[2016. március]

---

Miután egyetlen mozdulattal
elvágta a bárány torkát,
s a vért az utolsó cseppig belecsorgatta
egy előre odakészített bádogtálba,
keresztapám lábánál fogva felakasztotta
a tetemet a fészer oldalába vert szegekre,
majd borotvaéles késével
szakszerűen lenyúzta a bundáját,
közben egy-egy véres cafatot
odadobott a körülötte szemelgető tyúkoknak,
és még arra is jutott ideje,
hogy elmagyarázza nekem,
miképpen kell ezt csinálni,
az egészből már csak arra emlékszem,
hogy felhívta a figyelmemet
a bőrt belülről fedő vékony hártyára,
amelyet nem szabadott beszakítani,
hanem óvatosan, inkább a kés hegyével
kellett a húsról lefejteni ott,
ahol túlságosan hozzátapadt,
mert ha véletlenül belevágott az ember,
akkor azon a helyen a finom báránybőrön
ujjbegynyi hasadás támadt,
ezáltal sokat veszített az értékéből,
sőt, az ilyen hibás bőrt a kényesebb
mesteremberek be sem akarták venni,
megtanított engem is erre a tudományra,
egyszer még azt is megengedte,
hogy egyedül nyúzzak meg egy nyulat,
persze, mára már elfelejtettem a részleteket,
különös módon csak akkor jut eszembe ez is,
ha márványból faragott szobrot látok,
és elgondolom, hogy például Michelangelo
hajszálpontosan eltalálta, hogyan lehet
a Madonna ölében a pucér csecsemőről
olyan precízen fejteni le a követ,
hogy sehol meg ne sebezze az újszülöttet,
vagy Dávid mellbimbóit sem vérezte meg a véső,
de a kőből csak félig kibontott
Atlasz hátánál és ágyékánál
figyelhető meg a legjobban
a művész kezének pontossága,
tulajdonképpen ugyanaz a tudás ez,
mint a keresztapámé, hiszen
megölni vagy életre kelteni valakit,
ha jobban meggondolom, ugyanannyi,
csak az a fontos, hogy meg ne sértsd közben
a kettőt elválasztó áttetsző hártyát.