[Látó, 2009. október]

Dieter Schlesak: Capesius, az auschwitzi patikus. Fordította Hajdú Farkas-Zoltán. Bookart, Csíkszereda, 2008.

Az erdélyi szászok történelme és irodalma többé-kevésbé ismeretlen a magyar olvasó számára, mondhatni elhanyagolt területét képezi mind az irodalmi, mind a történelmi vizsgálódásoknak. Az összehasonlító kutatások elmaradása nemcsak azért sajnálatos, mert így a Romániában élő magyar kisebbség helyzetére, történelmére és irodalmára vonatkozó megállapítások tágasabb (talán termékenyebb) kontextusba helyezése sem történik meg, hanem mert olyan tapasztalatok és eredmények értékelése és megértése is kívül esik figyelmünkön, melyek esetleg adalékul szolgálhatnának (nemcsak kisebbségi vonatkozásban) önmagunk megtapasztalásához. A közelmúltban magyarul is megjelent Dieter Schlesak Capesius, az auschwitzi patikus című munkája nem maradt ugyan teljesen visszhangtalan a magyar kritika berkeiben, viszont azt sem állíthatnám, hogy hosszú, elemző recenziók, kritikák születtek volna a könyvről. Teszem ezt a megjegyzést annak tudatában, hogy a németországi recepció rövid időn belül a figyelem központjába helyezte a művet, s emellett érdemes azt is kiemelni, hogy az eredeti 2006-os megjelenéshez képest Schlesak könyve olvasható már angolul, olaszul, lengyelül, románul, és készülőben van a spanyol, holland, francia, svéd és az orosz fordítás is. Mindez jól mutatja, érdemes odafigyelni Dieter Schlesak Auschwitzról szóló kötetére, melynek középpontjában nem a lágerbéli borzalmakkal való szembesítés áll, hanem mindennek az elbeszélhetősége. Így a recenzens is elsősorban erre koncentrál.

A szerző neve feltehetőleg kevésbé ismerősen cseng a magyar olvasó számára, hiszen ez az első műve, ami magyarul is olvasható. Schlesak 1934-ben született Segesváron, majd a német filológia elvégzése után a bukaresti Neue Literatur című folyóirat szerkesztőjeként dolgozott. 1969-ben hagyta el Romániát, azóta Németországban él. Az 1968-ban még Bukarestben megjelent Grenzgänge című verskötete címével is utal a határra, ami a későbbiekben életművének egyik központi elemévé emelkedett. Dieter Schlesak esete jó példája annak, hogyan marad egy Romániából elszármazott író mégis a romániai német irodalom kiemelkedő alakja, és válik azzá úgy, hogy mindeközben a német irodalom kánonjának is megkerülhetetlen figurája. 2006-ban megjelent műve (eredeti címe: Capesisus, der Auschwitzapotheker) az erdélyi szászok 800 éves történelmének azon periódusát választja kiindulópontul, amely egyfelől fordulópontot, törést jelentett a szászok történetében, másfelől szorosan kapcsolódik a Shoához. Az erdélyi szászok második világháborúban betöltött szerepéhez hozzátartozik az a tény, miszerint egy 1943-as megállapodás értelmében a Románia területén élő népi németek sorozhatóvá váltak a német hadsereg számára, így az ott élő németek jelentős részét a Waffen-SS-be sorozták be. Többek között ennek a megállapodásnak köszönhetően került több erdélyi származású német az auschwitzi haláltábor személyzetébe és őrségébe. Dieter Schlesak művének központi alakja dr. Victor Capesius, az SS-gyógyszertár patikusa, akit az 1965-ös Majna-Frankfurtban lezajlott Auschwitz-perben kilenc év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek. Capesius 1907-ben született Erdélyben, a főként erdélyi szászok lakta Szerdahelyen (Reußmarkt/Mircea Sibiu), és a kolozsvári egyetemen szerzett diplomát gyógyszerészetből, majd doktori fokozatot Bécsben. „Capesiust 1941-ben a román hadsereg mozgósította. Csernavodára vezényelték, ahol fél éven át a katonai kórház gyógyszertárát vezette. 1942 januárjában századossá léptették elő, és leszerelték, de másfél évvel később, 1943 augusztusában ismét behívót kapott. Ezúttal a német–román államközi megállapodás értelmében, erdélyi szászként, a Waffen-SS-hez. Rövid kiképzést követően, hauptsturmführeri rangban, a Harmadik Birodalom központi egészségügyi elosztójának varsói kirendeltségéhez osztották be szolgálatra. Innen került Auschwitzba, ahol (1944 novemberétől SS-Sturmbannführerként) a haláltábor 1945 januári kiürítéséig az SS-gyógyszertár vezetője és a láger SS-különítményének tagja volt.”1 Így mutatja be röviden Capesiust Tibori Szabó Zoltán, aki Schlesak könyvéhez írt bevezető tanulmányt. És mindezek csak adatok, melyek az auschwitzi patikus életéről vallanak, a továbbiakban arról, hogy miként illeszkedett vissza a háború után a hétköznapi életbe, s hogyan vezetett egy virágzó és prosperáló gyógyszertárat Göppingenben. Victor Capesius mellett éppen az adatok és a tények azok, melyek a mű központi elemévé válnak. A szerző nemcsak a fentebb említett, 1965-ös per dokumentumait nézte át és használta fel könyve megírásakor, hanem többször is találkozott a Göppingenben élő Capesiusszal és feleségével, Friderike Capesiusszal, akik személyesen mesélték el neki a velük történteket, s ezeket a beszélgetéseket Schlesak magnószalagon rögzítette. Ahogyan az előbb idézett Tibori Szabó Zoltán írja, „Dieter Schlesak elévülhetetlen érdeme, hogy évtizedek lázas munkájával felkutatta azokat a kortársakat, akik számára dr. Josef Mengele és dr. Victor Capesius nem pusztán két név volt a sok közül, hanem éjszakánként megismétlődő rémálmaik főszereplői, és megszólaltatta őket, hogy aztán emlékeiket számtalan hivatalos vagy magánlevéltárban őrzött dokumentum tartalmával összevesse.”2 Emellett pedig fontos megemlíteni azokat a munkákat is, melyek szintén jelentős mértékben hozzájárultak a kötet szövegének kialakításához; néhány, a teljesség igénye nélkül: dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban; Marianne Adam, Ella Salamon: Was wird der Morgen bringen? Zwei Jüdinnen überleben Auschwitz; Der Auschwitz-Prozess. Tonbandmitschnitte, Protokolle, Dokumente; Johann Böhm: Die Gleichschaltung der deutschen Volksgruppe in Rumänien und das Dritte Reich 1941–1944. A könyvformában megjelent visszaemlékezések és emlékiratok mellett jelentős szerephez jutnak a tárgyalásokon készült jegyzőkönyvek, melyekből kirajzolódik Victor Capesius lágerbéli alakja, azé a segesvári polgáré, aki egyetlen kézmozdulattal küldte a biztos halálba a szelektálásokon az embereket, többek között az őt felismerő, segesvári zsidókat, akikkel döntése előtt még kedélyesen elcsevegett.

A fentiekből az is kitűnik, miért nem szóltam eddig Dieter Schlesak könyvének műfajáról. Éppen a műfaj az, ami elég nehezen meghatározható, hiszen a rengeteg idézet és hivatkozás szinte egyértelműen a dokumentum, a dokumentumregény műfaját jelöli ki az olvasó számára. Az események elbeszélésében a narrátor a legkisebb szerepet vállalja, a pár soros átvezetésektől és rövid, tárgyilagos jellemzésektől eltekintve, alig szólal meg. Az események és a történetek az egymás mellé helyezetett vallomásokból és visszaemlékezésekből bontakoznak ki, a legtöbb esetben oly módon, hogy az egyik túlélő megszólalását kiegészítik vagy éppen alátámasztják/cáfolják egy másik visszaemlékező szavai. Erre jó példa Capesius patikusi tevékenységének bírósági vizsgálata, ahol a bíró és a vádlott párbeszédei mellé kerülnek az áldozatok és a tanúk vallomásai vagy éppen a bírók jegyzetei a tárgyalásról. Az így felépülő szerkezetnek két alapvető funkciója van: egyfelől biztosítja az olvasónak a tág, minden részletre kiterjedő nézőpontot, másfelől éppen megalkotottsága révén hozzájárul ahhoz, hogy a művet regénynek nevezhetjük. Hiszen a szövegek, szövegrészletek ilyetén való összeszerkesztése olyan nézőpont megalkotását teszi lehetővé, ami eddig nem létezett. Ha a szöveg nem tenne mást, csak a jegyzőkönyvek és a vallomások szövegét közölné egymás után, nem tudna kilépni a dokumentumgyűjtemény műfaji meghatározásából. Ezzel a szövegszervező eljárással viszont a mű kimozdul ebből a kategóriából, s éppen a szerkezet jellege miatt válik regénnyé. Teszi ezt úgy, hogy közben teljes mértékben megőrzi dokumentarista jellegét, s az idézetek valóságtartalma egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződik meg. Még egy fikcióképző aktusra érdemes felhívni a figyelmet, amelyre Tibori Szabó Zoltán is utal előszavában: az Adam nevű szereplő kitaláltságára. Míg az összes többi szereplő és alak az események valódi részese volt, s erről a kötet végén elhelyezett névmutató (A fontosabb személyekről) is tanúskodik, addig Adam, az auschwitzi Sonderkommando tagja, kitalált figura, a képzelet szüleménye. Azaz mindez csak részben igaz. Ilyen nevű szereplője nem létezett az elbeszélt történeteknek, azonban mindaz, ami Adammal megesett, és amiről az olvasót tájékoztatja, megtörtént, mivel figurájában azok az események, történetek sűrűsödnek, melyek a visszaemlékezések, emlékiratok, jegyzőkönyvek oldalain megőrződtek. Tehát Adam az összegyűjtött és egymás mellé válogatott szövegek fikciója, ami szintén őrzi a regény egész szövegére jellemző, fentebb említett kettősséget: megalkotottságában fikció, azonban tartalmában a valóságot kívánja visszaadni. A regény legelején így mutatják be: „Adam látta, Adam tudja. Adam tud valamit, amit mi nem tudhatunk, és sohasem fogunk megtudni. De túlélte. Tehát ő sem tudja, amit a halottak tudnak. És túlélőként bűntudat gyötri. Az írás mentette meg a haláltól. »Ott« írta mindezt. Németül.” Amellett, hogy Adam alakjában a regény egész szerkezetét tetten érhetjük, a felütésben történő bemutatásban az egyik elbeszélői hang körvonalazódik figurájában, azé az elbeszélőé, aki nem külső szemlélőként, hanem „túlélő tanúként” vall az eseményekről. Mindezekből kiderül, hogy Dieter Schlesak művének egyik jelentős vonása az a fikcióteremtő eljárás, mellyel regénnyé alakítja a dokumentumok hosszú sorát. Éppen ezért csak részben tudok egyetérteni Tiborinak az előszóban tett megállapításával: „Dokumentumregénynek tartom ugyanis a művét, mert ez a kötet szinte kizárólag dokumentumokból és tanúvallomásokból áll össze, ezek kollázsa tulajdonképpen, s ennek következtében a fikciót mint a regényírás egyik alapvető eszközét, csaknem teljes mértékben mellőzi.” A dokumentumregény meghatározással teljesen egyetértek, azonban a fikció mellőzésére vonatkozó megállapítással nem. Hiszen éppen a Tibori által is említett kollázs-technika jelenléte az, ami létrehozza a regény fikciós keretét, azt a szerkezetet, ami megkülönbözteti a szöveget az egyszerű tényközléstől. Erre mutat rá Szabó Róbert Csaba is a Literán megjelent recenziójában: „Schlesak könyve vallomások, jegyzőkönyvek, magánbeszélgetések, levelezések és visszaemlékezések összevágott gyűjteménye, mondhatni dokumentumfilm – könyvben. Valamint, azt a kérdést is fölveti, hogyan járultak hozzá a nem birodalmi németek, az erdélyi szászok a halálos gépezet működéséhez. A szerző időnként föloldja a dokumentumregény műfajából eredeztethető száraz tényszerűséget, ekkor kezd el igazán működni olvasmányként a szöveg.”3 Jól látja a recenzens a fentebbi idézetben, hogy a szöveg működését és lehetőségét a fikcióteremtés aktusa biztosítja, azonban Szabó Róbert Csabával vitatkoznék abban, hogy ez csak időnként történik meg. A megalkotottság – azaz a kollázs-technika – folyamatosan jelen van, s így a regény a befogadás során mindvégig az önmaga számára megszabott keretek között mozog, tehát teljesíti saját vállalását. Azt a vállalást, melynek középpontjában a Shoa elbeszélhetősége és befogadása áll. „Mit lehet látni-tudni, és mit nem? Amit tudni lehet, azt hogy lehet elmondani? És mi van mindazzal, ami nem belátható? Milyen viszonyban van a fikció és a dokumentum?” – teszi fel lényegre tapintó kérdéseit Parászka Boróka az Élet és Irodalomban írt könyvismertetőjében,4 s ezzel el is jutottunk a regény legfontosabb kérdésfelvetéséhez és egyben erényéhez. A fikcióteremtés – jelen esetben a kollázs-technika és Adam alakjának megteremtése – ad választ az elbeszélhetőség kérdésére, hiszen így a szöveg elkerüli az egyetlen narratíva csapdáját, és olyan tág nézőpont létrehozására tesz kísérletet, mely a befogadó számára is felelősséget jelent. A múltba tekintés elkerülhetetlen felelősségét. Mert nem készen kapunk egy lehetséges olvasatot a történtekről, hanem magunkra vagyunk utalva. Megértésünk és értelmezésünk saját felelősségünk.
Dieter Schlesak regénye (Hajdú Farkas-Zoltán kiváló és figyelmes fordításában) amellett, hogy szembenéz az erdélyi szász történelem e dicstelen korszakával, a szöveg szerkezetének köszönhetően egyetemes távlatba (és világirodalmi színvonalon) képes (el)helyezni a Shoa elbeszélhetőségének és megértésének kérdését. Úgy gondolom, ez a két ok elegendő, hogy valóban felfigyeljünk rá.

Jegyzetek

1 Tibori Szabó Zoltán: Az emberi méltóság nyomában – Dieter Schlesakkal. In Dieter Schlesak: Capesius, az auschwitzi patikus. Bookart, Csíkszereda, 2008, 6. 
2 Uo., 9–10.
3 Szabó Róbert Csaba: A történet vége? In Litera, http://www.litera.hu/hirek/a-tortenet-vege
4 Parászka Boróka: Ex Libris. In Élet és Irodalom, 2009. február 20., 27.