A mennyei íróasztal az a hely, ahova Kántor Lajos összegyűjti, avagy inkább meghívja és megidézi szellemi életének – azaz a mi közelmúlti szellemi életünknek a nagyjait, jeleseit. Meghatározó személyiségekről, belső determinációkról van szó, és minden ilyen megidézéskor drukkolunk a médiumnak, hogy a dolog sikerüljön, a szellemek valóban jelenjenek meg és beszéljenek, közvetítsék e világi, majd meg túlvilági véleményeiket, igazságaikat, álláspontjaikat nekünk. Azt hiszem, mindannyian rendelkezünk egy ilyen képzeleti asztallal, ahova naponta megidézzük mindazokat, akik azzá tettek, amik vagyunk. A közember elhunyt hozzátartozóival társalog folyamatosan, eligazítást, igazságokat vár tőle élete dolgaiban. Az archaikus társadalmakban csodálatos technikákkal – sámándob – rendelkeznek a mágikus cselekedet véghezvitelére. Megjelenik az ős, és megmondja, hogy mit kell csinálni. A közember mágiája a folyamatos hívó szó, beszéd. Gyakran elevenebbek elhunyt barátaink, mint egynémely mai eltávozottak. Én legalábbis így vagyok vele. Folyamatosan elbeszélgetek Darkó Istvánnal, Palotás Dezsővel például, gondozom műveiket, eléfogadom feddésüket odaátról. Szellemlények között élünk, és most még nem is beszéltünk Szent Ágoston folyamatosan körülöttünk repdeső angyalairól és démonairól.
Efféle megidézést művel Kántor Lajos is A mennyei kapuban, vagyis az apokrif kerekasztalban. Ennek a műfajnak fantasztikus hagyományai vannak: egyik legremekebb példájuk a II. század második felében alkotó szofistából híres bölcselővé és íróvá lett szír filozófus, Lukianosz. Úgynevezett koncertszónok volt, ítéleteit mindenhol elfogadták, kimondta azt, amit mások nem mertek, vagy nem tudtak kimondani. Még az istenek is elmondják Diogenésznek, a nagy kérdezőnek, hogy kicsodák ők tulajdonképpen, de leleplezi magát az isteni Alexandrosz, Hannibál, Minósz és Scipio is. Ámde a szellemek másképpen is megjelennek, hogy az egyik legismertebbre utaljak, itt van mindjárt Hamlet Atyjának Szelleme, aki megmondja fiának, hogy ugye, Claudius Király, az átkozott vérnősző barom, hát igen ő volt, aki a hallatlan bűnt elkövette.
Nos ebben az irodalmi környezetben fogant a mennyei kapu, Kántor Lajosnak az egyik legfifikusabb, legtrufásabb könyve.
Örvendett szerkesztői szívem, amikor megkomponálásának a titkait fejtegettem. Ötvennyolc szellem, és micsoda szellemek idéztetnek meg, beszélnek egymással és Kántor Lajossal, aki abszolút hitelességgel jeleníti meg őket, és ehhez a hitelességhez több eszköze is van: egyrészt az egykori barát, vitapartner, eszmetárs éles megfigyelőképessége, amivel elraktározta és betárazta a mondatokat és az arcnak vagy verbumnak a gesztusait. Most előveszi és összeilleszti őket: milyen izgalmas és sikeres ez a mozaiktechnika. Íme, hogyan működik ez Illyés és Cs. Szabó László esetében (akik Kántor Lajosnak folyamatosan hivatkozott tekintélyei: „Az elöl haladók a piarista templom bejáratánál nagy ovációval üdvözölnek valakit. Cs. Szabó ölelkezik Illyéssel. Megérkezett hát ő is. Mielőtt eljutott volna a kerekasztal színhelyére, gyermekkora utcáit járta be, és nyilván eltöltötte az időt. Nem csoda, hatvan éve is elmúlt, hogy utoljára itt járt. László Dezsőbe és Illyés Gyulába karol bele, úgy lelkendezik. – Emlékeztek az 1942-es sétánkra? Márai és Keresztury Dezső is velünk volt. A Farkas utca. Ez a mi Via Sacránk. Ahogy meséltem Nektek, Gyula, itt állt Báthory István egyeteme, ez meg Mikes Kelemen és Jósika Miklós iskolája. A szemközti sarok valamikor a jezsuitáké volt, az ő helyükre költözött később Szebenből a főkormányszék s az országgyűlés. Itt orkánlott Wesselényi, itt gyűjtött tagokat Aranka György a nyelvművelő társaságnak, itt járt kézről kézre Bölöni Farkas amerikai utazása. És akkor, a következő házhoz érve, Te, Gyula, csúfondárosan azt mondtad: – És itt született Pascal. Illyés nagyot kacag, s kiszabadítva karját, hátba veri Csét." Már ha ilyen hátba verhető ember volt Csé, azaz Cs. Szabó László. De higgyük el Kántor Lajosnak. Azaz Sebestyén Lászlónak. Ez az alter ego is érdekes fejlemény: nem annyira összefogott és néha szarkasztikus, mint idézett szerzőnk, ellenben helyből olyasmiket enged meg magának, amit egyébként K. L. nem. Ha most elmondanám, hogy mivel több S. L., akkor esetleg az derülne ki, hogy milyen K. L. amikor nem S. L. No de azért mégis hadd mondjam el, hogy én S. L. derűs szeretetreméltóságát, valamint szeretetre méltó derűjét szeretem a leginkább. Az idézet kiemeli a nemes helyszínt, mellesleg nekem is iskolámat, de megrajzolja – a nagy szellemekkel – az auráját is. Érvényes szellemekről van szó számunkra, jóllehet Martin Heidegger már a múlt század negyvenes éveiben azt mondotta volt, és nyomában Jacques Derrida mintegy huszonöt évvel ezelőtt, hogy ha akarjuk, ha nem, ezek a szellemek már nincsenek meg Európában és nekünk. Sebestyén László szerint a mi számunkra mégis megvannak. Ők segítenek túlélni a változást, amivel igencsak megmutatja magát a mai Farkas utca. Nagyon kidolgozott, eleven ez a Kolozsvár-toposz, ezzel külön is érdemes lenne foglalkozni. Ilyen értelemben a Kapu (K. L. családregénye) előzménye A mennyei kapunak. Még van szerintem két másik, ma már irodalmi ritkaságnak számító előzménye: az egyik a Túlélő képek, 34 író vallomása és portréi (ezek közül 14-en nincsenek már közöttünk), valamint a Birtokon belül. Téli beszélgetések Erdélyben. Az itt megszólaltatott 11 író közül 6 lett az elmúlásé. Mindig is az volt a morbid érzésem – bár tévednék –, hogy Kántor ezeket arra az esetre készítette 1989-ben, hogy legyen jel, avagy maradjon valami utánunk, ha népünk legagyonlőttebb fia drasztikusabb – hm – drasztikusabb megoldásokhoz folyamodik tekintetünkben. De most nagy ívben hadd kanyarodjak vissza a portrék hitelességének a másik forrásához: az irodalomtörténethez, illetve az irodalomtörténészhez: 58 főemberének a megidézésekor mindent „bedob" – de azért szépíróilag csomagolva, finoman tüntetve –, amit az irodalomtörténetből is tud. És sokat tud: Illyés, Szabédi, Cs. Szabó László, Móricz monográfusa idézi itt a halhatatlanokat. Ennyire gáncstalan szellemek lettek volna mindannyian? Nem voltak azok, de most ezt a harmonikus képet minek rontanám el azzal, hogy kezdjem az esendőt, a rosszat, netán a gonoszt is számon kérjem a szerzőtől?
Ámbár lehet, hogy ezzel együtt asztaltársaink, tanítóink ők. Hogy tehát valamit mégis be kellett volna hozni a haláltáncból? Itt döntő módon mégis az életről, az életünkről van szó. Az a véleményem, hogy Sebestyén László nagyon is jól állította be a mértéket, etalont: van egy olyan érvényes magyar és erdélyi szellemi folyamat, magatartás, attitűd, ami – hadd legyek egy kissé frivol – megkönnyíti az életünket. Kántorral közös kedvenceim: Panek Zoltán, Székely János, Bretter György, Szabó Gyula, Bajor Andor, Bálint Tibor, Méliusz József, akikkel engem is annyi alaptörténet fűzött és fűz össze, egyszerűen megkönnyítik az életünket. Egy Bretter-gondolatot parafrazálok most: nem kell állandóan ugrálni, kiabálni, hogy né, itt vagyunk, figyeljetek már ide, hallgassatok meg! Ez lenne a szörnyű, valóban elviselhetetlen provincia. Egyszerűen besirülhetünk a sorba – ha tudunk! Vagy ahogyan Bányai János fogalmazta meg egy tanulmányában: a tradíció értelme pontosan az, hogy nem kell mindig körbe, körbe forogni, alapítani és alakítani, adaptálni árván. Mindez csak abban az esetben érvényes, ha – amint Kántor-Sebestyén nem egy esetben utal tragikomikus, ámde igen teremtő helyzetünkre – Erdély ma jelentős részében nem is Erdélyben van-volt, hanem Tasmániától átlósan át Saskatchewanig. De szerencsénkre ma már mindenkit be lehet hozni monitoring.
Mindezek a megidézettek megalakítanák Erdély Szellemi Nagyfejedelemségét. Ez a barokkos koszorú egy még mindig nem túl könnyű tartalom körül fonatik – nem távol Sütő Andrástól, aki ugyebár Szavaink Nagyfejedelemségét alapította meg. Szóval, ha egy pontos, ámde elég bizarr filozófiai műszót akarnék használni, azt mondhatom, hogy ezzel a könyvével Kántor az erdélyi szellem egyfajta posztmodern trasszubsztanciációját valósította meg. Nemes gesztus!
A fejezeteket tematikusan egy szellemi geográfia szerint alkotta meg a szerző, használati értékét magasan megemeli az adattár: a Ki kinek a kicsodája. Ezt követi a 18 erdélyi író-költő-művész portré szinte grafikusan is megkomponált jellem-fotója (Kabán József és Kántor László munkája). A kötetet egy névmutató is zárja.
Ahogyan Sebestyén végül is kimondja: „ülnek szépen az Atyaisten jobbján." És – teszem hozzá – ha már így adatott, ez a jó nekünk .
Kolozsvár, 2007. május 17.