[2022. március]

1.

A lány csak ült az ágyon, rossz ízű borzongással a testében, ami csak keringett és keringett. Kizökkenve érezve magát. Abban a tudatban, hogy nincs otthon már sehol. Megint a négy fal között, szerelem és barátok nélkül. Közben a falak nagyon lassan, de mozogni kezdtek. Közeledni. Hogy megfojtsák. Gondolta, el is menekülhetne megint, mint már olyan sokszor. Alkohollal csillapítva a félelmét, a magányát, járva csak a sötét utcákat, egykor volt szeretőinél keresve menedéket. Könyvek vagy filmek elképzelt világába rejtőzve, több zacskónyi chipsszel és több táblányi csokoládéval és több liternyi kávéval. A lány vészesen visszafelé haladt az idővel, mind testileg, mind lelkileg. Fiatalodni kezdett. Huszonhattól visszafelé. Az idő ugyan az ablakon túl továbbra sem parancsolt állj-t, és a jövő felé araszolt és sorjázott, azonban a lány szőke haja kezdett visszabarnulni, mint egy visszafelé lejátszott filmfelvétel egy lehullott falevélről. A bőre feszesebb lett, a tartása egyenesebb. Az emlékei úgy tompultak, majd törlődtek, akárcsak a költő szerelme javított szövege a számítógépe kijelzőjén, aki most éppen róla írja az újabb dolgozatát. Mivel a barátai régen nem voltak rá kíváncsiak, és régen nem látogatták, csak a fürdőszobai tükör adott visszajelzést az állapotáról, amely tükröt a volt főnökétől kapott. Hetek óta nem tudott a munkahelyén róla senki és semmit. Idővel nem is hiányzott már senkinek, és fel sem tűnt a hiánya. Csak egy fiú volt, aki aggódott érte, aki többször is utá­naérdeklődött, és ráírt, de ő is beleunt egy idő után a dologba. Ha nem érdeklem, hát így járt. A lány a telefonját sem kapcsolta be, úgy süllyedve bele a saját maga teremtette nyomorába. Észre sem vette magát és a körülményeit. És még csak nem is volt ellenére a dolog. Úgy egyébként. Még örült is, hogy egyre szűkebb, majd egyre kisebb ruhákat tudott magára venni. Bár bánta, hogy így az útlevelei és az egyéb fényképes okmányai mind hasznavehetetlenné váltak. Mivel volt férje könyveinek jogdíjai szépen csordogáltak, nem kellett munkába sem állnia és kitennie magát a környezete furcsálló tekintetének.



2.

Az író itt járt a félig igaz, félig fikciós történetében, aki másodállásként pultosként dolgozott egy kis cukrászdában, amikor egy mezítlábas lány jelent meg előtte, egy pohár vizet kérve. Jól emlékszik, egy pénteki nap volt, talán 2021 novemberében. Ki tudja, honnan jöhetett ez a lány. Talán egy céges buliról. Annyi biztos, hogy jól el volt ázva, és gyaníthatóan az alkoholra még drogozott is. Persze ez nem az író dolga volt. A lány cipője, ami nem volt egy olcsó darab, és amit talán nem is engedhetett meg magának a saját pénzéből, a kezében fityegett. Az író rögtön elhűlt, mert ilyen csak az írásaiban szokás. Nem is értette, hogy ez a finom lány mit keres, és hogy keveredett ide a munkásváros zsúfolt lakótelepére. Nem is tudta hirtelen zavarában, hogy hol is tartott éppen a megírandó történetében, és azt sem, hogy elsírja vagy röhögje el magát. Annyira idegen és groteszk volt az egész. Lehet, hogy ebből kellene kihozni valami érdekeset, amit talán még le is közölne valami országos folyóirat. Nem tudja, miért, de az író szemében a lány, akit úgy huszonhat év körülire tippelt, rögtön métereket nőtt, és ha titokban is, de beleszerelmesedett. Később haza is kísérgette. Egyszer gyalog, más­szor busszal. Jócskán elmúlt már éjfél, mire hazataláltak, de akkor már az anyja és az apja sem élt, így nem is törődhettek vele, hogy mit tesz, és kivel tölti az idejét. A szemére vetve megint, hogy mikor talál már magának egy értelmes és jól fizető munkát, hogy mikor hagy már fel a hülye írogatással, amiből még semmi jó nem származott. Hogy mikor éri már magát utol, hogy miért kell azon aggódniuk, hogy merre jár éppen a sötétedés után.
Hogy mikor tanulja már meg végre, hogy semmi értelme a múltban kukázni, miközben elmulasztja észrevenni a jelent. Az író nem is akarta összeszámolni, hogy ilyenkor hányszor érezte magát úgy, felkapva a fejét, mint a hunyó, aki túl sokáig számolt, miközben már rég ráesteledett, és a többiek rég hazamentek már. A lánnyal az első csókra a lépcsőházban került sor, aki nem is kérdezte, inkább állította, hogy másnap is jön. Az írónak még meg­lepődnie sem volt ideje ezen, mint aki nincs tisztában azzal, hogy mi a teen­dő másnap, ha az ember életében először csókol meg egy lányt. Csak bólintott. És a lány valóban megjelent másnap is, harmadnap is, és a csókból egyre több lett, míg egy napon hivatalossá vált, hogy ők ketten bizony járnak. Ez a szó az írónak megint csak olyan ismeretlen volt a mögöttes tartalmát illetően, mint egy latin szó. Jártak, mert így volt szokás mondani, mindennap találkozva és összebújva. Az író mohó keze egy idő után a toll helyett még az álmaiban is a másik kezét kereste.
3.

Egy igaz barátra, egy igaz szeretőre vágyott, egy szerető családra, ami soha nem adatott meg neki. A szülei soha nem éltek együtt, hétvégenként egyedül ült a tévé előtt. Kirándulni sem vitte el sem az apja, sem az anyja, és még rokonok sem jártak hozzájuk. Nyaranta arról álmodott, hogy legalább a közeli tavak valamelyikéhez elengedik fürödni, ahová annyi korabeli lányt kísért el egy-egy fiú mint hivatalos barát. Álmaiban az osztály új fiújáról álmodott, aki még egy verset is írt neki és hozzá, és amit bár nem egészében értett, de rögtön tudta, hogy ő az igazi. Akivel szívesen megismerte volna a szerelmet, a kor zenéit és filmjeit, akiért még a húsevésről, a kávézásról és a cigarettázásról is lemondana, akivel ebédelni, koncertre járna, elringatva egymást és a félelmeiket. Akivel együtt fejeznék be a középiskolát, és kezdenek el dolgozni az első munkahelyen, ki kisebb, ki nagyobb lelkesedéssel. Akivel rögtön az első hívó szóra összeköltözne, nem találva vonzóbbnak, hogy kifogást keressen, nem merve felvállalni a közös élet fe­lelősségét és búcsút mondani a gyermekkornak. A lány még azt is csak pár hónapja tudta meg, hogy akit az édesapjának hitt, és akinek a nevét viselte, valójában csak az örökbefogadó apja volt. Egy távoli rokon szólta el magát, amikor összefutott vele, bár azt a lány is tudta, hogy ez az elszólás közel sem volt céltalan és véletlen. Rögtön feltörtek belőle a sérelmek, amiket még a naplójába sem mert beleírni, mert ki tudja, kinek a kezébe kerülnek majd. Igen. Az apja többször is bepróbálkozott nála, ahogy később az apja vér szerinti fia is, aki a közösségi hálón keresett utána, felizgulva a lány kihívó és provokatív képein, amelyeken bizony nem rejtette véka alá az idomait. A lány nem tudott szabadulni az egy héttel korábbi céges bulin és az az után történtektől. Ő aznap úgy tervezte, hogy szerelmeskednek majd az új-régi szerelmével, aki nagyon mással volt elfoglalva. A vécébe vonulva sírta el magát először, ahonnan még egy munkatársát is felhívta, hogy elzokogja, hebegje és habogja a bánatát, hogy az ő nagy szívszerelme bizony nem akarja a magáévá tenni. A munkatárs, aki amúgy egy-egy versével hódította meg, na persze csak mint barátot és lelki szemeteszsákot, rögtön maga előtt látta a könnyektől szétkenődött sminkjét, a rázkódó vállát, arra gondolva, hogy milyen szerencsés is, hogy a múltját fürkészve, valódi arcokat láthat, hogy a fényképekről hús és vér emberek mosolyognak rá, akiknek a szemét örökölte, a haja színét, a körme formáját, a mosolyát, a türelmetlenségét, a versek értését, a félelmet a háborútól, a római orrát, a kíváncsiságát, amellyel nem szűnik soha kifürkészni a világ titkait, a fülét, amely kicsi ugyan, de abszolút hallással ajándékozta meg, és a nevét, amelyet büszkén viselt.
Miközben a fülébe csengtek a hörgő és fulladozó szavak, hogy a senki lánya vagyok, a senki lánya. Az író ugyan álmos volt, és mindenre vágyott, csak egy ilyen telefonra nem, próbálta volna vigasztalni a lányt, de mit is mondhatott volna neki? Hogy ő majd a magáévá teszi, és átszeretkezi vele az éjszakát és az egész hétvégét? Tudta, hogy a lány csak kikacagná.


4.

Az író próbálta felidézni az eredeti történetet, amiből nem is tudta, hogy mit akart kihozni, és hogy miért kezdett egyáltalán bele, megpróbálta ott folytatni a történetet, hogy a lány szétcsúszva felcsörgeti az egyetlen embert, aki még kíváncsi volt rá, a művész fiút, akinek fogalma sem volt, hogy mit adhatott volna ennek a lánynak, ami betölthetné a puszta semmit, a nagy és fehér foltot, ahol egy arcnak kellene lennie, amely elkíséri a tekintetével, amely vigyázza és óvja őt, amely arra fordul, amerre érdemes menni, ahová érdemes eljutni, és megmutatja, hogyan érdemes élni. Közben a valóságos szerelmét ölelte, csókolta és szerette, tudva, hogy véget ért valami. A képzeletbeli lány, gondolta, jó lenne, ha végre megtudná, hogy hívják az igazi édesapját, akire ugyan haragudna, de akit annyira szeretne megtalálni. Hogy félve a közös találkozástól, később inkább le is mondjon róla, nem tudva meg soha, hogy az íróval vértestvérek. Az író sajnálta, hogy ehhez a képzeletbeli lányhoz, akinek még neve sem volt, nem úgy, mint a cukrászdába betoppanó lánynak, a Noéminek, esélye sem volt közelebb kerülni, bár örült is egy kicsit a dolognak, hiszen tudta, hogy soha nem tölthetné be azt a szerepet az életében, amire szánta volt a lány. Hogy nem veheti fel egy ismeretlen, talán nem is élő férfi jelmezét, sorsát, nem olvashat neki meséket lefekvés előtt, nem öltöztetheti, nem kísérheti iskolába, nem vehet neki babákat és plüssmackót, nem borogathatja a lázas homlokát, nem játszhat vele doktorosat. Nem ölelheti úgy, nem aludhat vele úgy. Hogy nem kell belátnia a valóságot, hogy két világban élnek. Hogy a lány az apját keresi, ő pedig a szerelmét. Amit aztán egyikük sem talál meg, az egyiket sem.




5.

Az író érezte, hogy hamarosan be kellene fejeznie az írást, mert kicsúszni látszott az egész történet a kezéből. A lány viszont azt érezte az ágyán ülve, hogy a hamarosan szó lassan az értelmét veszti az életében. Már az is különleges feladatnak tűnt számára, hogy felkeljen. Mint aki már írni, olvasni és beszélni is elfelejtett. Már az is gondot okozott számára, hogy bekapcsolja a számítógépet, hogy bekösse a cipőfűzőjét, hogy megmossa a fogát, vagy hogy a hátáról a hasára forduljon. Hiába érezte, hogy még idejében ki kellene mennie a szabadba, hogy valaki végre rátaláljon, ellássa, különben éhen hal vagy megfagy. Hogy mindennek az őt kitaláló és életre hívó író legyen csak a tanúja, hogyan múlik el a világból, és tér vissza oda, ahonnan huszonhat évvel ezelőtt érkezett. Hogy hogyan lesz a valamiből semmi.
Az író, aki úgy érezte, a végére elég ütős kis prózát kerekített, üdébbnek, frissebbnek érezte magát, mint az utóbbi években bármikor. Szinte a kamaszkor jeleit kezdve felfedezni magán, úgy, mint a pattanásokat, a nedves álmokat, a nyugtalanságot, amely azt súgta, hogy valami nagyra hivatott, hogy valami különleges feladat vár rá, amire a születése előtt kiválasztották. Amire hamarosan ráébred.