[Látó, 2006. március]

Li Ho apokrif versei

Faludy Györgynek

„Könyveim sorsát kérdezem, de menny nem felel nekem,
És még ha százszor kérdem is, és mégha kőbe vésem is
a verset, akkor is tudom, hogy nincsen ott irgalom, ahol
a másodpercek sarka jár. Oly csendben, mint a hangyaláb."
(Li Ho: Ne lépj ki házad ajtaján. Faludy György fordítása)

1. Verseim hatalma

Kilépek házam ajtaján és elsodor a hurrikán,
a szenvedély, láz, démonok, végigesem a földön.
Az is lehet, hogy meghalok, ezen a rothadt őszön.
Szám szélén buggyant vércsík a veresbor. Némán fénylik
a lányok tűnő arca. Fojtó és nehéz a fák
árnyéka. Pusztul a világ. Már nem készülök a harcra.
Valahol vannak városok és égre kitárt ablakok
mögött a császár, de oda – noha sürgetnek, hívnak –,
már nem juthatok el soha, már nem kelhetek útnak.
Egy veres ruhás, kámzsás férfi jön értem, hárfás
lány sirat és a sárkány hátáról visszanézve,
nem félve s nem remélve is elragad a látvány:
a tóban fürdőző hold. Fényénél, ami nem volt
is, valósággá válik. Sárban fetrengő ártány
hátán röhög a másik és elragad az ármány.
Verseimet a szélbe szórtam volna szét élve,
de egyre halogattam. Így helyettem maradnak.
Ide-oda dugdostam. Áradnak egyre. Hatnak.

3. A hárfáslány

A hárfáslányra vártam. Nem jött. Helyette láz
rázott. Hibbant hibiszkusz remegtem hazátlan.
Fejem felett sárkányok szálldostak, vadlibák.
Csontvázfák közül a ház, eltűnt a hóhullásban.
Fejem fölött sárkányok, kérdőjel vadlibák,
vártam, hogy elveszítsem magam a hárfáslányban.
Köröttem csupaszon bólintgattak a fák.
„Még mi jöhet?" – vacogtam elveszetten, hazátlan.
Liluló hibiszkuszvirág lázasan remegtem.
Fekete sárkányok, hófehér vadlibák.
A lány már mióta állhatott mellettem.
Őrkatonaként vártak, mozdulatlan a fák.
S akkor megpendült a hárfa. Benne volt a láz.
A dallam elvarázsolt, hiszen benne volt minden:
a fekete sárkányok, én, a vadlibák, a fák,
a hóhullás, a lány. Ott remegtünk időtlen.

5. A teknősbéka

Teknősbékámat néztem, egy kockás teknősbékát.
A napfényben remegtek kockás hátán a kockák.
Feketék és fehérek. Hirtelen rajtuk álltam.
Fehérről fehérre szökve, szemsértő ragyogásban.
Ha feketére lépek, tudtam, mindennek vége,
sejtettem, nem léphetek fehérről feketére.
A sorsom, a jövőm csak a fehér kockákon
teljesíthetem ki. A fekete – halálom.
Megnőtt a teknősbéka. A kilenc tartomány
alakját öltötte fel. Kockákra hullt hazám.
Fehéreken szökdeltem, elveszetten és félve,
sejtettem, előbb-utóbb úgyis egy feketére
lépek, és vége lesz, de hát még nincsen vége.
Tűnődve néztem fel a derűs, kökénykék égre.

7. Nem ébredek fel soha

Hogy milyen nap volt, nem tudom, mert elaludtam az úton.
Menet közben aludtam el. Kedd volt? Csütörtök? Nem tudom.
Mögöttem poroszkált lovam. Féltem, a végén elrohan.
S nyeregkápában verseim. A sok vers csakúgy ellovan.
És kinyitottam a szemem. Péntek lett volna? Nem hiszem.
Nyerített lovam, dobrokolt, és tudtam, úgyis elviszen
e kopár földről messzire, egész a világ végire,
s ott majd lábom lelógatom. Messzire viszen, messzire.
És kinyújtottam nyelvemet. Eldobáltam a verseket.
Szálltak a szélben a lapok. Nem is ismertek engemet.
S most, hogy elszálltak verseim. Kilenc tartomány terein
lovagolhatok, senki se ismer, most már az ereim
is fölvághatom, nélkülem, test nélkül, árván, védtelen,
rajzolják tovább kezeim – a verseimet. Hirtelen
szél kél, s elfújja őket is. Elragad végül engem is.
Szállunk a légben. De hova? Röpteti immár lovam is.
Hogy milyen nap volt, nem tudom, mert elaludtam az úton.
Nem ébredek fel már soha. Hétfő volt? Szombat? Nem tudom.

8. Hszi kisasszony arcképe

Amikor hadra keltem ősszel, banyák lógtak a fákon,
elnyelt barbár rémálom pókhálója. „Mért mész el?"
Siratott anyám, végül csak elindultam este,
s a lépteimet leste, minden káröröm nélkül
a szomszéd Hszi kisasszony. Be is invitált. Néztem
szemét kristálytükrében. Meg is csókoltam. „Hagyjon!"
Bambuszágya nyikorgott. Eloltotta a lámpát,
s így nem láthattam, míg haját kibontja, hisz a dolgok
áttűntek a sötétbe simult hozzám vacogva,
s mint jázminvirág szirma remegett meg a melle,
és hosszú szempillája is verdesett veszetten,
idéztem önfeledten, később, ellovagolva
minden mozdulatát. És várt a téli tábor.
S ha rágondoltam, mámor öntött el, csak az arcát
nem tudtam felidézni, a szív alakú arcát.
Ha nem olt akkor lámpát, meg tudtam volna nézni.
Így csak arctalan teste kábít. Nem is én voltam
akkor nála, majd holtan látogatom meg, este...

11. Az őszülés korai órái

Tehetetlenségem sarokból pókok lesték.
Kéj is kevés volt, szerelem... Álmomban, félig ébren
régóta haldokoltam és elveszett az éden,
málladoztak az esték, bohócarcról a festék.
Véreztek a fák, szél fújt, barbár, kopár vidékre
száműzött dideregtem, nem juthatok tovább,
és rázott a kétség, tétlen szemlélődve,
északi szél lehetnék, bogáncs, jácintvirág,
selyemszövő lány, hárfa, ha újjászülethetnék,
hisz egyre távolodik a boldog, szép öregség,
ablakomból sunyin emeli rám nyilát.

12. Nélkülem is él a világ

Anyám, a hárfáslány és Hszi kisasszony
kísérnek el a nagy úton, ígérték.
Három lótuszvirág rebbenve úszott
szemük taván. Vitt a nagy kékség.

13. A tükör túlsó oldalán

Most huszonhat éves vagyok. Átallépek a tükrön.
Egy másik világba kerülök hirtelen.
Az életem csak díszlet. Néhány romtemplom, várrom.
A nagy fal csak rémálom. Mindez már idegen.
Alattam a tatárok üvöltöznek, nyilaznak.
Kívül maradtam mindig. Már nem érhetnek el.
Integet a hárfáslány. Pityereg Hszi kisasszony.
Marad néhány vers, lovam, a könyveim, virágok.
Mindent itthagyok most. S a tükör elé állok.
Mondják, nyúl van a holdban, de én látom a férfit,
lomha mozdulatokkal hajtja a csónakot.
A nyúl már nem is látszik, a nyúl lehet csak tévhit?
Körülöttem és bennem növekszik már az űr.
Száztornyú palotában hiába vár a császár.
Mindenki aki él, mindenki menekül.
Egyszer visszajövök még, amikor nem is várják,
és köszöntöm a császárt, tört nádszál, egyedül.