[Látó, 2010. november]

 
Gyerekkorunktól ismertük egymást. Ott lakott a szomszédban. Az udvar végében volt egy meglazult deszka a kerítésen, amiről csak mi ketten tudtunk. Ha a szüleink büntetésből megtiltották, hogy együtt játsszunk, ezt félrehúzva, titokban találkozhattunk.
Aki együtt látott minket, azt gondolhatta, hogy testvérek vagyunk, annyira ha­sonlítottunk. A rossznyelvek azt beszélték, hogy egy leszerelt legionárius az apánk, aki a közeli helyőrségnél szolgált. Sosem láttam azt az embert, állítólag még a születésünk előtt eltűnt a környékről, így nem tudhatom, hogy igazat mondtak-e. Apá­mat nem izgatta különösebben a szóbeszéd, egy vállrándítással el­intézte, ha valaki előhozakodott vele, a Jésua apja meg egyenesen kiröhögte azt, aki kétségbe vonta szülői mivoltát. Ácsok voltak mindketten, kérges kezű, szűkszavú emberek, akik reggeltől estig kuliztak, hogy családjukat eltarthassák. Anyám és Jésua anyja, Mária azonban hitvesi hűségét hangoztatva, kezét tördelve jajveszékelt, valahányszor meg­említették előttük ezt a házasságtörő históriát.
Mint már mondtam, Jésua és én elválaszthatatlan barátok voltunk. Valami sors­szerű volt abban, hogy a száznál is több környékbeli gyerek közül pont mi ketten kötöttünk ilyen végzetes barátságot. Erre, persze, csak jóval később jöttem rá, amikor képtelen tervemet véghezvittem, amelyről akkor azt hittem, hogy ő aztán biztosan értékelné.
Szüleimtől tudom, hogy egyszerre tanultunk meg járni és beszélni. Hogy első, érthetően kiejtett szavam az ő neve volt, az övé pedig az enyém: Josué. Később, amikor öt-hat évesen végre elengedtek otthonról, közösen fedeztük föl a várost és környékét. Előbb csak a közeli utcákat, azt a homokszínű kövekkel kirakott, forró labirintust, ahol meztelen lábunkat szaporán kapkodva kergetőztünk a déli verő­fényben élesen kirajzolódó árnyékok között. Majd a nagyszájú kereskedők boltjait, melyekben önfeledten bújócskáztunk a fűszeres zsákok és boros amforák között, a bódító illatoktól már-már tapinthatóvá sűrűsödött félhomályban, mazsolát, fügét csenve a polcokról. Később bemerészkedtünk a piactér melletti műhelyekbe, s áhítattal bámultuk, mint formálódik a fegyverkovács üllőjén a vörösen izzó, ormótlan acéldarab karcsú pengéjű, éles karddá, s mennyi türelem kell ahhoz, hogy az érthetetlen szavakat mormoló, agg ötvösmester ékköves gyűrűjével elkészüljön. A bölcs rabbik figyelmét kijátszva, bejutottunk a zsinagógába is. Végigosontunk a színes boltívek alatt, megcsodáltuk a kupolát tartó hófehér márványoszlopokat, az aranylemezekbe vésett titokzatos ábrákat, még a szentély mélyén fénylő, hétágú olajlámpást is sikerült meglesnünk. Aztán a várost körülölelő dombok következtek: naphosszat kószáltunk a szél borzolta kék jácintmezőkön, az ezüstösen csillámló olajfaligetekben és a hűs cédruserdőkben, s a fák között magasodó sziklákra fölkapaszkodva elnéztük, milyen kicsi és jelentéktelen is az a két földszintes ház, amelyben a szüleinkkel élünk. Alkonyattájt kedvetlenül tértünk vissza kopár otthonainkba, a szúrós faforgáccsal borított udvarra, az alacsony, füsttől feketére pácolódott szobába, melynek keserű szagot árasztó falai között őrjítően visszhangzott a mű­helybeli fűrészelés, kopácsolás zaja. Néha azt álmodtuk, hogy a húsunkba marnak azok a sivító fűrészfogak, s a testünkre zúduló kalapácsütések ízzé-porrá zúzzák csontjainkat. Ilyenkor verejtékben fürödve riadtunk föl az éjszaka leírhatatlan ször­nyekkel teli barlanghomályában, s fogvacogva fogadtuk meg, hogy amint csak alkalom adódik rá, elszökünk innen.
Hétéves korunkban adtak iskolába. Jó tanulók voltunk, az öreg tanító év végén megdicsért szorgalmunkért. Sokra vihetik még az életben, akár még pap is lehet belőlük, mondta a szakállát babrálgatva. Szüleink elégedetten hallgatták az elisme­rő szavakat, s abban reménykedtek, hogy írástudók leszünk, megbecsült emberek, s a bölcseknek kijáró tisztelet egy része átszáll majd rájuk is.
Nekünk azonban eszünk ágában sem volt a zsinagóga fülledt falai között eltékozolni az életünket. Két-három év múlva az iskolai fegyelem is kezdett terhes lenni számunkra. Szabadságra, kalandra vágytunk. Meg aztán ott voltak a lányok is. Egy idő után állandóan körülöttük ólálkodtunk, hajkurásztuk, fogdostuk őket, ahol csak értük. Szombatonként kilopakodtunk a folyópartnak arra a részére, ahol a fürdőhelyük volt, felkapaszkodtunk a víz fölé hajló öreg fűzfára, s a lombok rejtekéből lélegzetvisszafojtva lestük, amint ruháikból kibújva önfeledten pancsolnak a derékig érő vízben.
Egy napon aztán minden megváltozott. Tizenhárom-tizennégy évesek lehettünk, amikor a városba különös társaság érkezett. Cifra ruhákat viselő férfiak és nők, akik valami érthetetlen nyelven karattyoltak egymás között. Komédiások, táncos­nők, szemfényvesztők voltak, a világ négy sarkából összeverődött, szedett-vedett népség. Sátraikat a város határában ütötték föl, s a gyermekek ingyen nézhették meg mutatványaikat. Jésuának és nekem a hastáncosnők és a szemfényvesztők tetszettek a legjobban.
A következő héten Jésuának a színét sem láttam. Az anyja azt mondta, hogy beteg, s hallani sem akart arról, hogy meglátogassam. Amikor aztán napokkal később előkerült, mintha kicserélték volna. Sápadt volt, az arca megnyúlt, szemei furcsán csillogtak. Úgy tűnt, néhány nap alatt éveket öregedett.
– Ezután minden másként lesz – szólalt meg alig hallhatóan, ám a hangjában volt valami, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Csak egy hete tudok róla. Anyámtól. Azt mondta, most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy megismerjem az igazságot, s készüljek föl arra, amiért megszült engem.
– Lázas vagy – fürkésztem nyugtalanul az arcát. – Összevissza beszélsz, jobb lenne, ha...
– Én a Messiás vagyok – vágott a szavamba. – Az, akinek az eljövetelét a próféták megjövendölték. Anyámat angyal figyelmeztette a születésemre, s fényes csillag mutatta a helyet, egy betlehemi istállót, ahol a világra jöttem – hadarta egy szuszra, mintha csak könyvből. – A csillagot követve távoli országokból bölcsek jöttek hozzám, s a kiválasztottaknak járó ajándékokat, aranyat, tömjént és mirhát hoztak nekem. Amikor Heródes fülébe jutott, hogy új király született, meg akart öletni. Egy angyal azonban elmondta, hogy mire készül, s így sikerült idegen földre menekülnünk. Helyettem azonban több száz újszülött halt meg, Heródes ugyanis a biztonság kedvéért minden két évnél fiatalabb fiúgyermeket meggyilkoltatott a környéken, hogy megszabaduljon a próféciákban emlegetett új uralkodótól. Mind­ebből én semmire sem emlékszem, nem is emlékezhetem, anyám azonban megesküdött az életére, hogy minden szava igaz. Isten fia vagy te, ismételgette áhítattal. Aki hinni fog benned, örök életet nyer.
Számtalanszor fölidéztem már azóta Jésua szavait. Ezt a gyerekkori történetet, amely megváltoztatta mindkettőnk életét. A legszebb mese volt, amit addig hallottam. Akkor azonban, ott a kert végében, titkos találkozási helyünkön, ahol Jésua mindezt elmondta nekem, nem örömet és csodálatot, hanem dühöt és csalódottságot éreztem, s csak arra tudtam gondolni, hogy Jésua elárulta barátságunkat.
– Megbolondult az anyád, s átragadt rád a betegsége – lendültem támadásba, s a legszívesebben szájon vágtam volna, hogy térjen már észhez.
– Nem te leszel az első, aki bántani fog ezért, pedig te a barátom vagy – mondta szomorúan, mintha a fejemben olvasott volna. – Mielőtt azonban megütnél, mutatok neked valamit.
A földről fölvett néhány kavicsot, a tenyerébe zárta őket, és mormogott valamit, majd lassan szétnyitotta az öklét. A kavicsok helyén tollukat borzoló verebek voltak a tenyerén. Mintha az apró, szürke madarakat is meglepte volna ez a váratlan fordulat, fejüket kapkodva körülnéztek, majd hangosan csivitelve elrepültek.
– Ne akarj ilyen ócska trükkel átverni engem – förmedtem rá, miután magamhoz tértem a meglepetéstől. – Melyik szemfényvesztő tanított meg rá?!
– Ez nem mutatvány – rázta meg a fejét. – Ha akarod, megismétlem – ajánlotta készségesen.
– Rendben – egyeztem bele –, de most én választom ki a kavicsokat, s nálam maradnak.
Sokáig keresgéltem a földön, a kiválasztott kavicsokat többször is megtapogattam, s amikor már semmi kétségem sem volt valódiságukat illetően, szorosan a tenyerembe zártam őket.
Jésua a kezemre nézett, ajkai hangtalanul mozogtak. Mielőtt azonban rászólhattam volna, hogy hagyja abba ezt az istenkáromló szemfényvesztést, leírhatatlan irtózattal éreztem, amint az apró, simára csiszolódott kavicsok megelevenednek a kezemben. Nagyot ordítottam, szétnyitottam az öklömet, s rettegve néztem a lom­bok között eltűnő szürke madárkák után.
– Most már elhiszed? – mosolyodott el halványan. – Az elején én is úgy voltam vele, mint te. Hiába esküdözött anyám, egy szavát sem hittem. Hogy lennék én a Messiás, mondtam neki nevetve, Isten kiválasztottja rendkívüli személy, én azonban semmivel sem vagyok jobb a környékbeli gyermekeknél, s ezt te tudod a legjobban. Ő azonban nem tágított, egyre csak azt ismételgette, hogy én a Megváltó vagyok, Isten csodás ajándéka, hogy engem megszülhetett. Hitetlenségemet látva, egy idő után sírva fakadt. Olyan keservesen zokogott, hogy megesett rajta a szívem, s úgy tettem, mint akit sikerült meggyőznie az igazáról. Azon az éjjelen sokáig nem jött álom a szememre. Nyugtalanul forgolódtam a fekhelyemen, s azon töprengtem, vajon mi lelhette anyámat. Hajnal felé aztán végre elaludtam. Azt álmodtam, hogy valami sziklás dombtető felett vagyok, s lentről kíváncsian figyelnek az emberek. Ekkor vettem csak észre, hogy hatalmas szárnyaim vannak, azok tartanak fent a levegőben. Hirtelen fülsiketítő kopácsolást hallottam. A magasba akartam emelkedni, a végtelen égbolt háborítatlan, kék csendjében eltűnni, de amint megmozdultam, iszonyú fájdalom hasított belém. Ott függtem tehetetlenül ég és föld között, a semmiben kifeszülve, aztán már nem bírtam tovább, és segítségért ki­áltottam. Szavak helyett azonban csak állati nyöszörgés szakadt föl belőlem. Levegő után kapkodva riadtam föl. Minden porcikám fájt, a testem lázban égett. Hat napig nyomtam az ágyat. Anyám hideg vizes borogatást tett rám, gyógyfüves főze­teket itatott velem, de semmi sem használt. Éjjelente rémálmok gyötörtek. Kíntól eltorzult arcokat láttam, máglyarakásokon üszkösödő testeket, védtelen férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, amint fenevadak marcangolják szét őket. Tegnap aztán végre lement a lázam, s a szoba kormos homályából kibotorkáltam a napfényre. Amint ott üldögéltem a küszöbön, a porból néhány kavicsot vettem föl. Szórako­zottan játszadoztam velük, s magam sem tudom, miért, egyszerre csak azt kívántam, bárcsak madarak lennének. Annyira le voltam gyengülve, hogy megijedni sem volt erőm, amikor láttam, hogy teljesült a kívánságom. Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott anyám. Újabb próbát tettem. Ahány kavicsot csak fölemeltem, mind madárrá változott a kezemben… Csak akarnom kellett!
Egy szavát sem hittem el Jésuának. Már nem is rá, hanem az anyjára haragudtam. Erre a hazug, ájtatosan pislogó, nagyravágyó asszonyra, akinek volt szíve elbolondítani a fiát, csakhogy istengyalázó meséjével a legkülönb anyának tűnhessen.
Megpróbáltam észhez téríteni Jésuát. A barátságunkra hivatkozva könyörögtem neki, hogy verje ki a fejéből ezt az őrültséget, s árulja el, hogyan csinálta hajmeresz­tő mutatványát. Bármennyire is igyekeztem azonban, nem tudtam jobb belátásra bírni.
– Hát jó – adtam fel –, a segítséged nélkül is kiderítem.
A mutatványosok sátrához rohantam, s addig könyörögtem, hogy tanítsanak meg a trükkjeikre, míg a vezetőjük elé nem vittek. Simonnak hívták, s lehetett vagy százesztendős. Rezzenéstelen tekintettel hallgatta végig a kérésemet.
– Nem úgy van az, kölyök – gyűrődtek az arcán torz vigyorba a ráncok. – A titkokat nem adjuk ki másnak. Mi abból élünk, hogy becsapjuk az embereket. Ők meg azért jönnek ide, mert ezt akarják. Jól szórakoznak közben, megfeledkeznek a bajaikról, még ha rövid időre is. Ha ismernék a titkainkat, semmi értelme sem lenne az egésznek. Persze, ha közénk akarsz állni, az egészen más. Aki tanulni jön, azt szívesen látjuk. Sok idő kell azonban ahhoz, amíg az inasból mester lesz.
– Jésuának nem kellett – makacskodtam.
– Ki az a Jésua? – pislogott értetlenül.
– A legjobb barátom – kiáltottam dühösen. – Az, akinek megmutattátok a kavicsos trükköt.
– Nem tudom, miféle trükkről beszélsz – morogta, s közelebb hajolt.
– Már hogyne! – fogyott el végképp a türelmem ennyi alattomosság láttán. – Arról, amikor a kavicsok madarakká változnak az ember tenyerében. Hol tanulhatta volna ezt, ha nem tinálatok?!
– Sehol – vihogta a vénember, s bűzös lehelete az orromba csapott. – Csak kicserélni lehet őket, átváltoztatni nem. – Ha azonban tényleg közénk akarsz állni, szívesen látunk. Olyan szemfényvesztőt faragok belőled, hogy csodájára fog járni az egész világ. Gondold meg jól – tette a vállamra nagy, csontos kezét. – Holnap indulunk tovább.
Visszamentem Jésuáékhoz. Az anyja azonban nem engedte, hogy beszéljek vele, s titkos találkozási helyünkön is hiába vártam rá. Másnap reggel aztán üresen találtam a házukat. A szomszédoktól hallottam, hogy még hajnalban továbbálltak. Egyesek tudni vélték, hogy Jésua apjának, Józsefnek meghalt egy gazdag rokona, aki minden vagyonát rájuk hagyta, azzal a feltétellel, hogy abba a távoli városba költöznek, ahol élt. Mások azt rebesgették, hogy meggyűlt a baja a törvénnyel, azért kellett ilyen hirtelen elutazniuk.
Tanácstalanul tébláboltam a házuk körül, majd visszarohantam a mutatványosok sátrához, s azt mondtam a vén Simonnak, velük megyek, hogy kitanuljam a szemfényvesztés mesterségét.
Egy ideig furdalt a lelkiismeret, hogy megszöktem otthonról. Anyám sokat sírhatott miattam, s apám biztosan még hallgatagabb lett. Aztán arra gondoltam, hogy úgysem akartam ott maradni velük. Hogy börtönnek éreztem azt a kopár, koromszagú házat, s csupán idő kérdése volt, hogy mikor lépek le. Persze, ezt Jésuával együtt tervezgettük, de most már így is jó lesz. Végül is ő árult el engem, én hű maradtam az álmainkhoz. Különben sem volt időm sokat töprengeni. A vén Simon tényleg komolyan gondolta, hogy megtanít a szemfényvesztés tudományára. Naphosszat a sátrában ültem, s a szavaira, mozdulataira figyeltem. Ámulva néztem, mint húz elő a semmiből színes selyemszalagokat, tüntet el a tenyerében ezüst dénárokat. Ördöngös keze volt, az biztos. Az idősebbek úgy tudták, hogy a varázslatokhoz is ért. Előbb mindig bemutatta a trükköt, aztán elmagyarázta, hogyan csinálta, majd minden mozdulatot addig gyakoroltatott velem, amíg a mutatvány tökéletesre nem sikeredett. Következetes és türelmes tanítómester volt. Csak egyszer gurult dühbe, amikor úgy másfél esztendővel később újból előhozakodtam Jésua kavicsos mutatványával.
– Felejtsd el ezt a marhaságot, kölyök! – sziszegte, s szavai nyomatékosításaként félholtra vert azokkal a nagy lapátkezeivel.

Arra tértem magamhoz, hogy hosszú, selymes ujjak cirógatják a hajamat, homlokomat. Ott feküdtem a földön, Simon mester sátra mellett, fejem Myriam, a kis rabszolgalány ölében volt.
– Mivel húztad föl azt a vén gazembert, hogy így ellátta a bajod?! – hajolt aggodalmas arccal fölém. Hosszú, barna hajából orchideaillat áradt, s éreztem, mint ver a szíve vékony köntöse alatt.
– Már nem számít – néztem a sötéten csillogó, nagy szemekbe, s kimondhatatlan hálát éreztem az agg mester iránt, hogy verésének következtében végre közelebbi kapcsolatba kerülhettem a lánnyal.
Már az első napokban felfigyeltem Myriamra, amint pajkos, fürge tündérkeként, hol itt, hol ott tűnt föl a táborban. Ahányszor csak a szemembe ötlött karcsú, törékeny alakja, valami kimondhatatlanul édes nyugtalanság kerített hatalmába. Más, mint amit a folyóparti, fürdőző lányok láttán éreztem.   
Ettől a naptól fogva többé nem hozakodtam elő a kavicsokból lett madarakkal, és Jésuára is egyre kevesebbet gondoltam, viszont szorgalmasan tanultam. A vén Simon elégedettnek látszott, s hamarosan megengedte, hogy közönség előtt is bemutathassam a tudományomat. Én voltam a legfiatalabb szemfényvesztő a táborban, jó volt sütkérezni a nézők hitetlenséggel vegyes csodálatában. Minden­nél jobb volt azonban Myriammal együtt lenni. Azóta, hogy ájultan rám talált, s fejemet ölébe vonva féltőn becézgetett, nem múlt el nap, hogy ne találkoztunk volna. Titokban, persze, mert a vén Simon még az elején kijelentette, hogy bárkivel kikezdhetek, kivéve Myriamot, aki még szűz, s más célokra tartogatja. Ha rád tör a gerjedelem, s már nem bírsz magaddal, vigyorgott rám cinkosan, vannak itt a táborban tapasztalt asszonyok, akik gyorsan s megfelelő módon segíthetnek a bajodon. Két-három nőt is megmutatott nekem azok közül. Érett, gyönyörű asszonyok voltak. Ha nem lett volna Myriam, egy idő után biztosan én is az ágyukban kötöttem volna ki, mint a táborbeli magányos férfiak, akik esténként türelmetlenül vártak sorukra a sátraik előtt.
Myriam és én a táboron kívül találkoztunk, elhagyatott helyeken, a kíváncsi és gyanakvó tekintetektől távol. Csak keveset lehettünk ilyenkor együtt, mégis mindannyiszor úgy tűnt, örökkévalóságnyi boldogság sűrűsödött ezekbe a röpke találkákba.
Annyi év után sem tudom biztosan, hogy mi volt olyan különleges Myriam­ban. Talán a kisugárzása. Ott volt a mosolyában, nagy, sötétbarna szemeiben, minden egyes mozdulatában. Voltak nála sokkal szebb lányok is a táborban, ám hiányzott belőlük ez a belülről jövő, titokzatos ragyogás. Amint ott feküdtünk alkalmi rejtekhelyeinken egymást átölelve, senkivel sem cseréltem volna a világon. Simo­gattuk, becézgettük, csókolgattuk egymást. Nem akartunk elsietni semmit, lassan haladtunk előre a szerelem édes tudományában, mint akik előtt ráadásként ott van még az egész élet. Ugyanakkor tisztában voltunk azzal is, hogy bármikor rajtakaphatnak.

Nem tudom, hogyan jöttek rá a titkunkra. Éppen egy végtelennek tűnő pusztaságon haladtunk át, amikor egy éjszaka Simon mester emberei kirángattak az ágyamból, és a gazdájuk elé hurcoltak. Myriam ott kuporgott a sarokban, a szeme furcsán csillogott.
– Becsaptál, kölyök – támadt rám a vén szemfényvesztő. – Azt hittem, azért jöttél közénk, hogy kitanuld a mesterséget.
– Szeretjük egymást Myriammal – vergődtem fogvatartóim szorításában. – Mi ebben a bűn?! A szerelem minden varázslatnál, szemfényvesztésnél erősebb.
– Tévedsz, kölyök – hördült föl a vénember. – A szerelem a legnagyobb csalás a világon. Olyan ember még nem születetett, aki ne járta volna meg vele. Különben is Myriam az én tulajdonom, s nem egy ilyen jöttmentnek szántam, mint te.
– Gyere velem – fordítottam a fejem a remegő lány felé. – Minket nem választhat szét senki…
– Ki vagy te? – suttogta riadtan Myriam. – Honnan tudod a nevem?
Előbb azt hittem, nem hallottam jól a szavait. Aztán a lány eszelős tekintete láttán iszonyú gyanú hasított belém.
– Miféle gonosz varázslat ez?! – üvöltöttem, s kitépve magam fogvatartóim markából, a vénember elé ugrottam. – Azonnal csináld vissza! 
– Nocsak, kölyök, kezet emelnél a mesteredre?! – vigyorodott el a vénember, s amint rám nézett, úgy éreztem, mintha láthatatlan falba ütköztem volna. Minden erő kiszivárgott a testemből, üres zsákként roskadtam a földre.
Már világosodott, amikor magamhoz tértem. Száraz fűcsomók között feküdtem a homokban, fölöttem halványan lüktettek a csillagok. Föltápászkodtam, s borzongva néztem körül a hűvös félhomályban. Egyedül voltam, a tábort nem láttam sehol. Előbb azt hittem, kitettek a pusztaságba vadállatok martalékául, ám hiába jártam be a környéket, mintha a föld nyelte volna el, nyomát sem láttam a sátraknak. Már magasan járt a nap az égen, amikor a hiábavaló kutatást abbahagytam. Merre lehetnek, töprengtem kétségbeesetten, aztán valahogy összeszedtem magam. Ha addig élek is, kiszabadítom Myriamot annak a gonosz vénembernek a karmai közül, fogadkoztam dacosan, s továbbindultam a tűző napfényben. Két napig bolyongtam étlen-szomjan a pusztaságban. Néha mintha Myriam törékeny alakját láttam volna föltűnni a láthatáron, a fojtogató hőség hullámzó függönyei között hajladozott, mire azonban a forró homokbuckák és élesen meredező köveken át odabotorkáltam, már sehol sem volt. Harmadnapon egy karaván talált rám. Messzi földről érkezett utazók voltak, jóindulatú, segítőkész emberek. Azt mondták, ott feküdtem ájultan a homokban, felsebzett testtel, kiszáradva, s nagy, fekete madarak köröztek fölöttem.
Hetekbe tellett, amíg felépültem. Myriam emléke erőt adott nekem. Gyógyu­lásom után folytattam a keresést, de sem a közeli, sem a távoli településeken nem látták azt a tábort, még csak nem is hallottak felőle. Én azonban nem adtam föl a reményt, s tovább nyomoztam. Átkeltem a tengeren, idegen országokat jártam be, mindenkit kikérdeztem, akivel csak találkoztam, ám senki sem látta őket. Közben az évek teltek, múltak. Alkalmi munkákból éltem. Nem voltam finnyás, mindent elvállaltam, hogy pénzem legyen Myriam felkutatásához. Nádat vágtam a Nílus partján, túrtam a földet Szemirámisz függőkertjeiben, hajórakodó munkás voltam Rodoszban, sikáltam a latrinákat az Akropolisz tövében, halat árultam Alexan­d­riában.
Hosszú évek múltán eljutottam Rómába is. Itt egy darabig mutatványos trükkjeimmel kerestem a kenyerem, aztán elszegődtem egy komédiás társulathoz. Ját­szottam hős katonát és felszarvazott férjet, gáláns patríciust és zsugori polgárt, Vesta-szüzet és ordináré kurvát. Nem számított, festék és jelmez akadt bőven, megtanultam, hogy akkor is nevessek, amikor halálosan szomorú voltam.
Róma hatalmas volt, tele mindenféle szedett-vedett népséggel. Sok időbe tellett, amíg végigjártam zegzugos sikátorait, zajos kocsmáit, nyüzsgő vásártereit, a külvárosokban tanyázó vándorcirkuszokat. Társaim kinevettek hiábavaló buzgóságom miatt. Azzal bosszantottak, hogy Myriam a képzeletem szüleménye. Ilyen különleges lány ugyanis, amilyenről én meséltem nekik, a valóságban nincs is.  
– Már hogyne volna – tiltakoztam dühösen. – Hiszen még álmodom is róla.
Valójában ezek az álmok tartották bennem a lelket. Myriam ilyenkor fölém hajolt, sötét haja az arcomba hullott, hosszú, illatos ujjaival gyengéden cirógatott. Néha a számban éreztem fürge nyelvecskéjét is, s hallottam elhaló sikolyait, amint fölforrósodott combjai között bársonyos kelyhébe hatoltam.
Egy este a Colosseum melletti szűk utcában két csavargó kinézetű alakra lettem figyelmes. Valami új vallásról vitatkoztak, amely futótűzként terjed Galileá­ban és Júdeában. Egyikük a Jésua nevet hajtogatta, azt állítva, hogy viselője Isten küldötte, aki meg fogja váltani a világot. A másik kétkedőn ingatta a fejét, s azt ismételgette, hogy Jésua is csak olyan, mint az a Simon nevezetű aggastyán, aki néhány hónappal ezelőtt érkezett Galileába, s mindenféle ravasz mutatvánnyal szórakoztatja az embereket.
Szavaik hallatán dermedten torpantam meg. A két rongyos férfi gyanakodva figyelt, s amikor meglepetésemből fölocsúdva ki akartam faggatni őket, ijedten elszaladtak.
Többé már nem volt nyugtom. Ahol a vén Simon, ott kell lennie Myriamnak is! És Jésua?! Jésua… Milyen régóta nem gondoltam rá, pedig valamikor örök barátságot kötöttünk egymással.
Másnap fölszálltam az első Galileába tartó hajóra. Végeérhetetlennek tűnt az utazás. Naphosszat a látóhatárt kémleltem. Már azt hittem, sosem kelünk át a Nagy-tengeren, amikor egy ködös reggelen végre kikötöttünk Tíruszban. Innen azon nyomban Galilea felé vettem az utamat. Mintha csak átok ült volna rajtam, bármerre mentem, mindenütt azt mondták, már továbbment onnan Jésua és tizenkét tanítványa. A vidék fel volt bolydulva, hitetlenkedve hallgattam, miket meséltek róla. Hogy kenyeret és halat szaporított, és a vizet borrá változtatta. Hogy betegeket gyógyított meg, és halottakat támasztott föl. Hogy azt hirdette, betelt az idő. Sokan áldották a nevét, s híveinek vallották magukat, a lelkes hangok közé azonban kétkedők is vegyültek, s nemegyszer hallottam, hogy gyilkos gyűlölet­tel beszélnek róla, szélhámosnak, istenkáromlónak, népe árulójának nevezik, s a halálát kívánják. Egyre nyugtalanabb lettem, valami nagy veszélyt éreztem közeledni feléje. Annál is inkább, mert úgy hallottam, hogy Simon mester árnyékként követi őt, s azzal kérkedik, hogy az ő hatalma nagyobb a Jésuáénál. És Myriam?! Myriam… Vajon mivé lett mellette az én édes, egyetlen szerelmem?!
Néhány nappal később Jésua a tanítványaival Jeruzsálem felé indult. Ekkor már mindenfelől özönlött a csodára váró nép a nyomába. Egy kisebb csoporthoz csatlakoztam, hátha még idejében odaérek. Már közel jártunk a városhoz, amikor rémült, összezavarodott emberekkel találkoztunk. Azt mondták, forduljunk vissza, mert Jésuát elfogták a helytartó emberei, és halálra ítélték. Keresztre fogják feszíteni, nem tehetünk már érte semmit. Társaim rövid tanakodás után szétszéledtek, egyedül én folytattam az utamat.
Délután értem a város falai alá. Amikor beléptem a kapun, hirtelen elsötétült és megdördült az égbolt. Aztán újból világos lett, de a szívembe markoló jeges rémület nem engedett föl. Nem kérdeztem senkitől, merre kell menni, mintha már jártam volna azon a sziklás dombon, a lábaim tudták az utat.
Mire fölértem a tetőre, Jésua már halott volt. Ott függött ég és föld között kifeszítve, ahogyan megálmodta, csak éppen a szárnyak hiányoztak róla.
– A tanítványaival is végezni kell! – üvöltötte egy sima képű suhanc a tömeg­ből, s a kereszttől néhány lépésnyire álló csoportra mutatott.
Ezek lennének a tanítványai, néztem csodálkozva a gyáván lapító, torzonborz alakokra. Miféle tanítványok azok, akik nem kelnek a mesterük védelmére?! Sze­gény Jésua, te aztán jól kiválasztottad az embereidet…
Ott volt Mária is, az anyja, aki azzal az istenkáromló hazugságával a halálba taszította a fiát, s most álszent módon zokogott a keresztfa tövében. Hányni lett volna kedvem ennyi képmutatás láttán!
– Jól mondta a kölyök. Ki kell irtani az egészet – szólalt meg a közelemben egy meggörnyedt alak. – Méghogy Jésua Isten kiválasztottja!? Hát mit képzelnek ezek a szélhámosok, meddig lehet még hülyíteni az embereket?!
Simon mester, nyilallt belém. A szemem sarkából rásandítottam: a vén szemfényvesztő semmit sem változott, hacsak a ráncok nem szaporodtak meg torz vigyorba gyűrődött arcán.
– Márpedig Jésua igazat mondott! – emelkedett föl a földről a kereszt túlsó oldalán egy asszony, akit eddig az előttem állóktól nem láthattam. – Istentől van a hatalma. Egyetlen szavával kiűzte belőlem a démonokat. Neki köszönhetem, hogy újrakezdhettem az életem. Mindenkinél jobban szeretem őt.
Myriam volt. Hajlékony, karcsú teste kitelt, mozdulatai elnehezültek, hajába ősz szálak vegyültek, ám ugyanaz a belső ragyogás áradt belőle, mint amikor hosszú évekkel ezelőtt megismertem. 
– A szajhája – kiáltotta valaki a hátam mögött. – Ne hallgassatok rá!

Egy ideig szidták Jésuát, aztán jobb szórakozás híján lassan szétszéledt a tömeg. Simon mester meggörnyedt alakját még láttam egy pillanatig, amint befordult a cédrusfák között a város felé vezető útra, aztán eltűnt a szemem elől, mintha sosem létezett volna.
Képtelen voltam a kereszt közelébe menni, Jésua élettelen arcába nézni. Tá­volról figyeltem, mint veszik le a keresztfáról a testét, majd észrevétlenül követtem a halottas menetet. Jésua holttestét egy frissen vájt sziklasírba helyezték, majd egy nagy követ hengerítettek a sír bejárata elé. Visszafelé jövet már-már Myriamhoz léptem – mióta vártam már erre a találkozásra! –, az utolsó pillanatban azonban meggondoltam magam. Myriam a Jésua asszonya volt. Mi jogon állhatnék most elébe?  
Még aznap el akartam utazni, ám olyan iszonyú fáradtság fogott el, hogy mozdulni sem bírtam. Két napig döglődtem a szálláshelyemen, a harmadik nap hajnalán aztán valahogy összeszedtem magam.
Gondoltam, mielőtt elhagyom a várost, kimegyek még egyszer Jésua sírjához, elbúcsúzni tőle.
Mélységes csend honolt a barlang környékén, hallani véltem, mint ver a szívem. Leültem egy szikladarabra. Hirtelen megrohantak az emlékek. Láttam, amint Jésuával kergetőzünk a homokszínű kövekkel kirakott sikátorokban, a déli verő­fényben élesen kirajzolódó árnyékok között, s bújócskázunk a kereskedők boltjai­ban, a bódító illatoktól sűrű félhomályban. Hallottam újból a nemes acél pengését a fegyverkovács műhelyében, s mint csiszolja asztala fölé görnyedve a drágakő­foglalatokat az agg ötvösmester. Ott voltam megint Jésuával a szent ábrákkal díszített zsinagóga falai között, s együtt bolyongtunk a szél borzolta, kék jácintme­zőkön, az ezüstösen csillámló olajfaligetekben és a hűs cédruserdőkben...
Keleten már izzott az ég alja, amikor mintha hangokat hallottam volna a sír belsejéből.
– Jésua – ugrottam föl. Elgördítettem a követ a barlang bejárata elől, és beléptem. Émelyítő bűz csapott meg, Jésua ott feküdt a barlang mélyén, kiterített teste már romlásnak indult. Kezemet végighúztam jéghideg homlokán. Szegény barátom, hogy akartál te másokat megváltani, ha te magad sem tudsz visszatérni a halálból?! Mi lesz az örök élettel? Ki fogja követni majd a tanításaidat, ha megtudja, hogy így végezted?
Amikor kijöttem a sírból, már fent ragyogott a nap az égen. A keskeny, meredek ösvényen egy magányos alak közeledett felém. Bár távol volt még, egyből föl­ismertem, Myriam, dobbant meg a szívem, menj el innen.
S ekkor, amint Myriam lassan, gyanútlanul lépkedett a fák között kanyargó ösvényen a sír irányába, őrült ötletem támadt. A batyumhoz kaptam. Tükröt elő, egy kis festék az arcra, egy kis változtatás a hajviseletben, sebhely utánzata a kézre, frissen mosott, fehér köntös a sötét, elnyűtt helyett. Semmiség az egész, hiszen még most is hasonlítunk egymáshoz.
Mikor Myriam kilépett a fák közül, már készen is voltam.
– Myriam – szólítottam meg halkan.
– Ki vagy te? – nézett rám hunyorogva a reggeli ragyogásban. – Honnan tudod a nevem?
– Hát nem ismersz meg? – kérdeztem tőle szelíden, s megsimogattam az arcát. – Az, aki a legjobban szeret a világon.
– Jésua – suttogta megilletődve, s térdre hullott előttem. – Bocsásd meg, Uram, ha valaha kételkedtem benned…
– Kelj fel, és menj el a többiekhez – segítettem föl gyengéden a földről. – Mondd meg nekik, hogy ne csüggedjenek, mert halottaimból föltámadtam. Induljanak, és hirdessék szerte a világban, hogy aki bennem hisz, s a tanításaim szerint él, az örök életet nyer tőlem.
Myriam könnyekkel a szemében köszönt el tőlem. Ez volt az a pillanat, amikor a világ legaljasabb szélhámosának éreztem magam, s majdnem bevallottam az igazságot.
Miután Myriam elment, Jésua testét elrejtettem egy mély sziklahasadékban, hogy senki se találhasson rá, visszavedlettem Josuévá, és elhagytam Jeruzsálemet. Néhány héttel később, amikor Damaszkuszon átutaztam, azt beszélték a városban, hogy mielőtt fölment volna a Mennyekbe, Jésua a tanítványai előtt is megjelent. A hír hallatán megnyugodtam, már nem csak én hazudtam, az apostolok is beálltak a sorba, s ha akartam volna, sem tudtam volna visszacsinálni, amit elindítottam.
Az életem visszatért a régi kerékvágásba, alkalmi munkákkal, komédiázással, szemfényvesztéssel kerestem a kenyerem. Nem voltam finnyás, mindent elvállaltam, s észre sem vettem, hogy közben eltelt az életem. Az arcom ezernyi ráncba gyűrődött, akár a Simon mesteré, s ha nevetek, mintha az ő csúfondáros károgása visszhangozna a fülemben. Egy ideje már nincs erőm dolgozni, koldulásból élek. Egy-két falat kenyér minden nap kikerül, s ennyi nekem bőven elég.
Ha visszagondolok hosszú életemre, magam sem tudom már, hogy mi az, ami valójában megtörtént velem, s mi az, amit álmodtam vagy képzeltem. Nem szoktam azonban ezen fennakadni. A szavak az igazán fontosak, amelyekkel el tudjuk mesélni életünket. Mindenki értse úgy, ahogy akarja őket. Halványuló emlékekből, álmokból és képzelgésekből összemosódott életemben egyetlen kézzelfogható bizonyosság van csupán, ezek az apró, szürke, simára csiszolódott kavicsok, amelyeket esténként a tenyerembe zárok, s remegő szívvel várom, hogy vidáman csivitelő, fürgén szétrebbenő verebekké változzanak.