[2010. december]

Kosztolányi Dezső Esti Kornél éneke című költeményét 1933-ban írta. A költemény címe visszautal az Esti Kornél-novellák hősére, Kosztolányi különös érzékenységgel, fantáziával és iróniával megformált alteregójára. Az Esti Kornél éneke ily módon költői önvallomásaként felfogott ars poetica vagy „szerepvers” (Menyhért Anna). Éppen a szerepvállalás előzetes gesztusa az, ami némi feszültséget teremt már kezdettől az olvasóban, ugyanis paradox módon hat a tiszta művészet ideálja mellett. „Indulj dalom, / bátor dalom, / sápadva nézze röptöd, / aki nyomodba köpköd: / a fájdalom.”
A vers indító sorából mindenekelőtt a felszólító attitűd meglepő, a küldetésesség, a póz elsődlegessége, amely mindvégig megmarad és ellentétben áll nemcsak a vers további tartalmával, hanem Kosztolányi korábbi állásfoglalásaival is (indulj, légy, ne mondj, mondd, fuss stb.). Tudjuk, hogy a költő korábban szigorúan elutasította Ady prófétai hangvételét, s a vers lendülete mégis valahogyan őt idézi: „Röpülj, hajóm, rajtad a holnap hőse” (Ady). Ezzel együtt a Kosztolányi által kifejezett attitűd nem prófétai, erkölcsi vagy politikai, hanem tisztán művé­szi. Lényege: a költő egész lényét (minden gondolatát, érzését állásfoglalását) művei/ életműve kell hordozza, a műalkotás pedig nem létezhet más (politikai, filozófiai, vallási) kifejezésformák árnyékában, hanem csakis a költői, művészi megformálás virtuozitásában. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy mindaz, ami a műben feltárul és a hatalmába kerít bennünket, pusztán formai kell legyen – csupán azt, hogy nem lehet független a forma kifejezőerejétől. Az alkotás, a mű eredetisége abszolút kell legyen, a szó legteljesebb értelmében, amely eredendőséget, eloldozottságot, korlátozatlanságot, határtalanságot jelent. A mű eredetiségét, mű­vészi értékét semmi más nem helyettesítheti, pótolhatja vagy nem alapozhatja meg. Ez a művészi alapállás Kosztolányi egész írásművészetére jellemző, verseire és pró­zájára egyaránt. Babits írja kritikájában az Esti Kornélról: „A kötet legmélyebb té­mája Kosztolányinak, az írónak, állásfoglalása irodalommal és élettel szemben. Az író minden érdeklődése, egész a nyelvészeti és tudományos kíváncsiságokig, helyet kap itt; a novellák között kettő is van, mely voltaképp burkolt nyelvészeti elmélkedés. De alig kap helyet valami, aminek ne lenne köze az irodalomhoz. Az írót a szavak izgatják; az írás izgatja; s a világ, mint az irodalom anyaga, tárgya, vagy ellensége.” (Babits Mihály: Könyvről könyvre, Nyugat, 1933. 12. sz.)
A vers azt sugallja, hogy a művészet tiszta élményszerűség, megjelenítő erejének eredetiségével, elevenségével, gyors átalakulásaival, csapongásával mindent meg­érintő erejével az embert szüntenül ámulatba ejtő, lenyűgöző folyamat, teremtőerő. („Az életen, a szinten, / a fénybe kell kerengni, / légy mint a minden, / te semmi”; „Légy mint a fű-fa, élő, / csoda és megcsodáló, / titkát ki-nem-beszélő, / röpülő, meg-nem-álló.”) Ez emeli a költőt minden valóság, igazság, hamisság s a halálos fájdalommal terhes élet fölé, amelyeket művészete csakis a virtuozitásnak ezen a színvonalán képes integrálni. Nem a talajtalanság és a tartalom érdektelensége mondatja tehát vele: „Ne mondd te ezt se, azt se, / hamist se és igazt se, / ne mondd, mi fáj tenéked, / ne kérj vigaszt se”, hiszen más verseiből, például a Marcus Aurelius című verséből kiderül, hogy még a legnagyobb egyéniségben is azt csodálja, hogy egyszerre emberi és érinthetetlen, hogy szelleme csalhatatlanul elválasztja azt, ami van, attól, ami nincs: „Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell, / őt szeretem, ki érzi a földet, / tapintja merészen a görcsös, a szörnyü / Medusa-valóság kő-iszonyatját / s szól: «ez van», «ez nincsen», / «ez itt az igazság», «ez itt a hamisság», / s végül odadobja férgeknek a testét.” A nagyság és emberség ilyen együvétartozásának kifejezésére azonban csak példanélküli nyelvi kifejezés iránti érzék, a jelentésösszefüggések és költői formák elevenségének szuverén kezelése képes. A költői megjelenítőerőnek ezt az organikus építkezését, az élményeket befogadó-megter­mékenyítő alakzatokba összesűrítő képességét kiválóan érzékelteti a „csoda és megcsodáló” szavak jelentésbeli összetartozása és a mögöttük meghúzódó rejtett utalás az ember szellemi lényére. Hisz egyedül az ember az, aki egyszerre élő szervezet és szellemi lény, azaz összeegyeztethetetlen tényezők szülötte: csoda, aki egyszersmind képes megcsodálni is mindent, ami hozzá hasonlóan példátlan, egyedi, megmagyarázhatatlan. Kosztolányi szerint a vers is ilyen, maga a kimeríthetetlen és formulákba, elvekbe foglalhatatlan eleven emberi szellem, ami csapongásában mindenre képes kivetülni és mindent képes elérni. („No fuss a kerge széllel, / cikázva, szerteszéjjel, / ki és be, nappal-éjjel, / s mindent, mi villan és van, / érj el.”)
A képzelettel száguldó szó röptének lehetősége a költői fogalmazás intuitív könnyedségében rejlik, abban, hogy feltételeket és megmódoltságokat maga mö­gött hagyva közvetlenül teremt kapcsolatot mindennel, ami útjába kerül, és röptét nem akadályozza a felszínen túlra tekintés, a transzcendencia kényszere. Megteheti, hiszen költői, művészi önkifejezésként eleve olyan valóságot hordoz, amelynek Max Scheler kifejezésével élve, lényegéhez tartozik, hogy „látszatként létezik”. „Légy az, ami a bölcs kéj / fölhámja, a gyümölcshéj / remek ruhája, zöld szín / fán, tengeren a fölszín: / mélységek látszata.” Mindazonáltal esszencialista európai kul­túránkban elkerülhetetlen, hogy a látszatok játékát értő, a bennük elmerülő ember megkapja a kiszámíthatatlanság, szeszélyesség, a köz- és önveszélyesség bélyegét, de a költő igaza tudatában büszkén vállalja ezt az alternatívát: („Tárgyalj bolond szeszéllyel, / komázz halál-veszéllyel, / s kacagd ki azt a buzgót, / kinek a mély kell.”) A versben itt egy stílusváltozást is eredményező polemikus részt találunk. Mivel a költő kiállásában eleve számol a létformáját megkérdőjelezők értetlenségével, az irónia és a gúny hangján válaszol nekik, elmarasztalva erőltetett vonzódásukat a „mélység”-hez. A búvár szuggesztív képével, sőt torzított, erőltetett, banalizált rímekkel, szójátékokkal is üzen nekik, ezáltal is érzékeltetve, hogy a komolykodó, tartalom-hajszoló törekvéstől olykor elválaszthatatlan az esetlenség. („Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból? / Kezében szomorú sár, / ezt hozza néked abból.”, vagy „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság.”) A szavak és képek megválasztásából jól érezhető, hogy Kosztolányi itt a szellemi tartalmat és morális tartást igénylő költészetet (sőt, konkrétabban Babits költészetét) támadja. A vers e részére Babits (a maga Atlantisz. Egy világ, amely lemosdotta az életet című versére történt utalás miatt) a következő szavakkal reagált: „Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette múltkori írásomat; de örülök, hogy Ars Poéticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, s versével mindenben igazat ad kritikámnak. Kár, hogy ő nem olyan türelmes a magáétól eltérő Ars Poéticák iránt, mint én vagyok az övével: ő harcra száll a mélység és tartalom ellen. «Mit hoz neked a búvár» – kérdi, – «ha fölmerül a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból». Kosztolányi téved. A búvár nem sarat szokott fölhozni kezében, – hanem gyöngyöt és elsüllyedt kincseket.” (Babits Mihály: Könyvről könyvre, Nyugat, 1933. 13–14. sz.)
Ha Kosztolányinak az említett polémia mögött meghúzódó attitűdjét, annak lényegét megpróbálnánk összefoglalni, azt mondhatnánk, hogy a költő szinte ösztönös viszolygást érez mindazzal szemben, ami a szellem említett elevenségét korlátozni, leegyszerűsíteni vagy akár csak irányítani szeretné. Mi több, attitűdjét nemcsak versben, hanem prózai önvallomásban is megfogalmazta. Az Önmagamról címmel írt prózai, elvi vallomásában kemény szavakkal bírálja az öncélú művé­szet ellenfeleit, és a nyílt politizálással szemben elfogadhatóbbnak tekinti az elefántcsont-toronyba való elzárkózást. „Tudom, hogy az esztétika – az aisthesis, mely ősi értelmében az észrevevést jelenti, az érzéki és érzékletes szemlélődést, – gúnyszóvá lett ebben az csodálatosan elvakult és csodálatosan alacsony században, mely tulajdon szellemtelenségét és lelketlenségét gyűlöli benne, s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzékletes teremtő volt, szintén csúfnév, egy puhánynak, egy kákabélű, nyálas, félkegyelműnek a csúfneve. Tudom, hogy a világon és az emberi dolgokon való öntelen elrévülést szavakkal való játéknak minősítik a tett szélhámosai, a népszerűség kis vámszedői, mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat is széttéptek. Semmi okom sincs megtagadni hitemet ezekben a mostoha időkben. Az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.” (Kosztolányi Dezső: Önmagamról, Nyugat, 1933. 1. sz.)
Kosztolányi említett írásában, tehát a művészetben tapasztalt felszínes politizálás miatt szembefordul a politizálással, sőt Jules de Gaultier, francia gondolkodó állásfoglalása nyomán, a felszínes moralizálást elutasítva, minden moralizálás, sőt, a morális ember („homo moralis”) szintagma elutasításának álláspontjára helyezkedik. E két állásfoglalás kétségtelenül tartalmaz valami sommás leegyszerűsítést, de egyik sem vonatkozik sem magára a politikára, sem magára az erkölcsre. Állásfoglalása legmélyebb értelmében tehát nem azt jelenti, hogy a művészetnek nincs dolga erkölccsel, politikával, vallással, hanem azt, hogy a költészet semmilyen költészeten kívüli tényezőtől nem igényelheti teljesítményei szentesítését.

ESTI KORNÉL ÉNEKE

Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.

Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó, szent bohóc-üresség,
sziven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még,
ó, hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó, jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel
s a jajra csap a legszebb
rímmel.

A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert – isten engem – én is,
én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi szinben,
légy mint a semmi,
te minden.

1933