. Mert a ló mindent megbocsát. Csak ha halálra veri, akkor nem tér vissza gazdájához.
Nem, mégsem Dóra az. Talán sokkal régebbi idők óta él lent. Rákóczi fejedelem legendás lova lehet. A fejedelem legszebb lovának tartották, ő mégis lemondott róla, Károlyinak ajándékozta, hogy megnyerje magának a grófot, aki szegről-végről a rokona is volt. A főparancsnoki kinevezéssel együtt adta át neki ajándékát. Micsoda ló, igazi paripa, Alimán pasától vásárolta hatvan aranyért. Károlyi máris átült rá, és onnantól azon mutatkozott a csatatereken meg a díszszemléken. Ám miután megkötötték Pálffyval a békét, a ló lelökte magáról, ezért a lónak vesznie kellett. Valahogy elmenekült a pecérek elől, utoljára a kaplonyi dombok között látták. Igen, ez a ló lehet a különös énekes.
Dolgozat lett belőle, magyarórai fogalmazás. Dezseőnek tetszett, felolvastatta, lelkesen méltatta a romantikára oly jellemző líraiságát, töredékességét, festői monumentalitását.
– Miközben hallgattam, a romantikus Caspar David Friedrich képeit láttam magam előtt, emlékeztek, tavaly behoztam egy albumot is. Az Álmodó vagy a Szivárvány című képek kitűnően illenek Bori elbeszéléséhez.
A fölolvasást követő szokásos megbeszélésen mégsem a stílusról volt szó. Az osztály azt kezdte találgatni, hogy miképpen kerülhetett a ló a föld alá, illetve mennyi a reális esélye annak, hogy ott megmaradjon. Meddig képes élni a sajátos körülmények között?
– Reálisan nem létezhet – ítélkezett Schlieman.
– A ló jól tűri az éhséget – mondta Sebe. – Ostromok alatt mindig a lovak bírták a legtovább.
Lukács Sanyi emelkedett fel a padból. Így sem vették észre. Apró, fura emberke volt, mokány, ahogy Sebe mondta róla. Amúgy visszahúzódó fajta, talán mert szégyellte falusi származását, s főképp a szegénységét. Bentlakásban lakott, nem albérletben, mint a többi vidéki gyerek. Sokat nyomorgatták. Egyszer Bori is hallotta, amikor falubelijének mesélte, azért fekete az orra, mert bekenték a nagyok, hiába dörzsöli, nem jön le. Miért nem teszel panaszt?, fordult oda Bori. Sanyi elpirult. Hiszen épp az a főkolompos, akinek panaszt lehetne tenni. És amikor Bori saját kezdeményezéséből elpanaszolta az oszijuknak, az is csak legyintett, jobb nem beavatkozni, mert Sanyin torolnák meg a büntetést, ha egyáltalán, megbüntetnék őket. Szóval Sanyi kipirult arccal felpattant a padjában, és hozzáértően kijelentette, hogy a lovak az éhséget legalább olyan jól bírják, mint a kecskék, három hétig is képesek kihúzni, sőt, néhány marék zabbal akár hónapokig, ellenben a szomjúságot két napnál tovább nem viselik el. Sok vizet kell inniuk, ráadásul friss, tiszta vizet.
– A tisztaságot szereti a ló leginkább, koszos ló nem él sokáig. A bányalovaknak kiszúrják a szemüket, hogy ne láthassák, milyen körülmények között kell élniük.
Sebe nem tűrte, ha valaki többet tudott, mint ő.
– Nem szúrják ki. Sőt, megnő a szemük, hogy jobban lássanak. Paradicsomszemű bányalovak, Constantin Meunier öntötte bronzba. Talán nem ismered? 
– Sajnos, nem ismerem Mönié, ha jól ejtem, egyetlen szobrát sem, de közelről láttam igazi lovakat. Bányalovat is. A szomszéd faluban működik a turci szénbánya, ott a racionális energiafelhasználás dekrétje óta újra lovak húzzák a csilléket.
– Rendelete – javította ki Sebe kicsinyesen.
– Számomra – szólalt meg Bereczki Tomi – nagyobb kérdés az éneklés mikéntje. Alkalmas-e a ló légzőberendezése, hangképzésre szolgáló szerveivel egyetemben, arra, hogy énekhangokat kiadva, tetszőleges dallamsort formáljon.
Lukács Sanyira rá-rászálltak a fiúk, zavarba akarták hozni minduntalan, mert olyankor Sanyi elvörösödött, mint a rák. Leginkább a lányok emlegetésével érték el céljukat. Szeredai a maga bárdolatlanságával egyenesen azt kérdezte tőle, hogy voltál-e már nővel, mire Sanyi, szemaforként pirosra váltva, tenyerével, mint egy téeszelnök, püfölni kezdte a padját, és magából kikelve ordította: kikérem magamnak ezt a témát. Igazi lovag volt. Lovagiassága minden lányban tiszteletet ébresztett. Amikor Szeredai egy hógolyóba burkolt kővel homlokon dobta Zsuzsit, ráadásul hahotázni kezdett a szarvnyira kidagadó homlokdudor láttán, akkor Sanyi toporzékolva követelt elégtételt a lány nevében. Végül, mint két kutya estek egymásnak, még szerencse, hogy verekedni egyikük sem tudott. A kis pincsi meg a langaléta agár. A lányok közül szinte mindenki elgondolkozott, vajon miért zavarja őket, hogy Sanyi annyira alacsony, miközben folyton azt szajkózzák, hogy nekik a lélek számít, nem a test.
Sanyi lendületbe jött:
– A ló leggyakrabban akkor nyerít, ha éhes, és még nem etették meg. Nagyon jó az időérzéke, öt perccel az etetési idő lejártával türelmetlenkedni kezd. Pontosan jár a belső órája. És mivel kitartó, addig nyerít, amíg meg nem kapja, ami neki jár. Ha nem éhes, hanem szomjas, azt másféle nyerítéssel hozza gazdája tudomására. Más a csődör nyerítése, más a méné. Amikor társaival beszélget, azt is másféle hangon teszi, azon belül pedig másképp kint a mezőn, másképp a szekér elé fogva. Igaz, olyankor ritkán nyerít, már csak a zabla miatt is, ami a szájában van.
– Az irodalom nem zootechnika – jegyezte meg Sebe.
– Akkor sem írhatsz marhaságot.
– Bármit le lehet írni.
– Nem túlzás ez?
A gyakorlatiasság apostola, Schlieman szólalt meg ismét.
– Meg kellene győződni, hogy valóban ott van-e az a ló, ahogy a fogalmazás állítja. Ki kellene bányászni.
Bori kezdett bosszankodni. Mindjárt jönnek a törökök, jön Mihály meg Básta. Meg a kispálya.
Miklós is megszólalt, s bár nem akarta, túlontúl komolykodóra sikeredett hozzáfűzése.
– Az irodalom nem más, mint a viszonyaink térképe. Nem az az érdekes, mi valóságos, mi képzelt, hanem a kettő viszonya.
Erre Sebe azonnal frontot nyitott. Úgy gondolta, Miklós végre besétált az utcájába. Irodalmi kérdésekben vívhat meg vele, méghozzá Bori előtt. Előre élvezte a diadal ízét. Az sem érdekelte, hogy az előbb még ő bizonygatta a ló föld alatti létét. Most kételkedőn kezdte firtatni.
– Mit lehet kezdeni egy lóval a föld alatt? Egyáltalán, mire jó az?
– Az irodalom másképp mesél, mint a fizika vagy akár a történelem. Nem az állítások igazsága érdekli, hanem az állítások összjátéka. A föld feletti világ és a föld alatti ellentéte, a fák és az ének kapcsolata, a múlt és a jelen közti folytonosság bizonyítéka. És persze középütt a ló énekének leírhatatlansága… Mert hiszen olyasmiről van szó, amit nem lehet bemutatni. Ha film volna, akkor a ló énekének meg kellene szólalnia egy az egyben. Így meg kell írni az énekét. De nem kottázhatjuk le, mert akkor az nem irodalom, hanem zeneszerzés volna.
– Az irodalomról működésén keresztül lehet beszélni. Az irodalom működéséről pedig maga a működtetése beszél. Aki ír, az tisztában van ezzel, drága öregem. Compris?
– Olvasóként mondom, mi az, amit elvárok az irodalomtól.
– Na és mi az a fiúfájdalom? Beszéljünk a nemek kialakulásáról, vagy beszéljünk a lovak szenvedéséről, vagy beszéljünk a föld alatti kincsekről, de ezeket egyetlen novellinóba összehozni… Nekem ködös!
Dezseő minden elhangzott mondat után Borira nézett, nem akar-e közbeszólni. Dezseő imádta ezeket a vitákat. Koreográfiáját is ő találta ki. Bárki bármikor felpattanhatott, és a padjából kifejthette véleményét. Sőt, akár a katedrához is kirohanhatott, ha hosszabb szónoklatra készült. Ő, mármint Dezseő ilyenkor hátrasétált, vagy beült Kajzer mellé az első padba. A katedrát kinevezte szónoki emelvénynek, vagy ahogy elkeresztelte, Noszóki Bontoványnak. A sokadik noszogatásra Bori is megszólalt.
– Nem az a fontos, hogy én, az elbeszélő, vagy te, az olvasó hogyan halljuk a ló énekét, hanem hogy az, akiről mesélek, az hogyan.
Dezseő hevesen bólogatott, ám mielőtt megszólalhatott volna, Bereczki tudományoskodni kezdett.
– Van olyasmi, ez kísérletekkel igazolható, hogy a Brown-féle mozgás következtében egy osztályterem egyik feléből teljességgel távoznak a levegőmolekulák, mindegyik a terem másik felébe vonul át, ha épp olyanok az ütközések vektorai, akkor akár perceken keresztül légüres tér keletkezik emitt, miközben amott megnövekszik a légsűrűség, akár az eső is eleredhet. Na, most, előfordulhat, hogy a hang rezgése, azaz a rezgést szállító levegőmolekula megáll egy helyben, és ott rezeg, akár éveken keresztül egyhuzamban. Ezt hívják stagnálóan generált interferenciának. Olyan is előfordulhat, és erre akarok most részletesebben kitérni, hogy a molekulák ütközése keltette hanghatás annyira sajátságos, hogy a levegő puszta rezgése lóhangokat imitál. Generál. Perturbál. Interferál.
– Ló nélkül?
– Ló nélkül.
– De mért pont lóhangot?
– Ez már más kérdés. Talán mert a lóhang hullámképe illik leginkább a föld alatti térhez.
Miklós nem akart lemondani a ló valódiságáról. Annál is inkább, mert a pincében elmesélt lovas története Borihoz kötötte. Most meséljen arról, hogy lent az iskola pincéjében ő fénylovakat látott?  
– A fénylovakról is lehetne mesélni – mondta.
Sebe lecsapott:
– Soha nem szerettem a semmihez sem köthető romantikát! Az az érzésem, sületlen képzelgéseiddel másokat is megfertőztél.
Borit elkeserítette Sebe váratlan elpártolása. Sebe? Sebe jön ezzel? Miről beszél? Érezte valaha is, mi van a leírt mondat mögött? Beleélte magát egyszer is abba, amit leír? Sebe örökösen szerepeket játszik. Most éppen azt, hogy ő Vitéz Mihály, a fejedelem. Ráadásul ő mindig két szerepet alakít egyszerre: egyik a saját főszerepe, másik a saját főszerepe fontossága előtt hajbókoló rezonőr.
Hogyan is írná meg Sebe a föld alatti ló énekét?
„Átváltozásaim sorában a föld alatti ló kiváló formája szubsztanciális glaciditásomnak, vagyis annak a merészen előremutató, pengeváltásokkal tarkított pályának, amelyet a magam mintáját megképezve, előszeretettel gyakorlok.”
Épp valami hasonlóba kezdett a valóságban is, miközben Bori elábrándozott arról, hogy miért ennek a fiúnak akarja odaadni a szüzességét. Miért neki mutatta meg a testét, miért ő volt az első, aki előtt levetkőzött. Vagy Budai Jancsi lett volna? Az nem volt igazi. Nem tudott kibontakozni a dolog, mert közben eltelt a nyár. Régebben sebesebben teltek a nyarak, vagy ő mozdult lassabban, és csak annyi történt, hogy nyár elején elindult a keze, de csak félig húzta le a bugyiját, máris kezdődött az iskola. Akkor ment elsőbe. Budai Jancsi ült mellette. Megosztotta vele az uzsonnáját. A szülők ott álltak a fal mellett, mindent láttak. Anyja megdicsérte önzetlenségéért. Jancsika sajnos két hét múlva elkerült abból az osztályból. Évek múlva megtudta az anyjától, hogy azért kellett átmennie a román osztályba, mert az apja főkönyvelő volt a város legnagyobb készruha-üzemében, és szóltak neki: Budai elvtárs, tán csak nincs elvágyódása ebből az országból, hogy idegen nyelvű iskolába adta a gyerekét? 
Valami keményet szeretett volna Sebe fejéhez vágni.
– Szaladtál már végig a Honvéd utcán nyári estén, amikor feljön a Hold, de még nappali fény van? Amikor virágzik az óriáshársfa az óvodakertben? Szaladtál már úgy, hogy egyszer csak megérzed, alattad van egy másik vágta is? Vágtad alattad valaki, és arra ösztönöz, hogy ne maradj le, hanem kövesd, társulj hozzá? Mert jó, ha együtt szaladtok, ha egyszerre veszed vele a levegőt, jó, ha a föld alatti lüktetéssel együtt dobog a te szíved is? Hát valahogy így. Ha együtt szaladsz vele, akkor már tudod, hogy ott van, felesleges minden bizonyíték.
– De rajtad kívül ki tud róla?
– Rajtam kívül? Irénke.
– Akkor miért nem írtad bele őt is?
– Irénke benne van.
– Részletesebben kellene.
– Nagyapáméknál nem volt bevezetve a víz, a sarki kútra jártak. Szerettem én is vízért menni. Ivóvízért, mert mosdani és mosni az udvari kút vizét használták. Csak inni nem volt szabad belőle. A háború alatt valami miatt elromlott a vize. Irénke folyton ott ácsingózott a sarkon. Mindenki ismerte. A Down-kóros Irénke semmit nem változott. Semmit nem öregedett, illetve mindig az a nagydarab, nehezen beszélő, dagadt gyerek maradt, még a ruhája is ugyanaz a pepita egyberuha, télen is, nyáron is. Ő mondta, hogy ott a ló a föld alatt.
– Egészítsd ki az Irénke realisztikus ábrázolatával, akkor egész jó kis cucc lesz. Majd megbeszélhetjük órák után, rendben? Szívesen segítek.
Hiába vetkőzött le, Sebe semmit nem látott az ő micsodájából. Csak a sajátja érdekelte, azt pakolgatta ájultan erre meg arra. Annyira kisajátította, hogy Bori sem láthatta. Pedig szemfülesen megvizsgálta volna, ha már ott volt. Tapasztalati úton tanulni hatékonyabb, mint könyvekből, jóllehet a tudományt képletekkel írják, s nem érzékekkel.
Jánoska szólalt meg.
– A középkorban a föld alá menekülők beszámolnak arról, hogy a Kárpátok alatti barlangrendszerekben városnyi településekre bukkantak. Vannak falvak, ahol még ma is mesélnek ezekről. A kürtőkön behullott állatokat ették, de megtermett ez-az a falakon is, tápláló manna-szerűség.
Dezseő vette át a szót.
– Ha ennyit beszélünk arról, hogy létezhet-e a föld alatti ló, akkor mégiscsak hatásosnak kell neveznünk e miniatűr alkotást. Hiszen ha nem volna hatásos, senki sem cáfolná a ló létezését. Nézzük tehát meg, milyen módon éri el a megfelelő hatást.
Beindult az osztály.
– Először is, prózát írt, nem verset. Ha vers volna, kevésbé hinnénk neki, mert a vers sokkal szubjektívebb.
– Azután a hivatkozások miatt, amelyeket a szövegbe rejt.
– Irénke például…  
– Aki egyébként Down-kóros, más néven mongoloid idióta.
– És pontosan emiatt távol áll tőle a hamis tanúskodás. Egy ilyen alak bizonyára nem hazudik, ahhoz nincs elég esze, summa summárum, amit mond, abban van valami. Lehet, nem ló, hanem unikornis. Egyébként ne mondjuk mongoloidnak, mert bár a névadója, John Langdon Down doktor annak mondta, semmi köze a mongolokhoz.
– Hanem a huszonegyes kromoszómapár téves háromosztatúságához.
– De ugyanígy hivatkozik természeti jelenségekre, amilyen a folyószabályozás, az agyag tulajdonságai, a hang visszaverődése, az állatok viselkedése, szóval a részletek valódiságára nagyon pontosan ügyel. Ugyanakkor történelmi események is felbukkannak benne.
– A megszemélyesítés tanúvá teszi a folyót. Márpedig a folyó a valóságban nem tanúskodik. Észre sem vesszük, és hinni kezdünk a folyónak.
– Ezzel át is térhetünk a művészi eszköztárra – folytatta Dezseő Attila, és lopva az órájára nézett. Mindig feszélyezte, hogy olyan gyorsan elröppen az idő, különösen a Boriék osztályával. Sajnálta, hogy érettségi után kevesen akarnak irodalommal foglalkozni. Bori orvosira felvételizik, jóllehet tehetsége különleges helyet biztosítana neki egészen másutt. Másfelől bizony félti Sebétől is, félti, mert a fiú könyöklős fajta, és a lányt is magával akarja rángatni a maga magányos, üres világába.
Bori viszont örült, hogy orvosira felvételizik, és nem kell folyamatosan Sebével versenyeznie. 
Sebe csak akkor fut, ha kergetik, vagy ha attól fél, hogy valamiről lemarad. Semmit nem érez a futás szívhangjaiból. Pánikos sietséggel tapos keresztül mindenen. Alighogy célba ér, rohan is tovább. Se balra, se jobbra nem néz. Ha engedi, hogy megfogja a kezét, rögtön smárolni akar, ha smárolnak, rögtön rángatni kezdi a blúzát. Habzsolva eszik, fuldokolva nyel. Elolvassa a Közönyt, rögtön belekezd a Bádogdobba. Listát állít össze az elolvasandó könyvekről. De vajon létezik-e egyéb megszerezhető földi jó, mint a föld alatti szívhang? Található-e ebben a városban egyéb fontos holmi, mint a fatörzsben hallható ének? Vagy az elűzött lovak története? Vagy az égbe nyúló torony tövében honoló átok? Vagy a csillámpalás házfalak, telítődve száz meg száz tenyér érintésével. Nekik ebben a városban nincs egyebük. Nincs glasznosztyuk, sem peresztrojkájuk. Nincs Mészöly Miklósuk vagy Tandori Dezsőjük. Nincs Vaclav Havelük, sem Gorbacsovuk. Kimaradtak mindenből. És a nagyfőnök makkegészséges, akár tíz évet is élhet még. 
– Vagyis kiemelném az elhangzott mű dialektikus alakzatait. Az elbeszélő, aki egyben főhőse az elbeszélésének, semmit nem akar a leírt történettel mondani, mármint semmit nem akar a fülünkbe rágni. Egészen más volna a helyzet, ha rá akarna venni, hogy ássuk ki a régi folyómedret, vagy költözzünk mi is a föld alá.
Dezseő annyira lelkesen gesztikulált, hogy vékony szálú haja lágyan lobogott a fején. Olyan, mintha egy kád vízben lebegne, gondolta Bori. Ő szeret hosszan ellenni a kádban, szereti úsztatni a haját. A víz sokszor már teljesen kihűl. Reszket, miközben törülközik. Gyerekkorában az anyja jól átdörzsölte, szárazra, még a lábujjak közét is. Azt viszont utálta, amikor a kihegyezett törülközőszéllel kikotorta a fülét. Ám a fodros szeméremajkak közét soha nem törölte ki rendesen. Fürdés után sokáig úgy érezte magát, mint aki bepisilt.
– De mégiscsak sugallja – mondta Sebe.
– Sugallja? Inkább elgondolkoztat – felelte Dezseő, akinek vesszőparipája volt a sokoldalú vitakészség kialakítása. – Elgondolkoztat. Igen, kimondhatjuk, nem kell félni a szavaktól, az irodalom képes megváltoztatni olvasóit. Képes megjobbítani a világot.
– Át lehet írni a történelmet is? Például, hogy visszaírjuk a kispályát az iskolához? – tette fel a kérdést a kis Tempfli.
Ekkor csengettek.
Maradt tehát még tíz perc.
– Aki akar, kimehet – mondta Dezseő. Senki nem mozdult. – Megtehetjük. Átírhatjuk. De vajon nem üt-e vissza?
Bereczki Tomi felelt rá:
– A komplex számok is átírhatók, de csak akkor érdemes változtatni rajtuk, ha a létrehívott új szám beillik valahová. Ha az összefüggések hálójában megvan a helye. Mondhatok irracionális számokat kapásból, de a Ludolf-féle számnak azért van fontossága, mert szerepel egy konkrét összefüggésben. A kérdésem tehát az, hogy miképpen illenék én bele egy glóriás történelembe, ha egyszer nem illek bele. Ha egyszer kiebrudaltak onnan. Mármint a kispályáról. Ha egyszer az illik hozzám, hogy a kerítés előtt ácsorogjak, és reszkessek arra a gondolatra, hogy a nyakkendősök meg a süketnémák mindjárt kikergetnek innen is.
Lukács Sanyi élénk tekintete behatol az ember csontjaiba is. Mintha minden pillanatban számon kérné, mire gondolsz. Túl szigorú. De az orra csodás.
– Beleírhatnám magam egy káprázatos tédébe, amikor a tanárokat a diákok hat nullára verik, én pedig mesterhármast rúgok, és Veltiék a vállukon visznek le a pályáról. De hamis posztulátumból kiindulva, hamis axiómát kapunk. Nem vagyok belenőve a fociba, hanyatt esek a labdától, mozgásrendszerembe a labda amplitúdója zavart generál. 
Mindenki bólogatott. Bereczki ütődöttként csetlett-botlott a kosárpályán is. Bori nem hitt a szemének, amikor egyszer a fiú kosárra akart dobni. Kétkezes alsó dobás, a legegyszerűbb. Csakhogy nem eresztette el a labdát, és úgy arcon csapta vele magát, hogy eltörött a szemüvege, és eleredt az orravére. Ellenben a tábla előtt, ahogy a krétával meg a szivaccsal zsonglőrködik, utánozhatatlan. Ballal is ír, vagyis egyszerre két sorban rója fel a levezetést, hogy ne veszítsen azzal sem időt.  Mi tagadás, kicsit ijesztő.
– Ma már nem írnak történelmi regényeket – mondta Miklós.
– Induljunk ki abból – csapott le a megállapításra Dezseő –, induljunk ki abból, mi a regény. Nos, Kassay?
– A regény az a történet, amelybe belefér a világ aktuális példázata – szavalta Kassay a helyes választ.
– Vagyis – vonta le a következtetést Dezseő – meg kell találni azt a múltbeli történetet, amelyben ez a mai nap, 1989. június 7-e is benne volna. Mivel a múlt is változik, elképzelhető, hogy ha most nem, ám a későbbiek során egyszer csak meglesz az a történelmi korszak, amelybe a jelen belefér.
Miklós is szerepet játszik. Csupa tétovaság és bizonytalanság. Keresi a saját történetét. De fogalma sincs, mi illene hozzá. Kár, hogy nem növeszti hosszabbra a haját. Nem túl előnyös a fejformája.
Viszont a kis Tempfli teljesen rendben van. Neki csak a hangja csuklik el néha-néha, mint akinek esélye sincs a nagy Tempfli mellett felnőni. Ha választania kellene, kinek a hajába túrna bele a legszívesebben, akkor a kis Tempflit választaná. Koromfekete haja fénylő drótkötegként simul a fejére. Arca csinos, tekintete szelíd. Sajnos átnéz a lányokon.
A kis Tempfli (Feszélyezik a magyarórák. Dezseő közvetlenségéhez nincs hozzászokva. Nem tartja elég férfiasnak az ilyen viselkedést.) Arra szeretnénk kérni a tanár elvtársat, hogy vállalja el a fejedelemséget.
Dezseő (Bármit elvállalna ezekért a diákokért.) Hogyan kerülök én csizmaként az asztalra?
A kis Tempfli (Gondolkozik, mivel győzhetné meg.) Ha a tanár elvtárs lenne a fejedelem, betilthatná az összes gonosz regényt.
Dezseő (Szívesen betiltana néhány dolgot, nem vitás.) Nem akarok én semmit betiltani. Épp arról beszélek folyton, hogy vajon létezhet-e egyáltalán gonosz irodalom? Mondjatok nekem gonosz műveket.
Kassay (Nem tudja, mit kellene mondania, de nem akarja, hogy a többiek lekörözzék. Még nem szólalt meg a vitában.) A Biblia.
Dezseő (Kedve volna hahotázni.) No, ez érdekes. Miért?
Kassay (Izgalmában kis híján sírva fakad.) Mert félrevezeti az embereket.
Dezseő Meg tudnád mondani, kiről szól?
Kassay Kiről? Istenről. Márpedig nincs isten.
Dezseő Szerintem a Biblia nem istenről szól.
Kassay Nem?
Dezseő Hanem az emberről. Az emberről, aki jobbá szeretne válni. Miért gonosz mű ez?
Anderkó (Hatalmas zsíros kenyerei miatt utálja Kassayt, most azonban a védelmére kel.) Tele van hazugsággal és gonoszsággal.
Dezseő (Kiebrudalná ezt a két fiút az osztályból. Sebével együtt. Ők a legjobb tanulók, a fejük mégis üres.) A kimondott gonoszság megsemmisül. A jó regény soha nem lehet gonosz.
Sebe (Bosszantja, hogy Dezseő nem képes igazán felismerni az ő káprázatos tehetségét.) Én a rossz írókat pellengérre fogom állítani.
Dezseő (Sebében látja a jövő párttitkárát.) Előbb tisztázni kell sok mindent.
Kassay (Arra vár, hogy befejezze az iskolát, és végre a saját lábára állhasson.) Az irodalomnak sokkal harcosabbnak kell lennie.
Dezseő (Ez a fiú egyszer fel fogja őt jelenteni.) Ki mit vár az irodalomtól?
Kassay (Értelmetlennek tartja a könyveket. Ki az, aki még olvas?) Legyen realista.
Miklós (élcelődőn) Szocialista realista.
Kassay (Miklóst mélyen lenézi. Nem érti, hogyan lehet ebben az osztályban nyolcvanas IQ-val.) Csak a realista irodalom tud hatni a valóságra.
Dezseő (Teljesen értelmetlennek látja, hogy effélékkel vitatkozzék.) Csak a hatásos irodalom realista.
Miklós (stréberkedik kicsit) Te, Kassay, csak a szavak önsúlyát méred.
Kassay (Miklósnak mondja, de Dezseőt célozza) Grippe-járvány alatt ketten kifújták az orrukat az ablakod alatt, erre te azt írod: szaglószervek szerenádja. Hát nem röhejes?
Lukács Sanyi (Duzzog hetek óta, amiért nem kapott szerepet Vizi Eleonórától.) Amikor baj van, nem segít egyetlen regény sem.
Sebe (Nem érti, a többiek miért nem emelik a vállukra, miért nem vonulnak vele végig a folyosókon.) Be kell tiltani minden gonoszságot, az a megoldás.
Lakatos (élcelődőn) Felakasztani mindenkit a Főtéren. Sőt, megnyúzni!
Sebe Örökösen viccelsz.
Miklós (tettetett szemrehányással Lakatosnak) Az ellenfél malmára hajtod a vizet.
Sebe Miattatok veszítettük el a kispályát. Nem értem, hogy mehettetek ilyen messzire.
Miklós Mindig azt hittem, te egy zseni vagy, Sebe, de most látom, hogy idióta.
Sebe Fel foglak köttetni!
Kassay Miattatok zavarodott össze minden.
Schlieman (Büszkén gondol mindig logikus gondolkozására.) Lakatos, te nem a Kassay generálisa vagy?
Lakatos Nem, én Básta György vagyok, a császár embere.
Miklós Kassaynak semmi hatalma.
Kassay Neked meg a semminél is kevesebb.
Bereczki Esetleg a nullánál lehet a semmi kevesebb, de a semminél semmi nem lehet kevesebb.
Sebe Homokszemek vagytok, amiken átgördülünk.
Miklós (Bereczkihez) Mondd, Tomi, az idiótánál mi a kevesebb?
Lukács Sanyi Látjátok, látjátok.
Dezseő Nem az a baj, kedves Sanyi, hogy látjuk, hanem hogy halljuk is.
Bori (Dühíti, hogy a lányok megint lapítanak. Miért ő vitázik megint a fiúkkal. Ugyanakkor büszke is, hogy az ő irományáról volt végig szó.) Én azt várom az irodalomtól, a tanár elvtárs előző kérdésére felelve, hasson oda, hogy tisztábbak legyenek az iskolai vécék.
Dezseő Nem tiszták?
Bori A tanár elvtárs járt mostanában a lányvécében?
Dezseő Be kell vallanom neked, még soha életemben nem jártam női vécében.
Sebe Ez most a legfontosabb?
Bori Talán ha én is olyan egyszerűen le tudnám pisilni a fa tövét, mint te, nem ez volna a legfontosabb. De mint tudjuk, nálunk a kisdolog is meglehetősen bonyolult művelet.
Ebbe aztán röhögve belebonyolódtak. Észre sem vették, hogy becsengettek. Csak akkor némultak el, amikor Boros tanár elvtárs berontott, és szinte kirántotta a katedrán álló, már rég menni készülő Dezseő hóna alól a naplót, azt sziszegve, hogy az egész tanárit végigkereste. Hogy akadna egyszer a torkodon a pártkönyved, gondolta Dezseő Attila. – Bocsánat, tanár elvtárs kolléga, bocsánat – mondta elnézést kérő mosollyal, és kisomfordált az osztályból.