[Látó, 2009. március]

Álltam ott, mint akit nem győzhet le már senki sem.
Mint akin nem vehet erőt már sohasem a félelem.
A medence lent, és körben a hegyek. Öregnek tűnt
mindenik, amikor körülnéztem a fehér sipkájú
gerinceken. Körvonaluk megtört hullámoké.
Ahonnan ősszel nem hallszik ide a ködön át a
szarvasok izgatott hangja. A nap már lebukott.
Valami kékes hamvat hintett az ég a völgy fölé.

.....................................................................................

Csak nézni, nézni a völgyet, a dombokat. Nézni, és nem
látni mást, csak az egykori apró fényeket, kicsi tüzekét,
melyeket valaha hulladékokból, száraz füvekből az erdőn
az apja összekotort. És várni, hogy most, de egyszer majd
biztos a földre szállnak a fények, mint ezüstös repülők.
Nap mint nap ebben élni. Annyi és annyi éven át.
Hogy a padon, a ház előtt. Vagy a kertben,
a dombokon. S tova, túl a hegyeken túl…
A szem, mint ázott, szürke talaj, belőle csillogó
hátú csigák bújnak elő.

.......................................................................................

Ki hallotta, hogy miről beszéltünk? Ki tudja
vajon, hogy az a bűvös szó mi volt? Ki tudja,
hogy mivel kötözött magához akkor, ott a végtelen?
S hogy vajon miféle öreges kegyelet, ami most belőlem
szól? Minden, mint a kiöregedett, lábon elszáradt fák.
Az este, a vidék, a táj.

.......................................................................................

Egyedül voltam. Mit mondjak még? Talán az egész
nem is érdekes. Talán neked sem. Esetleg, ha ott vagy,
akkor. S ha ott vagy, talán mindezt neked
mondom el. És jólesik, hogy velem együtt érzel. 
És most tudnál mindent a legcsekélyebb rezdülésekből.
Ha hallgat a másik, abból. Ha beszél, vagy ha lesüti
a szemét. Ha billen a mérleg nyelve,
vagy ha, mondjuk, az egyensúlyt mutatja.

De nem voltál akkor sehol még. Az ég tiszta volt és
acélkék. Elindultam a fiatal csemetéskerten befelé,
hogy ne legyek már fent, amikor feljön a hold,
föl, föl, egészen a falu fölé.